Vasárnap az argentin szavazók megválasztották új elnöküket. A szavazatok több mint 99 százalékát összeszámolva a szélsőjobboldali libertariánus közgazdász, Javier Milei, aki többek között azzal kampányolt, hogy fel fogja robbantani a nemzeti bankot, dollár alapúvá alakítja a gazdaságot, és láncfűrésszel csökkentené az állami kiadásokat, a szavazatok 55,69 százalékát (több mint 14 millió szavazat) kapta. Riválisa, Sergio Massa, a jelenlegi peronista kormány gazdasági minisztere, a szavazatok 44,3 százalékát (11 millió szavazat) szerezte meg.

Háttérben egy mélyülő gazdasági és politikai válság

Argentína erőteljes jobbra lendülése egy egyre mélyebb gazdasági és politikai válság közepette történt. Az infláció több mint 100 százalékkal nőtt Alberto Fernández peronista kormánya alatt. (Jelenleg 140 százalék felett van, és semmi jele nincs annak, hogy csökkenne a közeljövőben.) Az államadósság GDP-hez viszonyított aránya 85 százalék, s a jegybanknak nincsenek likvid tartalékjai (az államadósság robbanásszerűen nőtt Mauricio Macri konzervatív kormánya alatt, s többé-kevésbé stabil maradt Fernández kormánya alatt). A legutóbbi előrejelzések szerint a gazdaság 2,5 százalékkal fog visszaesni 2023-ban, a jövőbeli növekedési kilátásokat pedig erősen korlátozzák az IMF által elrendelt megszorító intézkedések. A pandémia utáni munkaerőpiacot a bizonytalanság és a növekvő flexibilitás jellemzi.

Bár a munkanélküliségi ráta csupán 6,4 százalék, az argentin dolgozók közel 50%-a az egyre növekvő informális szektorban dolgozik, amelyet bizonytalan munkakörülmények és magas arányú túlfoglalkoztatottság jellemez.

Sok dolgozó kénytelen több munkahelyen dolgozni vagy túlórázni az egyre növekvő „platformgazdaságban” ahhoz, hogy túléljen. A gazdasági válság mélyülésével a szegénységi ráta drámai mértékben emelkedik: az Országos Statisztikai és Népszámlálási Intézet (INDEC) szerint a lakosság 40,1 százaléka – 11,8 millió ember – élt az országos szegénységi küszöb alatt az év első felében. (Ez közel 5 százalékos növekedést jelent a pandémia utáni adatokhoz képest.) Ami még szomorúbb, hogy a 14 év alatti gyermekek 56,2 százaléka él jelenleg a szegénységi küszöb alatt.

Az egyre kilátástalanabb gazdasági helyzet és a szinte napi korrupciós botrányok mellett talán nem meglepő, hogy az argentin választók egyre dühösebbek, és egyre elégedetlenebbek a jelenlegi politikai elittel. (A 2001-es válság után, amikor az argentin pénzügyi rendszer pár hét alatt összeomlott, s amelynek eredményeként az ország kénytelen volt bejelenteni az államcsődöt, kétpárti rendszer konszolidálódott Argentínában, amelyet a balközép peronisták és egy jobbközép koalíció dominálták.) S talán az se meglepő, hogy egy „populista” jelölt lett népszerű abban az országban, ahol a populizmus már nyolcvan éve a politika meghatározó része.

Az országban a populizmus Juan Domingo Perón tábornok nevéhez fűződik, aki 1946 és 1955 között irányította az országot, amikor egy katonai puccs eltávolította a hatalomból. Támogatói szerint a peronizmus egy progresszív ideológia, amely a munkásosztály érdekeit képviseli, és az állam aktív gazdasági szerepvállalását támogatja. A kritikusok szerint viszont a peronizmus a „nemzeti populizmus” vagy a „fasizmus” egyik formája Latin-Amerikában. Noha egy összetett politikai mozgalomról van szó, a peronista eszmék népszerűek a választók körében: 1946 óta a peronisták 14 választásból 10 alkalommal győztek.

A populizmusnak tehát erős hagyománya van az országban, ez ugyanakkor nem magyarázza meg, hogy miért éppen Milei radikális elképzelései váltak olyan népszerűvé a választók körében.

Düh, szabadság és anarcho-kapitalizmus: Javier Milei és az argentín szélsőjobboldal felemelkedése

Javier Milei nem éppen átlagos politikai személyiség. (László Géza közgazdász szerint „olyan mintha Urbán Lászlóból, Orbán Viktorból és Bayer Zsoltból – egy libertariánus közgazdászból, egy populista politikusból és egy szélsőjobbos propagandistából gyúrták volna össze”.) Az önéletrajzában például a következőket találjuk: félprofi labdarúgókapus volt 19 éves koráig, utána rockzenészként és tantrikus szexguruként próbálkozott (nem sok sikerrel), majd közgazdasági professzorként és pénzügyi tanácsadóként dolgozott olyan nagyvállalatoknak mint a Corporación América vagy a HSBC bank.

A 2010-es évek második felétől Milei jelentős hírnévre tett szert hazájában, televíziós műsorokban betöltött „szakértői” szerepének köszönhetően, ahol nagy közönség előtt hirdethette gazdasági elképzeléseit. (Kedvenc közgazdászai között Ludwig von Mises-t és Milton Friedmant emlegeti. Előbbi az „osztrák iskola” egyik vezető képviselője és a szocializmus heves kritikusa, a „monetarista iskola” alapítója, utóbbi pedig a monetarista iskola alapítója és egyben a neoliberalizmus egyik alapító atyja is.) Miközben gyakran trágár szavakkal és agresszív retorikával utasította el kritikusait. 2017 novemberében például kijelentette, hogy az ország leghíresebb közgazdasági tanszéke, a Buenos Aires-i egyetem „egy marxista indoktrinációs központ, ahonnan keynesiánus vadállatok terjednek.” Egy évvel később a születésnapját úgy ünnepelte, hogy egy élő televíziós műsorban szétverte a nemzeti bank makettjét. Bár akkoriban a média Mileit Donald Trump excentrikusabb változataként írta le (gyakran „A Paróka” becenévre hallgatott), 2019-ben a Noticias nevű híroldal már Argentína egyik legbefolyásosabb emberének nevezte. Nem sokkal később Milei berobbant az argentin politikába.

2021 juliusában Milei formálisan megalapitotta a La Libertad Avanza (A Szabadság Előrehalad) nevű pártot, amely különböző konzervatív erőkből állt. (Bár később kiderült, hogy a párthoz neonácik és a volt katonai diktatúra apologétái is csatlakoztak.) A párt neoliberális gazdaságpolitikát és konzervatív társadalmi értékeket támogatott, annak érdekében, hogy „Argentína újra egy virágzó ország lehessen, mint amilyen az 1900-as évek elején volt.” Bár a párt olcsó választási kampányt folytatott a 2021-es argentin képviselőházi választásokon, a szavazatok 13,82 százalékát (238 797 szavazatot) szerezte meg a Buenos Aires-i törvényhozási választásokon. Ezzel az eredménnyel a párt a harmadik helyen végzett a jobboldali Juntos por el Cambio (Együtt a Változásért) és a peronista Frente de Todos mögött, s Milei bekerült az argentin képviselőházba.

A 2023-as választási kampányban Milei sikeresen kombinált hiperindividualista eszméket – „élet, szabadság, tulajdon” – „populista” kirohanásokkal az ország parazita „politikai kasztja” ellen. Ugyanakkor Milei és hívei nem szívesen beszéltek arról, hogy a pártot az egyik leggazdagabb argentin, Eduardo Eurnekian médiamágnás, az ország legtöbb repülőterének működtetője finanszírozza.

Milei a legtöbb kampánybeszédet a következő mondatával kezdte és fejezte be: „éljen a szabadság, b-meg.” Szavazóbázisa gerincét fiatal, a status quo-ból kiábrándult férfiak alkotják, akik jellemzően sok időt töltenek a közösségi médián, és sokan közülük először szavaztak egy elnökválasztáson. Nekik Milei egyszerű, de szélsőséges libertariánus gazdaságpolitikai programot kínált:

megígérte, hogy fel fogja robbantani a nemzeti bankot és dollár alapra helyezi a gazdaságot, privatizálja az állami vállalatokat, s megszünteti az állami egészségügyi és közoktatási rendszereket.

Talán nem meglepő, hogy a leendő elnök politikai példaképe Margaret Thatcher. Bár gazdasági javaslatait nyilvánvaló hazugságokra építette (mint pl. arra a tévhitre, hogy „a világ ’legszabadabb’ országaiban a legnagyobb a gazdasági növekedés, és ez a minimális állami beavatkozásnak köszönhető”), ez szemmel láthatóan nem zavarta sem Mileit, sem az argentin választók többségét.

A leendő elnök gazdasági programja tekintélyelvű eszmék és szabadelvű javaslatok ötvözete. Trumphoz és Bolsonaróhoz hasonlóan „szocialista hazugságnak” minősíti az ember által okozott klímaváltozást, nyíltan tagadja a legutóbbi katonai diktatúra idején (1976-83) történt kínzásokat és eltűnéseket, s kegyelmet adna az ilyen bűncselekményekért bebörtönzött katonai tisztviselőknek. Ugyanakkor liberális megoldásokat ígér a növekvő bűnözéssel szemben, a lőfegyvereket legalizálná, azzal a hazugsággal érvelve, hogy „azokban az országokban, ahol legalizálták a lőfegyvereket, sokkal alacsonyabb a bűnözési arány”. Fent említett politikustársaihoz hasonlóan

Milei is nyíltan hadat üzent az ország feminista mozgalmának, amely évekig tartó tiltakozásainak köszönhetően 2020-ban legalizálták az abortuszt, s megígérte, hogy el fogja törölni a „kötelező szexuális nevelést” az állami iskolákban (Educación Sexual Integral, ESI), mert szerinte ez egy „posztmarxista konspiráció” része, amely „a család elpusztítására törekszik”.

A peronizmus válsága

Bár a nehéz gazdasági helyzet, a politikai establishmenttel szembeni általános ellenszenv, s a fősodratú média mind fontos szerepet játszott Milei felemelkedésében, nagyarányú győzelme nem lett volna lehetséges a peronizmus – és a hozzá ideológiáig és gazdaságilag szorosan kapcsolódó szakszervezetek – válsága nélkül.

A 2019-es választási győzelem után az Alberto Fernández által vezettet peronista kormány jóléti gazdaságpolitikai fordulatot ígért. Ez azonban szinte lehetetlennek bizonyult azután, hogy a kormány elfogadta az előző, konzervatív Macri-kormány által az IMF-fel szemben felhalmozott adósság kifizetését. (Később maga az IMF is elismerte, hogy a Macri-kormánynak nyújtott mentőcsomag „nem érte el a kitűzött célokat,” s hogy „hozzájárult a tőkekiáramlásához, ami jelentős nyomást gyakorolt az árfolyamra.”)

Amikor 2022 júliusában egyre tarthatatlanabb lett a nyomás az argentin pesón, kirobbantak a kormányon belüli belharcok. Egy hónap alatt Argentína kétszer váltott gazdasági minisztert, mielőtt Fernández hirtelen Sergio Massát nevezte ki mint új „szuperminisztert”. (Massa három, korábban önálló minisztériumot vett át: a gazdaságit, termelésfejlesztésit és a mezőgazdaságit.) A döntés sokakat meglepett, mert Massa nem rendelkezett közgazdasági tapasztalattal, de „pragmatikus, öreg rókának” számított a peronista párton belül, aki az évek során támogatta a párt összes politikai árnyalatát, a neoliberális Ménem elnöktől a nemzeti-populista Nestor Kirchnerig.

Massa uralkodása alatt a Fernández-kormány megszorító intézkedéseket vezetett be, annak érdekében, hogy visszaállítsák a „költségvetési rendet”, s „visszaszerezzék a piacok bizalmát”.

Emellett adókedvezményeket és állami támogatásokat kínált fel hazai és nemzetközi nagyvállalatoknak (főleg az agrár-, bánya-, energia szektorokban), abban reménykedve, hogy ezek az intézkedések hozzá fognak járulni a gazdaság felemelkedéséhez. Miközben a gazdasági válság egyre mélyebb lett, a peronista szakszervezetek feltett kezekkel nézték a kibontakozó tragédiát. Ennek a politikának az lett a vége, hogy a munkásosztály s a szegényebb rétegek elpártoltak a peronistáktól.

Merre tovább Argentína?

William Callison politológus szerint Milei politikai programja a neoliberalizmus „reakciós mutációja”, melyet a kapitalizmus egyre mélyebb válságai hívnak életre. E tekintetben Milei a Latin-Amerikabán régóta fennálló, szabadpiaci tekintélyelvű hagyomány (Pinochet, Videla, Fujimori, Bolsonaro) legújabb megtestesülése. Callison szerint viszont Milei dogmatikus elképzelései kétélűek lehetnek. Miközben segítették őt abban, hogy megnyerje az elnökválasztást, egyúttal nyugtalanítják a nemzetközi pénzügyi piacokat.

Közvetlenül győzelme után a peso- és dollárkötvények értéke összeomlott, emlékeztetve a Liz Truss volt brit miniszterelnök 2022-es radikális neoliberális reformjai által kiváltott reakcióra. A Financial Times, egy londoni székhelyű befektetési cég tanácsadóját idézve, megkérdőjelezi, hogy Milei valóban képes lesz-e bevezetni a gazdaságpolitikai elképzeléseit, s hogy: „[a]ggodalomra ad okot a . . . kormányozhatóság – mennyiben lesz képes kordában tartani a tiltakozásokat, ha képes lenne végrehajtani radikális intézkedéseit.” A pénzügyi piacok és a külföldi befektetők valószínűleg abban reménykednek, hogy a Mileit nagy erőkkel támogató volt elnök, a mérsékeltebb Mauricio Macri kordában fogja tudni tartani Mileit, bár jelenleg semmi nem utal arra, hogy ez bekövetkezhetne.

Győzelmi beszédében Milei a „sokkterápia” új korszakát hirdette meg Argentínában. Saját véleménye szerint ezekre az intézkedésekre azért van szükség, hogy „véget vessünk a az inflációnak, a munkahiánynak és a szegénységnek.”

A történelem azt mutatja, hogy Milei sokkterápiája csak tovább fogja mélyíteni a szegénységet és az egyenlőtlenségeket Argentínában. A kérdés az, hogy mit fog majd tenni a frissen választott elnök, amikor gazdaságpolitikája miatt komoly társadalmi ellenállással fogja szembetalálni magát?

Megpróbálja-e majd erőszakkal leverni az ellenállást, ahogyan a katonai diktatúra tette 1976 és 1983 között (sikeresen), vagy meghajol a nép nyomása előtt, és megváltoztatja a gazdasági irányt?