Múlt csütörtökön véget ért a globális felmelegedés és az éghajlatváltozás elleni teendőkről szóló COP28 konferencia Dubajban. A tanácskozás, melyen a becslések szerint mintegy hetvenezer ember vett részt, egy zárónyilatkozat közzétételével fejeződött be. Ám hiába a napokig tartó tanácskozás, a világ hírességeinek fölvonulása, a klímacsúcs nemhogy több kérdést hagyott nyitva, mint amit megválaszolt – súlyosabb, hogy számos kérdés megfogalmazása meg sem történt.

Úgy tűnik, hogy az évente megrendezett, az ENSZ klímaváltozási keretegyezményét szignózó államok részvételével zajló esemény alig több annál, mint aminek első szempillantásra tűnik: pompás körülmények közt megrendezett alkalomnak arra, hogy vállalatok, tehetős államok vezetői és lobbisták zöldre fessék magukat a világ színe előtt.

Bár minden jó szándékot senki sem vitathat el a résztvevőktől – főként az elkötelezett klímaaktivistákról és tudósoktól, akik azonban legfeljebb csak a második sorokban kapnak helyet, ha éppen helyet kapnak –, a COP28 hozadékai meglehetősen kérdésesek.

Az élére állt

A nyilvánvaló ellentmondásokat sokáig sorolhatjuk.

A tavaly megrendezett Sarm es-Sejk-i tanácskozás után ismét egy olyan város töltötte be a tanácskozás helyszínét, amely a téli hónapokban is csak berregő klímaberendezésekkel élhető. A választás nem hagyott kétséget afelől, hogy az olajban gazdag Öböl menti monarchiák jelentősége töretlenül növekszik a globális kapitalizmusban. Árulkodó az is, hogy a találkozó vezetésére az emírségek Szultan al-Dzsabert, az Abu-Dzabi Nemzeti Olajtársaság (Adnoc) vezérigazgatóját kérte fel. Bár az ő nevéhez csakugyan kötődik egy megújulóenergia-fejlesztő vállalat is, ettől még a jelölése több mint visszás. Az Egyesült Arab Emírségek a tíz legjelentősebb olajkitermelő ország egyike, s éppen egy éve határozott úgy, hogy a következő 5 évben napi 5 millió hordóra emeli a jelenlegi 3,5 milliós kitermelését.

Miközben az is kétséges, hogy egyáltalán szükség van-e évente egy ekkora klímahacacáréra, különösképpen akkor, ha a tavalyi megállapodások után a konferenciától idén senki sem várt különösebb „előrelépést”, ahogyan erre Ürge-Vorsatz Diána, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) alelnöke még Dubajba utazása előtt felhívta a figyelmet. S kétségkívül az az elbeszélés sem állja meg a helyét, hogy a klímacsúcsokon a résztvevők demokratikus vitát folytatnának, s ezekből születnének eredmények. Emberjogi képviselők és a környezetvédelmi aktivisták azt mondják, hogy a kormányok vagy a fosszilis tüzelőanyag-iparágak megtorlásától való félelmük miatt egyre inkább félnek felemelni szavukat a sürgető kérdésekben. S ez nem volt másként Dubajban sem.

Inkább tűnik helytállónak tűnik Christian Zellernek, a Salzburgi Egyetem professzorának megállapítása az analyse & kritik lapjain:

A mostani COP28-on minden eddiginél világosabbá vált, hogy egy feloldhatatlan ellentmondás egyre inkább beleíródik minden társadalmi konfliktusba. A tőke uralma szembekerül a természet korlátaival, amelyeket a növekedési kényszere miatt nem képes elfogadni. A fosszilis tőke ezen a konferencián félreérthetetlenül világossá tette, hogy a fosszilis energiahordozók ideje nem áldozott le.

Így tehát ebben a keretben érdemes értelmezni a COP28-on született egyezményt is, miszerint az államok „törekedni fognak a fosszilis tüzelőanyagokról való, igazságos, rendezett és méltányos megválásra” annak érdekében, hogy „a tudomány javaslatának megfelelően 2050-re elérhető legyen nettó nulla részarányuk”. Eszerint tehát a szén- és földgáz- és olajfelhasználás, amely idén történelmi csúcsra emelkedett, még sokáig velünk marad – és még a csúcsok csúcsát sem érte el.

Erre utal az is, hogy egyes becslések szerint a dubaji konferencián közel 2500 szén-, olaj- és gázlobbista könyökölt a döntéshozók asztalán. Franciaország a TotalEnergies és az EDF képviselőit akkreditálta a delegáció részeként. Olaszország az ENI munkatársait hívta meg. Az Európai Unió a British Petrol, az ENI és az ExxonMobil képviselőit invitálta meg.

Sürgetés

A COP28 közleményének elfogadásakor Brazíliában és Ausztráliában 43 Celsius-fokot mértek, emellett hőhullám sújtotta Kína keleti részét is. A globális átlaghőmérséklet novemberben elérte a rekordot, jelesül 1,5 Celsius-fokkal haladta meg az iparosodás előtti szintet. Úgy becsülik, az év vége várhatóan 1,2 Celsius-fokos átlaghőmérséklet lesz.

Érdemes emlékeznünk rá, hogy a párizsi klímacélok az 1,5 Celsius-fokot célozták meg. Ott vagyunk már most.

Az ENSZ tudományos testületének, az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi munkacsoportnak (IPCC) a legfrissebb jelentése szerint az üvegházhatású gázok globális kibocsátása feltartóztathatatlanul növekszik, és 2030-ra a 2010-es szinthez képest közel 9%-kal fog emelkedni – írja Michael Roberts közgazdász a COP28-ról szóló összegző blogbejegyzésében. A marxista tudós és közíró arra is rámutat, hogy a hivatkozott jelentés szerint az olajat és gázt előállító államok energiaügyi tervei ellentmondanak éghajlat-politikájuknak és vállalásaiknak. Terveik szerint 2030-ra 460%-kal több szenet, 83%-kal több gázt és 29%-kal több olajat termelnének, mint amennyit el lehetne égetni, ha a globális hőmérséklet-emelkedést a nemzetközileg elfogadott 1,5 Celsius-fokos szint alatt akarnák tartani.

Nem nagyon akarják: 69%-kal több fosszilis tüzelőanyagot termelnének, mint amennyi még a károsabb 2 Celsius-fokos célkitűzéssel is összeegyeztethető lenne.

A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) becslése súlyosabb. Eszerint a döntéshozók mostani energetikai kötelezettségvállalásai arról árulkodnak, hogy  2100-ra az iparosodás előtti szinthez képest 2,4 Celsius-fokkal magasabb hőmérséklettel számolnak. Minden arra mutat tehát, hogy a fosszilis tüzelőanyagok aránya a globális energiaellátásban 2030-ban még mindig 73% lesz, azaz a mostani arányukhoz képest mindössze 7 százalékot sikerül majd lefaragni.

Ha még a párizsi klímacélokat komolyan vennék, az évtized végére 60% körülire kellene csökkenteni az arányt. Hogy nem veszik, erről a kibocsátáscsökkentés eléréséhez szükséges kötelezettségvállalások és intézkedések alultervezése is árulkodik. IEA szerint a COP28 előtt tett vállalások legfeljebb mintegy 30%-át teszi ki annak a kibocsátási szakadéknak, amelyet át kell hidalni ahhoz, hogy a világ a globális felmelegedés ne haladja meg a másfél fokot…

A valóság az, s erre mindkét általunk hivatkozott szakember rámutat, hogy a bolygó több ponton is katasztrofális éghajlati fordulópont küszöbén áll. A globális átbillenési pontokról (tipping points) szóló jelentés szerint öt fontos természetes küszöbértéket már most is fennáll a veszély, és további három a 2030-as években elérheti, ha a világ hőmérséklete 1,5 Celsius-fokkal meghaladja az iparosodás előtti hőmérsékletet.

Minden jel arra mutat, hogy a következő 50 évben az a hőmérsékleti rés, amelyen belül az emberi társadalom fejlődni tudott, jobban fog változni, mint az elmúlt hatezer évben bármikor. Ez azzal fenyeget, hogy az évszázad végére 2,7 fokos globális felmelegedés mellett mintegy hárommilliárd ember, azaz az emberiség mintegy harmada valószínűleg több mint 29 fokos éves átlaghőmérsékletnek lesz kitéve.

Ez nem „barátságtalan”, nem „kellemetlen” körülménynek számít, hanem olyannak, amely ellehetetleníti a létezést.