Mit jelent a természettel való kapcsolat a látássérült emberek számára? Hogyan tehetünk azért, hogy látássérültek akadálymentesen közlekedhessenek abban a természeti környezetben, ami mindannyiunké? A Közélet Iskolája részvételi akciókutatással foglalkozó interjúsorozatának harmadik részében  a szegedi Láthatatlan Zöld kutatócsoportot ismerhetjük meg. A részvételi akciókutatás folyamata során a csoport tagjai megoldásokat keresnek arra a kérdése is, hogy miként tehető akadálymentessé és befogadhatóvá egy részvételi kutatás látó és látássérült embereknek egyszerre.

A kezdeményezés két meghatározó tagjával, Ballai Anna Máriával és Mihók Barbarával beszélgetett Molnár Zóra, a Közélet Iskolája munkatársa.

Közélet Iskolája: Hogyan kezdtetek együtt dolgozni, honnan jött a közös kutatás ötlete?

Anna: A Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karán van egy kurzus, ahol arról tanulnak a  hallgatók, mit jelent civil szervezetben dolgozni, mit csinálnak a civilek. A mi egyesületünk is együttműködik velük, és már hetedik éve nagyon szívesen tesszük, mert 20 önkéntes munkaórára is fogadhatjuk a kurzusban résztvevő, érdeklődő hallgatókat. Barbarával ott találkoztam először, aztán hamarosan kiderült, hogy a természet mentálhigiénés hatását kutatja. Arra jutottunk, hogy együttműködhetnénk.

Engem nem kellett sokáig győzködni erről, mert a természet közel áll hozzám: mindennapi munkám jelentős részében az akadálymentes környezet kialakításával foglalkozom, már csak ebből a megközelítésből is megérint a téma. Az nem kérdés, hogy nekünk látássérülteknek is erőforrás a természet, de az már igen, hogy hogyan tudunk hozzájutni.

Mindennapos tapasztalat, hogy nem azért nem megyek el egy erdőbe vagy városi parkba, mert nem akarok elmenni, hanem azért, mert nem tudok.

Ezt a mindenki számára elérhető ingyenes erőforrást én nem tudom a látássérülésem miatt használni.

Mi motivált titeket arra, hogy részvételi akciókutatással kutassátok ezt a témát?

Barbi: Nekem természetes volt, hogy így kezdek neki, nem is gondolkoztam ezen sokat. Úgy kezdtünk együtt dolgozni, hogy az ESSRG-n belül adódott egy lehetőség. Egy EU-s pályázat keretében volt egy kicsi összeg, amivel el lehetett kezdeni tervezni. Egyrészt én nagyon szeretem az olyan jellegű kutatási tevékenységet, aminek van gyakorlati kimenetele, és nem egy elidegenedett kutatási folyamat. Másrészt maga a téma is motiváló volt számomra. Nyilván úgy lehet a témáról megtudni minél többet, hogy látássérült embereket kérdezünk meg. De nem elég, hogy megkérdezzük őket: az interjút is úgy állítottuk össze, hogy Annával együtt dolgoztunk és kvázi leteszteltem rajta.

Nekem fontos szempont volt, hogy hogyan lehet úgy kutatni, hogy az alanyok a kutatás menetének kialakításában is részt tudjanak venni, azaz a kutatásnak része a közös tudás létrehozása is.

Anna: Amikor már belemélyedtünk a közös munkába, akkor engem az nagyon-nagyon mélyen érintett. Látássérültként korábban leginkább azt tapasztaltam meg, hogyha minket megkeresett egy kutatócsoport, akkor ők akartak „megkutatni” minket, hogy csúnya kifejezést használjak. Ők döntötték el, hogy mi érdekli őket, azt hogyan fogják tőlünk megtudni, és nekünk az volt a dolgunk, hogy engedelmeskedjünk: ha kérdeznek, válaszoljunk, ha elvisznek minket valahova, akkor menjünk el, és mondjuk meg, hogy ott „jó volt” vagy „nem volt jó”, de mindig egyfajta alárendelt szerepben mozogtunk.

Mi elvégezhetünk akármilyen iskolát, akkor se szakemberekként kezelnek minket, hanem elsősorban látássérült emberekként.

Nem voltunk mind hozzászokva, hogy meghallgatnak – és megtörtént hogy makogtunk, merthogy nem nagyon hallgattak meg minket eddig. De akkor is nekünk kell odaállni, nekünk kell legyőzni a félelmünket, nekünk kell kilépni ebből az állandó alárendelt szerepből és azt mondani, hogy akkor most ennek a felelősségéből is megpróbáljuk átvenni, amit egy kutatásban elvégzett munka megkövetel. Így partnerek lehetünk, mellérendelt pozícióban, megjelenhetünk olyanként, aki nemcsak egyfajta „kutatási terület”. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy beleszólhattunk abba a kutatásba, amelynek témája a mi élményeink, a mi megismerésünk volt. Az elején nehéz is volt elhinni, hogy nem derül ki menet közben, hogy azért mégiscsak Barbi a főnök, és majd ő mondja meg, ha valami „nem úgy van”.

Barbi, te hogyan élted meg a saját szerepedet és azt, hogy ne legyél „főnök”?

Barbi: Tele voltam szorongással a szerep miatt. Féltem, hogy elrontom, hogy érzéketlen leszek. Nekem nagyon sokat segített Anna, például abban, hogy mi az, amire jobban oda kell figyelnem a kommunikációmban. Az ebben való egyensúlyozás alapvető feladat volt nekem, ahogy az is, hogy elfogadjam azt, hogy valószínűleg számos olyan helyzet lesz, ami nem százszázalékosan inkluzív – előfordul majd, hogy hibázom. A kutatásban azt is alaposan át kellett gondolni, hogy milyen irányba kellene menni, milyen módszertanokkal dolgozzunk, mikor érdemes fókuszcsoportozni, mikor interjúzni. A kivitelezés-tervezés részét együtt csináltuk, de voltak ajánlásaim azzal kapcsolatban, hogy milyen módszertannal menjünk tovább.

Anna: Igen, azért a kutatásnak a vezetője mégiscsak Barbi, azzal, hogy a módszertant meghatározta. Én legföljebb azt mondtam el, hogy miből mi sülhet ki szerintem, mert nem voltak ismeretlenek számomra sem azok a formák, amelyeket ajánlott, és mert ezen gondolkoztam, hogy mennyire fontos ez, hogy „ki főnök, vagy ki nem főnök”. Nyilvánvaló, hogy vezeti a kutatást valaki, az nem mindegy, hogy ez milyen formában történik.

Ebben a közös munkában szerintem nagyon fontos, hogy aki fönt van, az jön egy kicsit lefelé, aki lent, az meg egy kicsit fölfelé megy. Kettőnk közül Barbi tartozik a „fönt lévő” csoportba, mert őt nevezi épnek a társadalom. És én vagyok az, aki „lent van”, mert én vagyok a társadalom perifériáján a magam látássérültségével és megbélyegzettségével. Elkezdtünk egymáshoz közelíteni. Ő a Goffman-i közeledés szerint jött „lefelé”. Goffmann azt mondja, hogy ha egy periférián lévő csoporthoz közelítesz, akkor amit az a csoport kap, abból te is részesülsz valószínűleg. Én viszont egyértelműen emelkedést éltem meg azzal, hogy együtt dolgoztunk, és én is részt vehettem konferenciákon, vagy az egyetemi előadásokon. Tulajdonképpen kicsit belecsöppentem abba a munkaformába, amelyikbe szerettem volna.

Néha múlt, néha jelen időben beszéltek a kutatásról. Hol tart most a folyamat?

Barbi: Igen, én azt mondom, hogy még tart ez a projekt, bár az aktív kutatási szakasz már megvalósult 2021-ben és ’22-ben, amikor interjúk készültek, fókuszcsoportot vezettünk, résztvevő megfigyelőként voltunk jelen, vagy a Kiskunsági Nemzeti Parkban tartottak Annáék képzést ott dolgozó túravezetőknek.

Úgy fogalmaznék, hogy a megalapozó része van készen a kutatásnak. Rengeteg anyagom gyűlt össze, a hangjegyzetek publikálása van most soron, erre eddig nem volt időnk. Ez a következő lépés: elmenni a nemzeti parkokba, képzéseket tartani egyesületeknek.

Anna: Nekem ez a folyamat teljesen új, és először még azt hittem, hogy „jaj, hát vége van az interjúknak, meg a fókuszcsoportoknak, már kirándultunk, már megszületett valami, akkor ennek vége van” – és gyászolni kezdtem. Aztán rájöttem, hogy nincs vége, mert nagyon sok olyan hely van, ahol ezt el lehet mondani. Például Pécsről jött egy látássérültekből álló csoport Szegedre, és gondoltuk, nekik bemutatjuk. Talán ez volt az első nagyobb vizsgája ennek a kutatásnak.  Ott ültek vagy negyvenen, meghallgatták az interjúrészleteket, a témaismertetőt, és nagy örömmel láttuk, hogy ez nekik is érdekes.

A további munkának is keressük most a formáit, és ez is eltart egy darabig, mert forrásokat is kell keresni, hogy minél több emberhez eljuttassuk. Hiszen természetesen az első kérdésünk az volt, hogy ez hogy lesz érdekes látássérült embereknek, de az is kérdés hogy hogyan lehet jól látó embereket bevonni.

Érdekel-e egy jól látó embert az, hogy a látássérült ember mit él át a természetben?

Hogy lehetne ezt a munkát olyan módon megmutatni, akár valamilyen művészeti projekt keretében, hogy egy jól látó ember is meg akarja hallgatni, és elgondolkodjon azon, hogy máshogyan is lehet a természetben lenni, mint ahogyan ő van? Én Magyarországon nem találtam másik ilyen jellegű kutatást. Barbival természetesen szeretek együtt dolgozni, ez is egy jelentős hozadéka ennek a folyamatnak. Én nagyon jól érzem magam benne, sokat jelent nekem, sokat is ad a mindennapokban is.

Hogyan zajlott a kutatási folyamat? Hány emberrel dolgoztatok együtt?

Anna: 15 emberrel készültek interjúk, közülük 7-8 fő a mi egyesületünk, a Vakok és Gyengénlátók Csongrád-Csanád Megyei Egyesületének a tagja volt. Volt olyan, aki a hangjegyzetet készített a saját élményeiről a természetben. Fókuszcsoportoztunk olyan látássérült emberekkel is, akik Fejér megyéből jöttek el a Kiskunsági Nemzeti Parkba, őket előtte egyikünk sem ismerte. Részt vettünk a kirándulásukon, és utána fókuszcsoportot vezettünk, megkérdeztük őket az élményeikről.

Barbi: Annával ketten voltunk az alapemberek a kutatócsoportban. Bizonyos fázisoknál bekapcsolódtak az egyesületi tagok, akiket Anna vont be, például az adatfelvétel során hangjegyzeteket készítettek arról, hogy mi fontos számukra a természethez való kapcsolódásban. Amikor a Kiskunsági Nemzeti Parkba kirándultunk, akkor többen eljöttek az egyesületből, és a fókuszcsoportban is részt vettek. Volt egy visszajelző alkalom is, ahol arra voltunk kíváncsiak, hogy ezt a résztvevők magukénak, magukról igaznak érzik-e. A kirándulásokon csináltunk résztvevő megfigyelést is.

Barbi: Én elemeztem az adatokat kvalitatív tartalomelemzési módszerrel, és az eredményeket bemutattam a csoportnak. Még nem találtunk akadálymentesített megoldást arra, hogy ezt közösen tudjuk csinálni.

Anna: Lehet, hogy a csoportból lett volna olyan ember, aki ebben részt tud venni, de ez egy óriási feladat, még ha akadálymentesítve is van, akkor is sokkal több erőfeszítés és idő egy nem látó embernek. Szóval nekünk nem okozott problémát, hogy ezen a részen Barbi dolgozott. Folyamatosan konzultáltunk közben, ezért nem gondoljuk azt, hogy hátrány ért volna minket.

Mik voltak számotokra a kutatás legfontosabb eredményei?

Anna: Tanulság, hogy mennyire fontos az emberi tényező. Mélyen befolyásolja például egy természeti élmény milyenségét, hogy milyen emberek révén jutottál el oda. Például nálunk, látássérült embereknél nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy kevés olyan erdei terület van, ahova mi egyedül el tudunk menni. Nekünk társak, kísérők kellenek, akikkel elmehetünk.

Sokáig boncolgattuk azt, hogy milyen szerepet adunk annak az embernek, aki jobban lát, mint mi, például egy kirándulás megszervezésében, viszont nagyon-nagyon fontos annak az embernek a jelenléte, akinek a segítségével én kijutok az erdőbe. Látássérültként nagyon függünk a látó kísérőtől egy ismeretlen környezetben.

Néhányan megfogalmaztuk azt is, hogy szeretnénk, ha a természetnek lenne olyan része, ahova egyedül is el tudunk menni.

Lehetne a parkoknak olyan része, amelyeket egy látássérült ember egyedül meg tud közelíteni, akár az autóbuszról leszállva; vagy legyen akár önkéntesekből álló kísérőszolgálat. Van igényünk arra, hogy önállóan is megtapasztalhassuk ezt az élményt.

Barbi: Nagy tanulság nekem, hogy a természetélményt a szociális környezet alapvető módon befolyásolja, és hogy az emberek érzelmi kapacitását a társas környezet le tudja terhelni annyira, hogy már nem marad a természetre nyitottság, figyelem vagy érzelmi kapacitás. Nagyon sokat tanultam magamról, arról, hogy hogyan mozgok a világban és nagyon-nagyon sokat tanultam Annától is.

Mik voltak számotokra a fő kihívásai ennek a kutatási folyamatnak?

Barbi: Az egyik kihívás például abszolút technikai jellegű volt, amivel a Covid alatt szembesültünk, amikor online beszélgetést akartunk szervezni. Sok időbe telt, amíg kitaláltuk, hogy melyik platform elégíti ki az igényeinket, így a kapcsolattartás is kihívássá vált – végül Viberen beszélgettünk.

Egy másik kihívás, amit még nem oldottunk meg, hogy hogyan lehet látássérült emberek számára megfelelően bemutatni az eredményeket, milyen prezentációs eszközök vannak erre. Jelenleg úgy tudom visszavinni a csoportba az eredményeket, hogy felolvasok interjúrészleteket, de ez azért probléma, mert ilyenkor hosszú ideig csak én beszélek. A résztvevők nagyon szeretik ezeket hallgatni, de gondolkozunk akadálymentes formákon is (pl.: hangjáték, vagy valamilyen művészeti alapú megoldás).

Anna: Találkoztunk egy szakemberrel, aki az egyik kiránduláson segített a fehérvári csoportnak. Kezet nyújtott, és azt mondta, hogy „XY vagyok, és harminc éve vakozok”. Azt gondoltam, hogy már dörzsölt vagyok, nekem nem lehet újat mondani, de mindannyian megdöbbentünk ezen, hogy én egy téma vagyok, akihez ő ért.

Mit tanácsolnátok azoknak, akik részvételi akciókutatásba szeretnének kezdeni, vagy csatlakoznának egy ilyen kutatáshoz?

Anna: Olyan témával kapcsolatban próbáld meg, ami iránt lelkesedsz, mert akkor nem lesz akadály sem. Kíváncsi leszel az eredményekre és bátran beleteszed majd a munkát.

Barbi: Én azt tanácsolnám, hogy ha ilyen jellegű kutatásba kezdesz, ne félj a kontrollvesztés élményétől. Merj megmerítkezni olyan érzésekben, amelyek a bizonytalanságról szólnak. Készülj fel arra, hogy hosszú távra érdemes tervezned, legalább 5-10 évre.