Losoncz Márkra érdemes odafigyelni. Ezt azóta tudom, mióta 2015-ben egy jelentős vajdasági író-olvasó találkozón ő is a felszólalók között volt. A vendégeket arra kérték, hogy a »hol tartasz, hol tartunk?« kérdést válaszolják meg írásban, majd az est keretében olvassák fel. Egy fiatal írónak ez egy jó lehetőség, hogy személyes eredményeit összegezze a hallgatóságnak, főként, ha még viszonylag ismeretlen a nagyérdemű előtt.

Losoncz Márk volt az egyetlen az ifjú kortársai közül, aki ezzel szemben szokatlanul más hangot ütött meg ezen az esten, egyetlen szót sem írt önmagáról vagy az elért eredményeiről, hanem teljes egészében a közösségünket érintő problémákat taglalta

– a népességszám csökkenését, az oktatás helyzetét, a bevándorlókkal szembeni hozzáállást –, s számonkérte a vajdasági értelmiség (melynek egy része éppen ott ült ezen az esten) némaságba burkolózását.

Losoncz Márk több kötetnek volt már szerzője, társszerzője, szerkesztője^[1], rendszeresen felbukkan online felületeken, többször volt vendég a Partizán műsorában, nemrégiben pedig nyílt levélben fogalmazta meg a vajdasági magyarokat képviselő Vajdasági Magyar Szövetség működésének és politikájának kritikáját. Mindezt korántsem a mai megszokott közbeszéd nyelvén tette.

Losoncz Márk ugyanis keményen kritizál, állításait szigorú érvekkel támasztja alá, ám nem hagyja figyelmen kívül a másik oldal eredményeit sem, mindig egy sokszínű, több nézőpontot felvető képet kapunk általa, s amelyet érezhetően legtöbbször a felek egymáshoz való közelítésének szándéka is kísér részéről.

Párbeszédre invitáló megnyilvánulása azonban sajnos süket fülekre talált ez idáig: a VMSZ, sőt még a pártot elmarasztalók részéről is kapott kemény, személyeskedő bírálatot. A bátor véleménynyilvánítás azonban csak az egyik ok a figyelemre, a másik rendkívüli olvasottsága és széles körű tájékozottsága a közélet, a politika, a szerb-magyar kapcsolatok, de legfőképpen a filozófia területén.

Losoncz Márk legújabb kötete, a Összefüggő viszonyok, teremtő kapcsolatok című műve, mely idén a Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A kötet első pillantásra riasztó lehet annak terjedelme miatt, ám a szerző élvezetes stílusa, mondandójának felépítettsége, érvelése segíti az olvasót. A kötetből azonnal kitűnik a témák sokasága, Losoncz Márk korántsem az a filozófus, akinek figyelme egyetlen területre, korszakra vagy szerzőre irányulna. A kötetben az elmúlt évtized munkáit gyűjtötték egybe, sok minden terítékre kerül: Husserl, Bergson, Marx, buddhizmus, Hamvas, keletkezés és pusztulás, szerelem, No-Self, Whitehead, holokauszt, identitás, genocídium, Vajdaság, Jugoszlávia, Milošević és Orbán is.

A könyv felépítése öt részre tagolódik: Metaphysica- Res Mentis, Societas, Complexus, Transiere, Voivodina-Iugoslavia. Óriási, sőt inkább lehetetlen vállalkozás volna egy recenzión belül bemutatni mindazt, amit a könyv tartalmaz, így a teljesség igénye nélkül és igen szubjektív módon ragadnám ki azt, amely miatt szerintem fontos ez a kötet.

A kötet a metafizikától, a viszony filozófiatörténeti beágyazódásától indul: mennyire elhanyagolt, háttérbe szorult fogalomról van szó, melynek még a létét is vagy tagadták, vagy mellékesnek nyilvánították. A huszadik századi filozófia már kitüntetett szerepet szánt a viszonynak. Gondoljunk Saussure jelölt és jelölőket összekötő viszonyrendszerének elméletére, vagy Russellre, aki szerint lehetséges igaz kijelentéseket tenni a külsődleges viszonyokról.

Losoncz az újrealisták vitathatatlan érdemének tartja, hogy a viszonnyal kapcsolatos alapvető kérdések megtárgyalása ismét terítékre kerülhetett. A korábbi nézetekkel szemben két viszonylag szélsőséges álláspont született: radikálisan leszámolni a viszony fogalmával, vagy egy sokkal szigorúbb megközelítést alkalmazni vele szemben. Ennek szemléltetésére Losoncz Graham Harman és Steven Shaviro vitájában felhozott érveket foglalja össze, amelyben Harman egyfajta módosított arisztoteliánus érveléssel él, mely szerint tárgyak ugyan képesek viszonyba lépni egymással, ám elsődlegesen viszony nélküli, szubsztanciaszerű létezők, sőt bevezeti a szunnyadó tárgyak (dormant objects) fogalmát, melyek viszony nélküliek. Ahelyett, hogy ebben a vitában mélyülnénk el,

Losoncz új nézőpont felé nyit, és a kapcsolat vagy konnexió fogalmát vonja be a gondolkodásba. Rávilágítva, hogy a kapcsolat több a viszonynál, nem pusztán összehasonlít két létezőt, itt valami új keletkezik. S ha lehetséges a kapcsolódás, akkor létezhet szétválás, felbomlás, megszűnés – ez a gondolat pedig az elmúlással foglalkozó fejezetben újabb asszociációkra hív.

Losoncz Márk előszeretettel cáfol meg tévhiteket, új alapokra helyezve a gondolkodást. Az egyik ilyen, amit már az előszóban kifejt, a kontinentális és analitikus filozófia közötti szakadék áthidalhatatlansága, melyről úgy gondolja, egyre kevésbé tartható álláspont, illetve a különbözőségekre való fókuszálás több lemondással mint haszonnal jár.

Már A valóság visszatérése című kötet társszerzőjeként is olyan újrealista szerzők (Manuel DeLanda, Markus Gabriel, Jocelyn Benoist, Maurizio Ferraris) bemutatására vállalkozott, akik szigorú értelemben egyik oldalra sem sorolhatók be, itt pedig nyíltan fejezi ki, hogy a különbségtétel számára egyre értelmetlenebb. A viszony taglalásán keresztül pedig betekintést nyerünk a kortárs filozófiai vitákba is – mint a fent említett Harman-Shaviro vita –, olyan szerzőket említ, akiket magyarul igen ritkán vagy egyáltalán nem olvashatunk, megpróbál folytonosságot teremteni a huszadik század második felének nagy szerzői, s azok gondolatai, valamint az utánuk jövő és a ma élő gondolkodók között. A metafizikai rész végén pedig helyet kap egy Hamvas Béla kritika is.

A viszony és a metafizikai tanulmányok után szintet lépünk, a személyes, két létező közötti kapcsolatok, viszonyok elméleti felvázolása után a társadalom és a komplex rendszerek kerülnek a középpontba. A Societasban az elköteleződés válik központi fogalommá, mit jelent az elköteleződés a társadalomban és a közösségben akár erkölcsi, akár politikai értelemben.

A szerző külön fejezetben foglalkozik az anarchizmus témájával, s annak kihívásaival, idekerült egy jó átfogó fogalomtörténet a szingularitásról, mely a továbbiakban Agambentől kiindulva a holokauszt mint szingularitás felvetését elemzi. Miben rejlik egyediség, egyáltalán mi a különbség szingularitás és egyediség között, hogyan lehet ok-okozati összefüggésről beszélni a történelmi szingularitás kapcsán. S a végén egy csavarral élve kiderülhet, hogy a holokauszt a szingularitás ellehetetlenítője.

A Complexus rész a rendszerek és a komplexitás köré épül, megjelenik Marx, a bergsoni tartamfilozófia, Whitehead és egy vaskos bírálat a poszthumanizmusról. Utóbbi már azért is figyelemreméltó, mert a poszthumanizmusról nagyon keveset olvashatunk magyar nyelven – egyetlen kivétel, amelyre Losoncz is hivatkozik, Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió könyve.^[2] Szerzőnk három szempontból bírálja az irányzatot: elsősorban a poszthumanizmus elnevezésből arra következtetnénk, hogy az emberiség felszámolásával, eltűnésével foglalkozik, ám ilyen szintű radikalizmusról aligha van szó. Amitől eltávolodni kívánkozik, jelesül a humanizmus, nem tud elszakadni, sőt ehhez képest határozza meg magát. Különös megszünteteve-megőrzés ez – írja Losoncz. Másrészt az is kérdés, hogy egyáltalán mit ért a poszthumanizmus humanizmus alatt.

„A poszthumanizmus mindenáron meg akarja konstruálni a »humanizmus« névvel illetett valamit, amelyet aztán nagyvonalúan megbírálhat.”^[3]

Losoncz egyenként levezeti, hogy valójában a premodern és modern humanizmus annyira töredezett és összetett, hogy indokolatlan egy metanarratívára felfűzni.

Másrészt a szerző rámutat arra, hogy a poszthumanizmus rokonságot mutat a kapitalizmus elszemélytelenedésével, sőt azt mondja, tulajdonképpen a poszthumanizmus a kései kapitalizmus egyik szimptómája.

Így a kérdésre, mely a fejezet címét is viseli egyben, mi jöjjön a poszthumanizmus után, a szerző válasza az, semmiképp sem poszt-poszthumanizmus.

Más alapokról, más premisszákból kiindulva kellene újrakezdeni.

Az elmúlás és a halál szintén olyasmi, amivel a nyugati filozófiatörténet keveset foglalkozott, jóllehet, az élet és a keletkezés felé fordították figyelmüket az ókori filozófusoktól kezdve egészen a huszadik századig, gondoljunk pl. Heideggerre, aki szintén kizárólag magával a Léttel foglalkozott. A halál tabu a nyugati gondolkodás történetében. A szembenézés adósságának lerovása régóta várat magára. A pusztulás gondolatának ősmagvához Arisztotelészhez nyúl vissza a szerző, ahol az anyag, a forma és a szubsztancia szintjein is megvizsgálja a pusztulás gondolatát. Az elmúlás kapcsán izgalmas módon a keleti filozófiát, azon belül is a buddhizmust emeli be az összevetésbe. A keleti és a nyugati filozófia közelebbhozása és magasszintű elemzése szintén olyan terület, amelynek híján van a magyar nyelvű szakirodalom. A buddhista tanok mélyén rejlő filozófia tárul fel előttünk ebben a fejezetben.

Az elmúlás tanának elfogadása egyértelműen helyes belátásra, erkölcsi értelemben is jó cselekvésre sarkallhat, ám a szerző óvatosságra int, felhívja a figyelmet a buddhizmus egyes tanainak veszélyességére is. Gondolva a manapság divatos mindfulness kiüresítésének pszichológiai veszélyeire, vagy a zen buddhizmus nevében elkövetett részvétteli gyilkosságokra.

A széles spektrumon mozgó témák és szerzők mellett a kötetben

a Vajdasággal és a Jugoszláviával foglalkozó fejezeteket tartom a legjelentősebbeknek, hiszen a határon túli magyarságot érintő kérdésekkel kapcsolatban alig jelenik meg olyan írás magyar nyelven, mely ennyire mélyrehatóan foglalkozna nemcsak a közösséggel, hanem a történelemmel, a jelenlegi politikai helyzettel, gazdasággal, kultúrával, identitással.

A könyvet olvasva sok minden más megvilágításba kerül. Például világosan kimondja, hogy a sokat bírált, Magyarországról érkező pénzügyi támogatás tulajdonképpen lélegeztetőgépként szolgál a vajdasági magyar kultúra számára. A közhelyes, érdekvezérelt propaganda frázisok helyett egy reálisabb, árnyaltabb elemzést kapunk a mai vajdasági magyarok helyzetéről, gondolkodásmódjáról, kisebbségi helyzetéről, saját érdekeit képviselő pártjáról, a szerb és magyarországi kormányhoz fűződő viszonyáról, a kettős állampolgárságról, az elvándorlásról és a népességszám fogyásáról. Losoncz azonban nem áll meg itt, az eseményeket történelmi keretbe helyezi, komplex összefüggésekre mutat rá, szerb tanulmányokra hivatkozik, így egy valóban érdekes, mélyen összetett elemzés bontakozik ki a könyvben.

A tévhitek eloszlatásának igényével írja le az egykori Jugoszláviát mint térben és időben, a régiót meghatározó létező jelenséget. Véleménye szerint Jugoszlávia szétesése a népszerű és sokat hangoztatott retorikával szemben nem egy előre borítékolható végkifejlet volt, hanem a kései kapitalizmus alakulásából fakadt.

„Nem a világ balkanizálódott, hanem a Balkán esett áldozatául annak, ami ma a világ”^[4] – írja.

Ahhoz, hogy jól értsük Jugoszlávia szétesését, semmiképp sem egy egyedülálló, szigorúan önmagában vett jelenségként kell tekintenünk, amelyet csak a belső történésekből lehet elemezni. Bár elsőre ezt alátámasztani látszik, hogy sem Csehszlovákia, sem a Szovjetunió szétesése nem torkollott tömeges erőszakba, népirtásba. Mégis többről van itt szó. A nyolcvanas évek gazdasági eseményei, a fokozódó egyenlőtlenségek és igazságtalanság érzéséhez társuló etnikai indulatok mind hozzájárultak a tragédiához. Hogy a széteső Jugoszlávia miként lehet tükre a mai eseményeknek, arra nagyon izgalmas párhuzamokat vonultat fel a szerző. A mostani illiberális rendszerek felemelkedése, a miloševići rezsim sorosozása és maga a jelenlegi szerb elnök, Aleksandar Vučić is ennek a bomlásnak az egyik mellékterméke. Tévedés volna, ha ezeket az összefüggéseket figyelmen kívül hagynánk. Ezek nélkül aligha lenne pontosan érthető a (fél)perifériára szorultság, a gazdasági kiszolgáltatottság, az alacsony munkabérrel idevonzani kívánt külföldi befektetőkről szóló elképzelések.

Losoncz Márk szerint a 90-es évek gazdasága, mely a kapitalizmus átugrásának tervével lépett fel, paradox módon épphogy a kései kapitalizmus igazi terepévé vált, és váltunk mi is.

Ha eddig úgyis gondoltunk a Balkánra, mint ahogyan Slavoj Žižek írja, az valami olyasmi, ami tőlünk mindig keletebbre és/vagy délebbre van, ekkor hirtelen mégis a bőrünkön érezhetjük mindennek a hozadékát. S ezen még az EU-hoz való tartozás sem segít. Az egész kelet-európai régió nagyon hasonló cipőben jár, hívja fel a figyelmünket a szerző. A szűkösség, a munkanélküliség, az alacsony bérezést tekintve osztozunk a nyomorban. Az európai uniós csatlakozáshoz fűzött remények alig teljesültek, a csatlakozásra váró országokkal való tárgyalások nagyon is egyoldalúak, amelyek jóformán az EU által támasztott követelések megugrásáról szól.

„Egy nemrég nyilvánosságra került 1993-as CIA-jelentés szerint a szerbiai gazdaság ugyan a teljes összeomlás szélén volt a nemzetközi szankciók következtében, mégsem alakult ki elégséges rendszerellenes hangulat, mert a szerbek a feketepiacnak, a diaszpórából érkező pénzeknek és a faluról érkező élelmiszernek köszönhetően még meg tudtak élni. Márpedig pontosan tudjuk, hogy ma sokkal rosszabb a helyzet, mint a háborúk idején: a feketepiacot az EU-s szabályozás mind szűkebbé teszi, a családok – ha csak tehetik – minden családtagot magukkal visznek Nyugatra és vissza se néznek, az életképes mezőgazdaságtól pedig már régen elköszönhettünk.”^[5]

Nincs mit szépíteni, igen sötét leírás ez a mostani helyzetről, ám talán nem véletlen, hogy a kötet utolsó tanulmánya a Milošević-érával foglalkozik: mi vezetett odáig, hogy 2000 októberében a tömegek már nemcsak az utcára vonultak, hanem mindent blokád alá helyeztek. Losoncz retorikai fogással élve, igen hatásos módon három különböző álláspontból ragadja meg az események értelmezését, elsőként az etnocentrikus nagyszerb honpolgár szemszögéből foglalja össze a történéseket, majd a liberális-polgári értelmezés következik végül pedig a baloldali szerepből érvel amellett, hogy miért nem okozott törést az október 5-én utcára vonuló tömegek tiltakozása. S hogy a Milošević-rezsim és az őt követők hatalomra kerülése között folytonosság fedezhető fel. Az ígéretek, amelyek a bérek rendezésére, a foglalkoztatottságra, a piaci viszonyok rendezésére, a sajtószabadságra vonatkozott, egyik sem teljesült. A munkanélküliség nagyobb méreteket öltött, mint előtte, az állami javak elherdálása, a felelősségre vonás hiánya mind ezt a folytonosságot támasztja alá.

Tény, hogy az akkori reményteljes jövőkép mára végleg eltűnt, tulajdonképpen a hatalom megdöntésével semmi sem történt, mégis valamiféle reményre szükségünk van.

„A kérdés persze az, hogy mi következik mindebből. Milyen legyen végül is az ellenállás? Hogyan győzött az ellenzék Miloševićtyel szemben a tizenhárom évnyi uralma után? A szolidaritás révén, amely sok-sok éven át zajlott. A Milošević-ellenes erők többször is nekifeszültek, leginkább 1991-ben, majd 1996/7-ben, azt követően 2000-ben. És csak legvégül győztek. »Sétálgatnak, felvonulnak, de majd megunják» – gondolta Milošević. Tévedett. Azonban az illiberális rezsim nem tűnik el egyik napról a másikra, csak a szervezett és hosszú távú ellenállásnak van értelme.”^[6]

Hogyan is mondta Samuel Beckett? „Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra! Bukj újra! Bukj jobban!”– így zárja Losoncz Márk is.