Feltehetően örök időkre vitakérdés marad, hol húzódik a mindenkori múlt és jelen közti határ, tehát mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy eseménysor vagy egy személy „történelemmé” váljék. A régiónkban egymást néha igen gyors ütemben követő rendszerváltások tapasztalata alapján védhető álláspontnak tűnik egy jelenünket immár tizenhárom éve meghatározó formációt, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét és az ezt leginkább megszemélyesítő Orbán Viktor életútját történészi módszertannal is megvizsgálni, mindenekelőtt azzal a céllal, hogy kimutathatók legyenek a hosszabb távú hatások, az erővonalak eredői.

Erre tett kísérletet Stefano Bottoni, első körben a hazánkat kívülről (távolról) szemlélő olasz közvélemény számára^[1], majd művét átdolgozva magyar nyelven is publikálta. Láthatóan maga a szerző is tisztában van vele, hogy rendhagyó műfajú könyvet írt, ezért utal rá, hogy a mű történeti kutatásaival párhuzamosan, „szabadidős elemző munkámmal” készült. Egy, a történetírás igényével fellépő könyv viszont „megérdemli”, hogy történészi szemmel írt bírálat is készüljön róla.

A szerző alapvetően kronologikus logikára fűzte fel mondanivalóját, ám perspektívája nem marad elejétől végig azonos. Tézise, hogy 2010 után Orbán Viktor esélyt kapott arra, hogy Magyarországot saját képére formálja, így a megelőző évtizedeket alapvetően az ő személyére összpontosítva tárgyalja.

Ennek megfelelően az első fejezetek Orbán fiatalkoráról, szellemi éréséről, politikussá válásáról szólnak, a rendszerváltással bezárólag. A második rész a harmadik Magyar Köztársaságnak jutott két évtizedet (az Alaptörvény terminológiája szerint „az átmenet zavaros húsz éve” periódusát) tárgyalja, a fókusz fokozatos tágításával, azaz kezdetben a nagypolitika és Orbán viszonyának leírásával, amelyet 1998 után felvált az Orbán által alakított nagypolitika taglalása. A 2010 utáni éveket pedig jórészt Orbán személyes életútjától elvonatkoztatva mutatja be, a rezsim működésére összpontosítva – láthatóan abból a kiindulópontból, hogy semmi sem történik a miniszterelnök akarata ellenére. Ebből áll össze a szöveg, amely szerzőjének szándéka szerint „nemcsak összehasonlító történelmi elemzés, hanem számvetés és látlelet Orbán Viktor rendszeréről és mindannyiunk felelősségéről” (9. o.). Mindebből talán kicseng az is: Bottoni tisztában van azzal, hogy erről a témáról nem tud annyira „harag és részrehajlás nélkül” írni, amennyire az 1989 előtti periódusról publikált munkáiban erre képes volt.

A gyermek- és fiatalkor jellemzéséhez Bottoni igyekszik történeti szakirodalmat is igénybe venni – a korosztály élményeinek bemutatásához Horváth Sándor, a korabeli magyar vidék állapotának ábrázolásához Ö. Kovács József fejtegetéseit idézi. Problémát jelent viszont a család helyzetének megértéséhez, hogy a hivatkozott szerzőktől alapvetően olyan szövegrészeket vesz át, amelyek a vidék 1945-től eredően traumatizált voltát illusztrálják, mindazon tendenciákra, amelyek a hatvanas-hetvenes évekre kialakult alkalmazkodási stratégiák legalábbis részleges sikerességét ábrázolnák, nem utal.

Így viszont – amennyiben az olvasónak nincs a korról megalapozott háttértudása ‒ nem derül ki, hogy Orbán Győző kiemelkedése sem minősíthető feltétlenül atipikusnak. Szintén nem egyértelmű, hogyan viszonyul a szerző Orbán Viktor többek által idézett 1988-as interjújához, amelyben a politikussá váló fiatalember kijelenti, hogy „kultúra nélkül” nőtt fel, mert odahaza sem a paraszti, sem a polgári kultúra nem volt meg (15. o.). Amennyiben ezt egyszerűen az orbáni világkép alakulásának illusztrációjaként említi meg Bottoni, részben elfogadható az idézet érdemi kommentár nélkül hagyása, de talán kerekebb lett volna a kép, ha utal rá: a továbbtanulás mint érték, illetve a gyarapodás szemlélete éppen nem kultúranélküliségről árulkodik, hanem valamiféle proto-középosztályi kultúra meglétének jele.

A felnőtté váló Orbán Viktorról egyébként koherens és helytálló képet fest a szerző. Jól sikerült a futball mint közeg ábrázolása, illetve az egyetem, a szakkollégium világának bemutatása. Egyet lehet érteni a Századvég folyóirat újdonságának mibenlétéről írottakkal, az ideológiai „remix” valóban rövid időre azt a látszatot (illúziót?) keltette, hogy a korábbról örökölt ideológiai sémák – mindenekelőtt a népi-urbánus ellentét – meghaladhatóak lesznek a jövőben. Példaszerű történettudományos forráskezelésre utal, ahogyan Bottoni a sorkatona Orbán Viktort ért állambiztonsági beszervezési kísérletekről ír. Álláspontja: „A történész sajnos nem tud mit kezdeni egy – akár életszerűnek hangzó – állítással” (21. o.), értsd: alátámasztás nélkül.

E sorok írójának benyomása szerint a szöveg egyéb helyein is elkelt volna ez az intés, mint ahogy erről az alábbiakban még lesz szó.

Akadnak azonban már e fejezetekben is vitatható részek, mindenekelőtt a hazai ellenzék csoportosulásainak bemutatásakor. A demokratikus ellenzék aktivistáinak „kádergyerek” voltát egyoldalúan hangsúlyozó szemlélet – amelyről másutt részletesebb kritika olvasható^[2] ‒ éppoly leegyszerűsítő, mint a népiek azonosítása a „nemzeti-konzervatív értékeket valló humán értelmiségiek” csoportjával (30. o.). Ennél sokkal vékonyabb jégre téved a szerző, amikor a Szabad Demokraták Szövetségévé mutálódó demokratikus ellenzék „vezérkarát alkotó értelmiségiek” világképének rövid jellemzésekor kizárólag a zsidóság holokauszttal kapcsolatos tapasztalatára utal vissza (34‒35. o., lásd még ehhez kapcsolódóan a Demokratikus Chartáról írottakat: 54‒57. o.). Annál is inkább visszás, ami e helyeken olvasható, mert maga a szerző is elismeri: „a magyar zsidóság szociológiai vonatkozásban egyáltalán nem volt egységesen leírható, kompakt csoport” (56. o.). Igaz, gondolatmenetét így folytatja: „Ez volt az a nehezen definiálható, budapesti szubkultúra, amely övezte a demokratikus ellenzéket, majd később az SZDSZ-t.” (57. o.). Nem írható le egységesen, mégis ilyen pontosan lokalizálható? Remélhetőleg más helyütt alkalma nyílik a szerzőnek feloldani ezeket az ellentmondásokat. Ehhez képest Bottoni Orbán világképe és a korabeli hazai liberális mainstream között már akkor meglevő különbségekre elég egyértelműen rávilágít: a „kommunisták” mint mindvégig meglevő ellenségkép (ami persze nem zárja ki egyes „renegátok” befogadását, pláne ha hasznosnak vélik, 41‒42. o.), illetve a nemzetiségi kérdés, mindenekelőtt a határon túli magyarság kérdésének fontossága, amelyből következett a liberalizmus individualista szemléletétől való kritikai távolodás.

A rendszerváltást követő két évtized politikatörténetének a kötetben olvasható bemutatására talán legjobban a „féloldalas” jelző illik. A szöveg erőteljesen magán viseli a 2002‒2010 közötti, többek által hideg polgárháborúnak nevezett értelmiségi szembenállás múltértékelését, ami publicisztikában még elfogadható lehet, történészi rekonstrukciónak azonban már problémás.

A közelmúlt lehetséges interpretációinak sokféleségére utalás sem történik, a szerző többször hajlamos a források kritikus elemzése helyett toposzok felemlegetésével vázolni az időszakra jellemző folyamatokat. A gond nem is az, hogy e toposzok teljesen hamisak, sokkal inkább az, hogy a múlt bizonyos elemeit felnagyítják, mások felett elsiklanak, így összességében felemás képet mutatnak az olvasónak.

Nem lehet például az Antall-kormány helyzetének jellemzésekor letagadni, hogy „az állampárti struktúrákban szocializálódott káderek (bár megfontolandó lenne, hogy nem ugyanabban szocializálódott-e mindenki, aki 1989 előtt idehaza élt és dolgozott, így Orbánék nemzedéke is – Sz. G.) átmentik magukat az állami felső vezetésbe, és belülről is támadják az ellenfélnek tekintett jobboldali kabinetet. A központi közigazgatás régi motorosai alig leplezett ellenszenvvel viszonyultak a frissen kinevezett miniszterekhez és államtitkárokhoz.” (44‒45. o.) Nos, nem kizárt, hogy ez több esetben valóban így volt. Legalább két adalék azonban ide kívánkozna.

Egyrészt a jobboldali kabinetet támogató pártok legerősebbje, a Magyar Demokrata Fórum ígért az 1990-es választási kampányban „tavaszi nagytakarítást”, egyáltalán nem konkretizálva, hogy ez milyen mélységű lenne. Másrészt idézhető lenne 1990-ből Rabár Ferenc pénzügyminiszter és Matolcsy György, a Miniszterelnöki Hivatal Gazdaságpolitikai Titkársága államtitkári rangú vezetője közötti vita, amely az év őszére odáig fajult, hogy a kormány ülésein tulajdonképpen egymásnak homlokegyenest ellentmondó szemléletű gazdaság- és pénzügypolitikai koncepciókat fogadtak el^[3] ‒ tehát az apparátus vezetőinek is lehettek indokaik arra, hogy legalábbis tartózkodással viseltessenek a kabinet iránt.

Kérdőjelek vetődnek fel azzal kapcsolatban is, ahogyan a szerző Csurka István szereplését értékeli. Politikusi és önjelölt programalkotói tevékenységét korrektül összefoglalja Bottoni, majd – a Demokratikus Charta megszületését ismertetve ‒ hozzáteszi: „történeti perspektívából szemlélve megkockáztathatjuk, hogy […] Csurka István verbális [?] antiszemitizmusa sem fenyegette a fiatal demokrácia alkotmányos alapjait” (53. o.). Nem sokkal később viszont arra jut, hogy „Csurkának és az általa alapított Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) a jelentősége meghaladja a párt politikai súlyát. Csurka látomásos gondolkodásmódja készítette elő Orbán Viktor és a Fidesz későbbi antiliberális fordulatát, valamint a 2010 utáni Nemzeti Együttműködés Rendszerében (NER) végrehajtott (szélső)jobboldali ellenforradalmat” (54. o.). Ami inkább arra utal, hogy 1991-ben talán nem jelentett veszélyt ez az ideológia, hosszú távon mégis erjesztően tudott hatni a magyar jobboldalnak egy nem kis részére, mégpedig nem a demokrácia alkotmányos alapjainak erősítése érdekében. A két tézist tehát jobb lett volna valami módon egymással kompatibilissé csiszolni, esetleg a rövid távú és a hosszú távú hatások megkülönböztetésével.

A szerző szubjektivizmusa ennél is jobban kiütközik, amikor a rendszerváltás után technokrataként viselkedő, korábban ilyen-olyan pártállami kötődéssel rendelkező elitről beszél (Valuch Tibort meg is bírálja, amikor amaz szerinte túl szűkre szabja a pártállami kötődés kritériumait, 61. o.). Visszatérő toposz „a magyar baloldal jövőkép- és normanélkülisége” (62. o.), jóllehet maga is láthatóan hitelesnek tekinti e réteg Nyugat iránti elkötelezettségét. Az idézet fényében viszont érdekes Pintér Sándor és Martonyi János igen pozitív hangnemű értékelése, pláne ezzel a kiegészítéssel: „A rendszerváltást követően a jobbközép erők, majd Orbán szolgálatába álltak: különösebb ideológiai töltet nélkül, de pragmatikus karrierépítési szándéktól vezérelve” (75. o.). Olyan távol áll ez a „jövőkép- és normanélküliség”-től? Különösen ha összevetjük a NER alatt felemelkedett két másik politikus jellemzésével: Szijjártó Péter, az „erkölcsi gátlásokat nem ismerő pártkáder” és hozzá hasonlóan Szalay-Bobrovniczky Kristóf „sem ideológus alkat, hanem egyszerű hatalmi ember”, ám „pozícióinak megerősítése érdekében vállalta […] az ideológiai töltetű feladatnak a végrehajtását”, azaz az egyes tárcák apparátusának „megtisztítását” (180. o.) 2014, illetve 2022 után. Egyfelől tehát negatív értékelést kap a pártállamból itt maradt elit, majd Szijjártó vagy Szalay-Bobrovniczky, ellenben kifejezetten pozitív Martonyi és Pintér képe, mégis alapvetően mintha mindegyikük a „jövőkép nélküli technokraták” halmazába tartozna – akkor mi a különbség? Az árnyalatok elhatárolása bizonyosan nem lett volna haszontalan. (Azt még talán érdemes megjegyezni, hogy a Martonyi állambiztonsági múltjával kapcsolatos kérdőjelekről egy szó sem olvasható a könyvben.)

A kilencvenes évek tárgyalása során egy esetben viszont bizonyosan eltér vállalt történészi ars poeticájától a szerző. Egy 2017-es orosz cikkre hivatkozva azt írja, hogy az 1994-es választási kampányban a Budapesten ügyködő orosz maffiavezértől, „Szeva bácsitól” (Szemjon Mogiljevicstől) egy „kétes hírnevű német üzletemberen, Dietmar Clodón keresztül” a Fidesz egymillió német márkás támogatáshoz jutott (62. o.) Hozzáteszi ugyan, hogy a „feltételezett tranzakcióról azóta sem kerültek elő bizonyítékok, de a megszólaltatott szereplők és biztonságpolitikai szakemberek szerint életszerű és valószínű magyarázat, hogy az orosz hatóságok e tranzakció révén juthattak kompromittáló bizonyítékokhoz Orbán Viktorról”. Az eset taglalását felvezető mondatában pedig Bottoni maga fogalmaz így: „Az 1994-es elbukott választás hajrájában azonban [a székházeladási ügynél – Sz. G.] jóval nagyobb horderejű és erkölcsileg súlyosabb ügybe keveredett, keveredhetett volna a Fidesz”. Ez pedig amellett szól, hogy a fentebb hivatkozott, 21. oldali módszertani tézis (a történész nem tud mit kezdeni mégoly életszerű, de nem alátámasztott állításokkal) mintha itt már nem érvényét vesztette volna.

Némileg meghökkentő, hogy a szövegnek csupán mintegy egytizede, huszonöt oldal foglalkozik Orbán Viktor első miniszterelnökségével (1998‒2002). A szerző érezhetően nem ért egyet G. Fodor Gábor állításával, amely szerint a „polgári Magyarország” csupán politikai termék lett volna, bár lényegi ellenérve nagyjából annyi, hogy „Talán sosem fogjuk megtudni, hogy Orbán Viktor meggyőződéssel vallotta-e a polgári Magyarország felépítésének vízióját, de az biztos, hogy sokakat magával ragadott” (64. o.). Feltehetően a „sokak” egyike volt Bottoni is, szövegében ugyanis az első Fidesz-kormány pozitív eredményeit tárgyalja hangsúlyozottan, mindaz, ami a választók többségét 2002-ben az Orbán-kormány ellen hangolta – leszámítva a Ron Werber nevéhez kötött MSZP-s negatív kampányolást – kevésbé szerepel. A kormányhoz közeli személyiségek pozícióba hozása Polttól Simicskáig szerepel, a parlament háromhetes ülésezése is, mást azonban nemigen találunk (az ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottságok megakadályozásáról, a közmédia felügyeletére hivatott kuratóriumok szándékoltan csonkán hagyásáról, az oktatásban és az egészségügyben dolgozók bérszínvonalának jószerivel változatlanul hagyásáról, a családi pótlék megemelése helyett a tehetősebbeket előnyben részesítő családi adókedvezmény bevezetéséről, a Happy End vagy az Ezüsthajó Kft-kről, Josip Totról vagy Kaya Ibrahimról nem esik szó).

A polgári kormányzásba bekerülő populista vagy rendpárti elemekről, így a „három gyerek, három szoba, négy kerék” jelszóval fémjelzett osztogatásról, a negyvenezer forintra emelt minimálbérről, a bíróságok által kötelezően alkalmazandó középmérték-büntetésről, a kábítószer-használat büntetőjogi szabályozásának erőteljes megszigorításáról szintén nem ír a szerző.

A 2002‒2010 közötti periódus könyvbeli jellemzéséről ugyanaz lenne elmondható, mint a kilencvenes évek kapcsán, persze az egyes szereplők, illetve események kicserélésével. A Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kabinetek intézkedéseinek alapvetően a negatív oldalait, következményeit taglalja – annyiból persze joggal, hogy e fejezetek tárgya elsősorban az, hogyan sikerült „megágyazni” a 2010-es kétharmados választási győzelemnek. Itt nem marad el a kritika Orbánnal, illetve a Fidesszel szemben sem, mindenekelőtt azzal indokolva, hogy „polgári” identitását levetkőzve a populizmus útjára lépett. Jó kérdés, hogy a 2006-os, igen világos választási vereség után megindulhatott volna-e az önvizsgálat a magyar jobboldal vezető pártjában (Bottoni megidézi Schmidt Mária belvárosi vitaklub-kísérletét, illetve Kövér László ezzel szembeni fellépését, 114. o.), ám az az év őszén krónikussá váló politikai válság minden ilyesmit okafogyottá tett.

Félreértés ne essék, a recenzió nem amellett érvel, hogy Bottoni könyvének 1990‒2010 közötti fejezetei történészi szemmel irrelevánsak lennének. Ez nincs így, igen sok fejtegetése haszonnal olvasható. A Horn-kormány külpolitikájával, mindenekelőtt a határon túli magyarsághoz való hozzáállásával kapcsolatban írottak kritikája nagymértékben jogos. Ennek megfelelően magas színvonalon taglalja az első Orbán-kabinetnek a kisebbségvédelem terén a nemzetközi és az európai uniós joggal összhangban megtett, illetve elhatározott lépéseit. Teljes mértékben egyet lehet érteni azon fejtegetésekkel, amelyek arra mutatnak rá, hogy Orbán már első kormányzása idején is a Nyugat számára „kellemetlen és besorolhatatlan” figura volt, azaz nem illett bele sem a „hősi múltú erkölcsi tanú”, sem a „posztkommunista kaméleon”, sem a „szalonképtelen pária” kliséjébe (88. o.), ami akár még előnyökkel is kecsegtethetett a nemzeti érdekek érvényesítése terén. Ugyancsak jól emeli ki Habony Árpád feltűnését, majd emelkedését. Ezeken túl láthatóan nem elégedett meg a szerző az őszödi beszéddel kapcsolatos közkeletű narratívákkal, ezzel kapcsolatos fejtegetései is tanulságosak, még ha nem is fogadhatók el minden további nélkül. Emellett Bottoni szívós kitartással mutat rá a rendszerváltás utáni magyar belpolitika egyik rákfenéjére, a pártfinanszírozás szabályozásának megoldatlanságára és/vagy a normák kijátszására (bár talán kérdéses, hogy lehet-e ennyire tényként kezelni a 70:30-rendszer meglétét). E könyvismertető szerzőjének kritikája elsősorban arra irányul, hogy a gyakran sommás megfogalmazások helyett a szerző törekedhetett volna konszenzusos, de legalábbis a különböző nézeteket, véleményeket ütköztető ábrázolásmódra az „átmenet zavaros húsz éve” bemutatásakor.

A kötet felénél jut el a szerző a Nemzeti Együttműködés Rendszere megszületésének pillanatához, ekkortól egy, a korábbitól teljesen eltérő politikai (és ennek nyomán részben gazdasági és társadalmi) közeget vizsgál, ahol legfeljebb a szereplők azonosak a korábbiakkal. Bottoni igyekszik szövege horizontját szélesíteni, a NER-t egy nemzetközi viszonyrendszerben elhelyezni, más kortárs populista-autokratikus rezsimekkel összehasonlítani (139. o.). A módszer megválasztása mindenképp elismerést érdemel, a megállapításokat egy elemmel viszont bizonyosan ki kellene egészíteni: döntő mozzanat, hogy Orbán rezsimjének kezdettől alkotmányozó többsége van a törvényhozásban. Az az igyekezet pedig, hogy minden parlamenti választáson ennek biztosítására törekszik a Fidesz‒KDNP, amellett is szól(hat), hogy a rendszernek lételeme, hogy bármikor képes legyen saját játékszabályainak felülírására. Ez a fór (Parti Nagy Lajos szójátékát megidézve mondhatni: fülkefór) pedig egyáltalán nem adott minden hasonló jellegű rezsimben, másfelől viszont alátámasztja Bottoninak azt a megállapítását, amely szerint a NER kormányzati szinten elsősorban mint „ellenőrzött káosz” működik (142. o.), e jelleg fenntartásához pedig szükség van a szabályok állandósultan képlékeny voltára.

A rendszer megszületésének Bottoni-féle interpretációjához annyit még érdemes hozzátenni, hogy feltehetően igaza van abban, hogy nem volt „mesterterv” 2010-ben (emellett szólhat, hogy a kampány során a Fidesz nem emlegette az alkotmányozás igényét – persze egyelőre nem tudni, hogy egymás között mit tárgyaltak e kérdésről), a folyamat „fokozatos és esetleges” volta viszont nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lett volna elképzelés a rendszer jellegéről (lásd a 2009-es kötcsei beszédet). Mindennek nem is e könyvfejezetben van igazán jelentősége, hanem az orosz kapcsolat Bottoni általi tárgyalásánál.

Az egyes folyamatok, események jellemzését megelőzően felvetődhet a kérdés, mi a helyzet a korábban írottak kapcsán megjegyzett „féloldalassággal”. Nos, a szerző a 2010 utáni magyar politikával láthatóan kritikusabb – és saját egykori hozzáállását is nagyobb kritikával látja ‒, mint az azelőttivel. Ahogy le is írja: „a NER működésének kritikai elemzése nem spórolhatja meg az önkritikát” (185. o.). Néhány kérdésben – különösen a 2010-et közvetlenül követő évekre – mégis megfogalmazódnak apróbb kérdőjelek. Az egyik az egyetemi ifjúságra vonatkozik: Bottoni már könyve legelején (21. o.) kiemeli, hogy

„érdemes megemlíteni a rendszerváltás utáni magyar egyetemi hallgatóság fájdalmasan feltűnő passzivitását […]. A magyar fiatalok elenyésző számban vettek részt politikai vagy érdekvédelmi tüntetéseken, meg sem kísérelték visszacsempészni az egyetemek életébe a rendszerváltás után felelőtlenül száműzött »politikát«. Sőt, a közélet iránti érdeklődést, a kritikai gondolkodást.”

Példaként megemlíti, hogy sem a tanárok és középiskolások 2022-es mozgalmával nem szolidarizáltak, sem 2023-ban nem álltak ki az Erasmus-programban maradás érdekében. Mindez persze igaz – ám egy szóval sem említi meg a szerző a 2011-es felsőoktatási törvénnyel szemben megszervezett mozgalmat, a 2012-es „télirózsás” tüntetéseket, a Hallgatói Hálózat „egyetemfoglalásait”, amelyek sikertelensége legalábbis részben indokolhatja az azóta tapasztalt passzivitást (nem beszélve a „lábbal szavazás” jelenségéről, azaz a friss diplomások külföldi munkakereséséről).

Egy másik probléma: Bottoni szövege szerint Botka László belső megbuktatásával kezdődött volna a Fidesz által támogatott ellenzékbomlasztási folyamat, amelynek nyomán már a NER mondja meg azt is, ki lehet ellenzéke (228. o.). Nos, felmerül a kérdés, hogy akkor a szerző hogyan interpretálja a hazai politikába visszatérni készülő Bajnai Gordon ellen 2012-ben megindított karaktergyilkos össztüzet? A harmadik kérdőjel: a kötet szerint „A Nemzeti Együttműködés Rendszere úgy kötötte magához az ellenzéki pártokat, hogy ejtette a vádakat a 2010 előtti korrupcióban érintett politikusok büntetőjogi ügyeiben, ellenben zsarolhatóvá tette őket” (228‒229. o.), de ezt az állítást nem támasztja alá forrás. Érdemes lett volna legalább egy bekezdés erejéig értékelni a nagy lendülettel megkezdett, több kormánybiztosnak (és apparátusának) kenyeret adó „elszámoltatást”, annak eredményeit vagy éppen eredménytelenségét. Egy negyedik, 2010 előttre visszanyúló gyökerű, de NER-ről szóló fejezetekben tárgyalt, vitatható fejtegetés: a 158. oldalon a devizahitel-problematikáról ír a szerző, amelynek okaiként a lakosság pénzügyi tudatlanságát és a szocialista-liberális kormányzat felelőtlen gazdaságpolitikáját nevezi meg – e sorok írója úgy érzi, a Magyar Nemzeti Bank szerepének kiemelésével lett volna igazán teljes a kép.

A NER történetét Bottoni alapvetően a kronológia elvét követve tárgyalja, ezt csak egy-egy esetben, bizonyos kérdéskörök fókuszált jellemzésekor töri át. Van emellett egy-egy alkalom, amikor – nem tudni, szándékkal-e vagy véletlenül – borul a kronológia, ami a kort átélő olvasónak még nem igazán kihívás, de a következő generációk számára már adhat okot félreértésre. Szembetűnő például, hogy Bottoni előbb tárgyalja könyvében a „G-napot”, azaz Orbán Viktor és Simicska Lajos szembefordulását (182‒183. o.), mint Vida Ildikó USA-ból való kitiltását (197. o.), ami miatt a „Simicska Lajos régi bizalmi embere” epitheton ornanst nem biztos, hogy mindenki a szerzői szándéknak megfelelően – amelynek lényege: Vida esetében még az Orbánhoz ezer szálon kötődő Simicskára kell gondolni, a NAV-elnök tehát mindenképpen a NER emberének számít ‒ értelmezi.

A kronologikus elvnek megfelelően Bottoni kísérletet tesz a rezsim történetének korszakolására is. Értelmezésében 2018 a fő fordulópont, ekkortól valósult meg az, amit szerinte is többféle néven lehet illetni – hogy a kötet végén a Magyar Bálint‒Mladovits Bálint szerzőpáros által bevezetett konszolidált patronális autokrácia kifejezés mellett tegye le a voksot. A „konszolidált” jelző használata nem tűnik problémamentesnek, jóllehet Bottoni már a 2014-es parlamenti választás taglalásakor úgy látta, hogy a voksolás alternatívája (mennyire lehetett ez valós?) a konfliktusos demokrácia és „egy autoriter rendszer konszolidációja” között húzódott meg (168. o.). Mindezek ellenére szövegét olvasva úgy tűnik, hogy a 2010-ben előállt helyzet leírására alkalmazott jelzős szerkezet, az „ellenőrzött káosz” mint kormányzási gyakorlat a későbbiekben sem változott alapvetően – ennek a körülménynek és a „konszolidált” jelzőnek együttes alkalmazását talán érdemes lett volna jobban kidolgozni.

Szólni kell a 2010 utáni fejezetek forráskezeléséről, hiszen itt már tényleg saját jelenében mozog a történész szerző, vagyis feszegetnie kell saját szakmája módszertanának határait. A megoldás legkevésbé meglepő módozata a sajtó használata. A kortárs magyar médiarendszer viszonyait figyelembe véve látszik, hogy Bottoni a rezsimmel szemben kritikus felületeken (Direkt36; Átlátszó; Partizán; Szabad Európa stb.) megjelent írásokból indult ki, az ott szereplő információkat tekintette ténynek. Maga is utal ugyan arra, hogy a rezsim hivatalos forrásait is érdemes lehet forgatni, persze olyan jelleggel, ahogy azt a hidegháború alatti kremlinológia művelői tették, a sorok közti olvasással információkat kiszűrni a rezsim működésére vonatkozóan. Ennek gyakorlati alkalmazására azonban nemigen akad példa, a rendszer ideológiájához alapot nyújtó szerzők idézésére egy-egy gondolatuk szó szerinti közlése erejéig nyílik tér, gondolatmenetük rekonstrukciójára, abból levonható következtetések felvázolására nem kerül sor.

Az „oral history” alkalmazása is elenyésző, ami talán nem is szorul bővebb indoklásra – bár nem ismert, hogy Bottoni egyáltalán megkísérelte-e a kapcsolatfelvételt egyik-másik kulcsszereplővel, hogy kifaggassa emlékeiről (a szöveg egészének ismeretében azért ez irreális feltételezés, de ki nem zárható). A szerző által preferáltnak tűnő forrás döntően az online elérhető politikai elemzés – nem annyira a napihírek, mint inkább az azokból kinyerhető információkat sűrítetten tartalmazó, azokhoz némi interpretációt, esetleg távlatot kínáló publikációtípus. Ez egyet jelent azzal is, hogy az elemzéshez szükséges adatokat tartalmazó elsődleges forrásokat csak igen ritkán (pl. Transparency International adatsorai) használja – olyanokat sem, amelyek esetében irreleváns lenne a kérdés, miszerint a rezsim ideológiájával harmonizáló vagy azzal szemben álló jellegűek. Vagyis: ugyanúgy nem hivatkozik a kormányzás outputjaként értékelhető jogszabályokra, ahogy hiába keresnénk a KSH-évkönyvekre, netán világbanki atlaszokra vagy éppen a CIA World Factbook-ra történő utalásokat. Ehhez kapcsolódóan megjegyzendő, hogy jóllehet nem elsődleges forrásról van szó, de éppen a törvényekben lecsapódó kormányzási munkát magas színvonalon, monografikus terjedelemben elemző Sárközy Tamás munkásságára^[4]vonatkozó lábjegyzet sem található a könyvben.

A 2010 utáni történéseket taglaló fejezetekben a legerősebb részeknek a nemzetközi összefüggéseket tartalmazó fejtegetések tűnnek, mintha a szerző itt lenne leginkább elemében. Tanulságos a német kormányzati, illetve gazdasági vezetői magatartás rekonstrukciója, ahogy helytállóak Orbán EU-n belüli szövetséges-keresési kísérleteivel kapcsolatos megállapítások is. Ennél is jobban tetten érhető az attitűd az orosz szál felgombolyítására irányuló erőfeszítéseiről írottaknál: „Orbán Viktor Oroszországgal kapcsolatos irányváltozása a jelenkori magyar politikatörténet legnagyobb rejtélye. Történészként zavar, hogy ennyi idő után sem kerültünk közelebb ennek megfejtéséhez” (174. o.). Az eseményeket Bottoni példaszerűen igyekszik rekonstruálni, ám az általa e valóban kulcsfontosságú kérdésre adott magyarázat egyáltalán nem problémamentes. Szerinte a „témával foglalkozó elemzők” (a lábjegyzet hivatkozási alapja Magyar Bálint és Madlovits Bálint 2023-as írása) „egyetértenek abban, hogy két – akár egymásra épülő – tényező elemzésével” lehet megfejteni a kérdést, éspedig valamiféle „kompromat” (azaz kompromittálásra alkalmas tárgyi bizonyíték, vö. a Mogiljevics‒Clodo-kapcsolatról fentebb írottakat) és a „kölcsönösen előnyös”, „visszautasíthatatlan” üzleti előnyök felajánlása.

A „kompromat” megléte valóban csábító feltételezés – de eddig egyrészt nem sikerült bizonyítani, másrészt éppen jelenünk eseményei tűnnek ellentmondani ennek.

Bottoni is írja, hogy 2023-ra egyértelmű lett: Paks II eredeti szándékok szerinti felépítése megvalósíthatatlan (francia partner után kellett nézni). Ugyancsak 2022‒23-ban látszik, hogy egyetlen uniós szankciócsomagot sem vétózott meg Magyarország, és 2023-as fejlemény a Nemzetközi Beruházási Bankból való kilépés. Egyetlen esetben sem állt elő az orosz fél semmiféle „kompromattal” – ahogy 2018-ban Simicska Lajos sem dobott le „atombombát”, ígérete ellenére. Ebből vagy az következik, hogy még mindig tud egy, a fentieknél nagyobb előnyt biztosító hasznot hajtani Oroszországnak az Orbán-rezsim – erre vonatkozó jelet pedig sem Bottoni könyvéből, sem máshonnan egyelőre nem láthat külső szemlélő, noha egyelőre nem ismerhetjük részleteiben a szankciócsomagok genezisét és a magyar fél abban játszott szerepét ‒, vagy pedig az, hogy ilyesfajta kompromittáló bizonyíték nincs.

Banálisabb, ám egyúttal e sorok írója számára sokkal elfogadhatóbb magyarázat lehet a 2009-es „pálfordulásra”, hogy – a fentebb említettekből következően – még ha „mesterterv” nem is volt akkoriban a választások utáni teendőkre, lehettek kellően konkrét elképzelések, amiknek megvalósíthatóságát és finanszírozhatóságát Orbán és vezetőtársai okkal akarhatták bebiztosítani arra az esetre, ha nemtetszése miatt az Európai Unió netán elzárná a pénzcsapot. Ebből is adódhatott aztán az orosz kapcsolat oly mértékű intenzívvé tétele, hogy aztán már ne lehessen szabadulni a „pártfogótól”. Mindez persze egyelőre ugyanúgy hipotézis, ahogy Bottoni magyarázatkísérlete – de talán rámutat arra, hogy néha nem ártott volna a szövegben érzékeltetni: másképpen is lehet az ábrázolt folyamatokat indokolni.

A magyar belpolitikáról írottak ehhez képest más jellegűek. Az oknyomozás igénye persze ott is megvan, de ennek szempontjait rendre felülírja az eseménytörténeti rekonstrukció. A politikát napi szinten követőknek alapvetően nem sok meglepetést tartogatnak az itt leírtak – Bottoni nagyon szívós munkával a 2010‒2023 közötti időszaknak kis túlzással minden szalagcímét összegyűjtötte: tárgyalja a vörösiszap-katasztrófát éppúgy, mint a „kopaszok” 2016-os fellépését az MSZP népszavazási kezdeményezésének meghiúsítása érdekében, a gyermekvédelmi törvényt éppúgy, mint az Index bekebelezését –, bár lehet, hogy akadnak olvasók, akik szerint bizonyos események megemlítése méltatlanul maradt el (a Huxit lehetősége a kötet megjelenése után lett intenzívebb vitatéma, így az joggal nem szerepel). Az olvasónak az az érzése, hogy itt a kevesebb több lett volna, esetleg összefoglalóbb jelleggel lehetett volna egyes jelenségeket tárgyalni. A mostani verzióban gyakran elvész a mondanivaló, az elemzésből levont következtetésnek szánt megállapítások – így „A rezsidíjak elleni harc a NER közpolitikájának növekvő államközpontúságát és korporatív társadalomszemléletét tükrözte. A polgároknak az államot olyan gondviselő entitásként kellett felfogniuk, amely megmenti, megvédi és segíti a megfelelő magatartást tanúsítókat, míg könyörtelenül elbánhat azokkal, akik szembeszegülnek” (166. o.) vagy „Orbán Viktor Magyarországának legfőbb paradoxona és tragédiája, hogy a hidegháború »győztesen vesztes« pozíciójából kiindulva és az euroatlanti közösséghez való csatlakozás után jutott el a hidegháború utáni világrend orosz stílusú megsemmisítő kritikájához” (189. o.) ‒ némileg megalapozás nélküli, szentenciaszerű hatást keltenek.

Egyes témák összefoglaló jellegű tárgyalására a 2018-at követő évekről szóló részben kerül sor, ott olvashatók fejezetek a gazdaság-, a társadalompolitikáról és az ideológiáról (gyakran az ilyen vonalon 2010 óta követett taktikát is összefoglalva), de ezekben is túlteng az eseménytörténet az elemzés rovására.

A mélyfúrások alapvetően elmaradnak, hosszú távon ható trendek kirajzolása elmarad.

A hatalom működésének megértéséhez sem jutunk közelebb, belső mechanizmusokat (pl. a kormány, a parlamenti frakció és a Fidesz-központ egymáshoz való viszonyát) a szerző nem tud felvázolni, az egyetlen cselekvő a mindvégig amorf rezsim.

Milyen perspektívát rajzol Bottoni mindezek alapján a rendszer és Magyarország elé? A megalapozatlan jóslásokat szerencsére elkerüli, és visszafogottan annyit mond: „amit [Orbán Viktor] felépített, nem fog egyhamar szétporladni, és amit lerombolt, nem fog egyhamar újjáépülni” (273. o.). Ehhez hozzáfűzi: a fő gondnak azt látja, hogy a rendszer valóban gyökerezik a magyar társadalomban (281. o.). Ha viszont Stephen Kotkintól kölcsönzött prognózisjavaslatát – az 1989 utáni helyzet alapján a rendszer embereiből és a „hivatásos túlélőkből” összeálló uncivil society lesz a rezsim örököse (283. o.) – mélyebben górcső alá vesszük, nem annyira negatív a kép, hiszen Kotkin elemzése alapján ez a helyzet állt elő Európa teljes keleti részén a létező szocializmus összeomlása után, azt pedig Bottoni is leszögezi, hogy „a posztszovjet térség északi tömbje”, Lengyelország, Csehország, Észtország, Lettország, Litvánia azóta demokratikus és nemzetépítési szempontból is sikeresnek látszik. Ebből viszont az következik, hogy az uncivil society-ből mintha lenne progresszív irányú kibontakozás… Minderre persze csak a jövő adhat választ.

Bottoni következtetései egyebekben sajnos kevésbé eredetiek. Sem a Horthy-, sem a Kádár-korszakkal kapcsolatos analógiák, sem Orbán és Gyurcsány Ferenc egymást valójában feltételező és erősítő szerepe, sem a Felcsút‒Scorniceşti-megfeleltetés alapján a Ceauşescuval vont párhuzam nem igazán új. A könyv elkészítéséhez összegyűjtött információ mennyisége tiszteletet parancsoló, a „szabadidős elemző munka” mértéke nem lehetett kicsi. A recenzens benyomása mégis az, hogy a kötet nem történészi mű, sokkal inkább történész által írott publicisztika. Az eseménytörténet túltengése, a hosszú távon ható tényezők és összefüggések feltárásának alapvető elmaradása, a forrásbázis hiányosságai levonnak a kötet tudományos értékéből. Összességében tanulságos könyvnek nevezhető, mégpedig több szempontból is.