Bár csakugyan nem indult a hollandiai választást megnyerő szélsőjobboldali Szabadságpárt (PVV) számára „álomszerűen” a kormányalakítás, miután a Geert Wilders által a múlt hét végén a koalíciós tárgyalások felügyeletére kinevezett tisztviselő – mielőtt még érdemi munkába kezdett volna – hétfőn a csalási vádak miatt lemondott, azért a különös közjáték kulisszái ne vezessenek bennünket félre:

nagyon is oda kell figyeljünk arra, ami Hollandiában zajlik.

Vitathatatlan, hogy a Szabadságpárt a múlt szerdai választásokon a 150 fős holland parlamentben a mandátumok közel negyedét (37 széket) megszerezve páratlan és megkérdőjelezhetetlen sikert ért el, s jó esélye van kormányt alakítani.

Sokat elmond, hogy az utolsó választások, azaz 2021 óta a szélsőjobboldali párt megkétszerezte a támogatói számát. Árulkodó továbbá az is, hogy a választásokon második helyen végzett, a munkáspárti-zöld pártkoalíciót vezető korábbi uniós biztos, Frans Timmermans kivételével más határozottan nem vetette el, hogy a PVV-vel kormányt alakítson.

Így megtörténhet – nem mellesleg azzal, hogy Timmermans nyomban az ellenzék vezéreként pozicionálta magát –, hogy a „jobboldali tömb”, az országot 13 évig vezető Mark Rutte pártja, a Szabaddemokrata Néppárt (VVD), a Pieter Omtzigt vezette Új Társadalmi Szerződés párt és a holland Farmer Polgári Mozgalom (BBB) lépnek szövetségre, igaz, a kormányalakításra eddig csak a BBB bólintott rá.

Azonban érdemes szem előtt tartani, hogy nem pusztán a választások utáni „huzakodásról” van szó akkor, amikor Pieter Omtzigt, aki a voksolás előtt elutasította Wilderst, most nyomban jelezte, „elérhető”, vagy amikor a teljesen leszerepelt Néppárt jelöltje, Dilan Yeşilgöz-Zegerius bár elmondja, hogy ugyan nem vállalna szerepet egy Wilders vezette kormányban, azonban nyomban hozzáteszi, hogy emellett azonban kész másmilyen bizalmi megállapodásra, jelentsen ez bármit is.

Mindenesetre a négy jobboldali-szélsőjobboldali párt között a kampányban kulcsszerepet játszott migráció kérdésében nincsen polémia, ahogyan mindőjük programjában közös az is, hogy a bevándorlás okozta problémák hangsúlyozása mellett az olcsó munkaerőre építő gazdaságpolitikával házalnak.

Azt fontos látnunk mindebben, hogy: a tiltakozó tartózkodás és elzárkózás, ami a Szabaddemokratákat eddig elzárta a kormányzástól, jól láthatóan oda van – és most a szélsőjobboldalnál van a kezdeményezés lehetősége.

Természetesen vitathatatlan, hogy a kormányzáshoz azonban Wilders pártjának engednie kell a programjában megfogalmazottakból. A három jobboldali párt ugyanis kétségkívül ódzkodik attól, hogy népszavazás legyen Hollandia uniós tagságáról, s hogy az euró helyett ismét a gulden legyen a fizetőeszköz. Ám ennek ellenére nem állnak olyan messze a szélsőjobbtól, mint amennyire talán képzelik.

Nem volt ez váratlan

Úgy hisszük, joggal írja Helmer Stoel, a Jacobin szerkesztője, hogy téves az a narratíva, melyet múlt héten az európai lapok zöme közvetített.

A „földcsuszamlás-szerű győzelem”, a „rémálom az EU számára”, az „áttörés”, „Hollandia odafordulása a szélsőjobb felé” – csak hogy a Guardian, De Telegraaf és a Politico címadásait idézzük – nem most történt meg. Geert Wilders már 2006-ban „áttörést” ért el, amikor az akkori választásokon kilenc mandátumot szerzett.

Hovatovább a szélsőjobboldali Pim Fortuyn örökébe lépő, az elmúlt húsz évben a hollandiai iszlám lakosság és a bevándorlók ellen megannyi rágalmat megfogalmazó, a fejkendőt viselő emberekre külön adót kivetni szándékozó „kultúrharcos” Wilders normalizálása a hollandiai politika közös műve.

Már 2010-ben sem ment csodaszámba, hogy a párt olyan jó választási eredményt ért el, hogy a Néppárt és a Kereszténydemokrata Felhívás az ő külső támogatására támaszkodva alakított kormányt. S míg a néppárti kormányok neoliberális-megszorító politikát gyakoroltak, a PVV végig ott ólálkodott a kormányra kerülés közelében.

Sikerült elhitetnie, hogy csakugyan hatalmas problémát okoznak a bevándorlók, hogy „Hollandia muszlimizálódik”, s hogy az ország legnagyobb problémáját azok a menekültek okozzák, akik miatt nincsen megfizethető lakás Amszterdamban és Hágában.

Egyszerűen fogalmazva: a Szabadságpárt az osztálykérdést sikeresen változtatta át faji kérdéssé.

Az igazság az, hogy – ahogyan erre a Jacobin szerzője rámutat –, hogy a holland gazdaság, amelyet az alacsonyan fizetett munkaerő hiánya jellemez, régóta profitál a külföldi munkásokból. S erős a gyanú, hogy nem a menekültek miatt emelkednek az egekbe Hollandiában a lakásárak: legalábbis a menedékkérelmek száma az 1990-es évek óta nagyjából azonos maradt.

Ennek ellenére a hollandiai jobboldali pártok is egyre többet kezdtek el hadoválni a bevándorlás „nehézségeiről”. Vitatott, hogy az elmúlt két évben Wilders vagy Rutte beszélt-e többen a „menekültekről”. A Néppárt végül bele is bukott a migrációba, amikor a fegyveres konfliktus elől menekülő menekültek családegyesítésének javasolt korlátozását próbálták áterőltetni koalíciós társaikon – sikertelenül.

Árulkodó adat, hogy a Szabaddemokraták a legtöbb szavazót a Néppárttól csábították el. Úgy tűnik, a néppárti szavazók immár nem láttak különbséget a két alakulat között. Ezt a tézis erősíti Sarah de Lange, az Amszterdami Egyetem professzorának a nyilatkozata is, aki a Politico című lapnak úgy nyilatkozott, hogy „…a szavazók talán azt gondolták, hogy ha a [migráció] a tét, miért ne szavazhatnának inkább az eredetire, mint a másolatra.”

Az „eredeti” pedig íme, itt van.