150 éve, 1873. október 30-án született Francisco Madero, Mexikó elnöke (1911-1913), aki elindította 1910-ben a mexikói forradalmat. Madero liberális politikus volt, aki szívén viselte a szegények sorsát, és minden erejével harcolt Porfirio Díaz diktatúrája ellen. Tekintettel, hogy a Díaz keresztnevéből képzett Porfiriato 34 éven keresztül tartott, és a rendszert a hazai oligarchián kívül a külföldi hatalmak, mindenekelőtt Nagy-Britannia és az Egyesült Államok támogatták, a Díaz-rendszer elleni küzdelem olyannak tűnt, mint Dávid harca Góliát ellen.
Díaz nem nyílt diktatórikus eszközökkel kormányzott, legalábbis a felszínen nem.
Az egyik eszköze a hatalom megtartására a latin-mediterrán térség egészében alkalmazott transformismo volt: a kormányzat megvásárolta, illetve magához édesgette, s ezzel pacifikálta azokat a politikusokat, akik máskülönben a rendszer ellenségeivé válhattak volna. Másrészt az elnök tudott hivatkozni arra, hogy az általa fölállított, ruralesnek nevezett csendőrség aktívan küzdött vidéken a banditizmus ellen.
A banditizmus nemcsak Mexikóban terjedt el, hanem, ugyanebben az időszakban Dél-Itáliában és a Balkán-félszigeten is. Egyaránt táplálkozott társadalmi és nemzeti sérelmekből: a peremvidékek szegényparasztjai ellenálltaak a hadkötelezettségnek, és inkább bevették magukat az erdőbe és a hegyekbe, lefokozták az életigényeiket, és fegyverrel szálltak szembe az állam erőszakszervezeteivel – s mivel a helyi lakosság, különösen annak alsó rétege, csak a hatalom erőszakos és korrupt karját látta az erőszakszervezetekben, ezért a lakosok sokszor nem az állami hatósághoz voltak lojálisak, hanem a banditákhoz.
A modern állammal és annak hadseregével, valamint a nem túl hatékony, de eléggé nyomasztó közigazgatásával szemben széles rétegek számára lett stratégia és menekülési út a megélhetési bűnözés. A modern állam ki akarta terjeszteni adóztató, katonaállító hatáskörét a perifériára, ám annak lakosai nem azonosultak, és – a piacok hiánya, és a gazdasági önellátás miatt, valamint a közlekedési rendszer fejletlensége okán – nem is azonosulhattak a központi hatalommal szemben.
A hatalom sokszor egyszerű rendőri kérdésként értelmezi a bűnözést, a társadalomkutatók pedig csak a szegénység eredményeként.
Mindkét szemlélet végletesen leegyszerűsítő: a periférián hiányzott az állam és annak intézményei iránti lojalitás. Nos, Díaz is csak felszínen tudott mit kezdeni ezzel, de szélsőségesen rendpárti válasza – melynek szlogenje a „ha menekül, lődd le” volt – megnyerte a helyi hatalmasságokat, kiskirályokat, akik a banditizmus elleni harc örve alatt leszámolhattak a szegényparaszti mozgalmakkal – gyakran egyébként éppen a rurales soraiba állt (egykori) banditákra bízva a piszkos munkát. Utóbbiaknak Díaz tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot: vagy hagyják magukat megvásárolni, ez esetben beállhatnak a csendőrségbe, vagy golyót kapnak a hátukba.
Díaz rendszere előszeretettel hivatkozott a nemzeti büszkeségre, miközben tágra nyitotta a kaput a külföldi nagytőke előtt.
A Porfiriato hívei, az ún. pozitivisták az ország elmaradottságának okát az őslakos örökségben látták. Előítéleteik szerint az indián lusta, élhetetlen, ellenben titokban fehérgyűlölő, veszélyes. Díaz lemondott az ország lakosságának nagy részét kitevő őslakosokról. Ironikus, hogy a spenceri pozitivizmus Magyarországon (egy másik félperiférikus fejlődésű kapitalista országban) a baloldal, pontosabban a Jászi Oszkár vezette polgári radikalizmus ideológiája lett. Mexikóban – ellenkező előjellel – a tradicionalista konzervativizmus rejtette el uralmát a pozitivista jelszavak mögé.
A mából visszanézve a Porfiriato egy „fejlesztő” államot kívánt megalapozni, amely bizonyos mértékig gyorsabban alkalmazkodik a centrum országaihoz, anélkül azonban, hogy változtatna az ország függőségén. A Díaz-rendszer, éppúgy, mint a későbbi chilei Pinochet-rendszer, törekedett a világgazdasági rendszerben betöltött függő helyzet előnyeinek kihasználására.
Hogyan lehet a függő helyzetet kihasználni? Például a munkaerő értékének alacsony szinten tartásával, valamint a társadalmi alapszolgáltatások minél szélesebb körének piacosításával (tegyük hozzá az igazság kedvéért: a 20. század elején az állam – akármely kontinensen – jóval kevesebb szolgáltatást vállalt magára, mint az 1970-es években). Mindehhez a pozitivisták gyártottak egy ideológiát, egészen pontosan azt, hogy a fehér elit hivatott vezetni Mexikó éretlen népét a jövő felé. Még a bevándorlást is rasszista okból szorgalmazták leginkább, csak azért, hogy „európai vér” „frissítse” a lustaság okának tekintett, „romlott” „hispán-indián vért”. A pozitivisták fő fóruma, a La Libertad című újság egyik szerkesztője, Francisco G. Cosmes úgy nyilatkozott, hogy a mexikói nép indián része „áthatolhatatlan a civilizáció számára.” Carlos Díaz Dufóo közgazdász, akadémikus „degenerált fajnak” nevezte az indiánt, és úgy vélte, fizikai gyöngeségük és motiválatlanságuk miatt soha nem válhat az őslakosokból ipari munkás. Genaro Raigosa az „indián apátiájáról” és konzervativizmusáról értekezett, amelyben veszélyt látott Mexikó fejlődésére. Ezek a vélemények fűtötték az őslakos-ellenes, sőt parasztság-ellenes hangulatot. A rasszista múlt- és őslakosszemlélet és a kapitalista fejlesztés házasságából fakadóan szó sem lehetett az őslakos földközösség védelméről.
A Díaz-rendszer értetlen volt a parasztok, és különösen az őslakosok problémái iránt.
Fotó: Wikimedia Commons
Noha Díaz maga anyai ágon őslakos felmenőkkel rendelkezett, az elnöki székben osztotta a pozitivisták elítélő véleményét.
Hogy az oligarchia mekkora hatalommal rendelkezett Mexikóban, arra elég fölidézni a Terrazas család példáját. Luis Terrazas volt a mexikói Mészáros Lőrinc. Ahogyan Lynn V. Foster írja Mexikó története című munkájában
„Terrazas Mexikó leggazdagabb embere volt, akit Porfirio Díaz még gazdagabbá és hatalmasabbá tett. Ötven birtokának és marhatelepének összterülete elérte a két és fél millió hektárt. Veje, Enrique Creel egymaga közel hatszázezer hektárt birtokolt. Bányáik, bankjaik, telefontársaságaik, szövödéik, hústartósító telepeik tovább növelték birtokaik értékét.”
Ennyiből is látható, hogy Terrazas valóságos királyként uralkodott, szépen hízó magánbirodalmat és milliónyi munkást igazgatva. Díaz a transzformizmus logikája jegyében támogatta Terrazast, megvásárolva lojalitását. A magánbirodalom feje és az államfő kölcsönösen leköteleződtek egymásnak, s úgy tűnt, nincs erő és hatalom, amely széttépje ezt a csomót.
A bajok 1910-ben kezdődtek. A 80 éves Díaznak nem volt elég majd három és fél évtizedes kormányzás, még 80 évesen is pótolhatatlannak gondolta magát. Elkövetett azonban két hibát. Az egyik, ami eleinte nem is tűnt túl veszélyesnek, hogy Díaz interjút adott egy amerikai újságírónak, amelyben azt nyilatkozta, hogy Mexikó érett a demokráciára, és nincs szándékában újra elindulni az elnökségért. Az agg elnök valószínűleg azt remélte, hogy az interjú csak az angolul olvasó közönséget éri el. Ám a cikknek nagy visszhangja lett Mexikóban is. Az ellenzék azt olvashatta ki belőle, hogy a rendszer gyenge, maga Díaz pedig határozatlan, a rezsim támogatói viszont, akik többségükben minden hatalmat és állami kedvezményt a Díazzal való kapcsolatuknak köszönhettek, összezavarodtak. A határozatlanság veszélyes minden önkényuralomra.
A másik probléma az volt, hogy Díaz látványos, és igencsak drága ünnepléssel akart megemlékezni a függetlenség centenáriumáról. Könnyű párhuzamot vonhatunk az 1971-ben Reza Pahlavi sah Iránjában a monarchia fennállásának 2500. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozattal: a grandiózus, és külföldi vendégek hadát fölvonultató ünneplés mindkét országban fölemésztette a teljes költségvetést, pénzügyi csőd felé taszítva az államot. A prezstízs-ünneplés nem teljesen úgy hatott a külföldi vendégekre, művészekre és újságírókra, ahogyan a házigazdák remélték: a szkeptikusok láthatták, hogy a ragyogás csak Patyomkin-színjáték, és úgy Mexikóváros, ahogy Teherán díszletei is eltakarják a falvak nyomorúságát.
Fotó: Wikimedia Commons
Ekkor lépett színre Mexikó Károlyi Mihálya, Francisco Madero – legalább olyan elvhű és naiv volt, mint magyar kollégája. Más hasonlóságok is akadnak az életpályán: Madero szintén arisztokrata családban született, és éppoly elkötelezett volt a demokrácia iránt, mint Károlyi. Amikor bejelentette, hogy elindul az elnökválasztáson, Díaz eleinte nem tartott tőle, mert a Madero család a rezsim támogatói közé tartozott, sőt nem is jött rosszul Díaz számára egy liberális ellenfél, mutatva ország-világ felé a rendszer nyitottságát. Díaz úgy gondolta, hogy Madero majd szépen vereséget szenved, visszavonul, és minden megy tovább, business is usual. Csakhogy Madero beleköpött a levesbe: nem volt hajlandó belenyugodni Díaz választási csalással kivívott győzelmébe. A liberális politikus texasi emigrációjából felkelésre buzdította a népet Díaz ellen. 1910. november 20-án kitört a felkelés, ez az 1910-es mexikói forradalom kanonizált kezdete.
Sokan álltak Madero mellé, akik megelégelték Díaz uralmát: a társadalom minden szintjéről érkeztek, s ez persze magában hordozta a későbbi viszályok és belháborúk veszélyét. A városi polgárság nagy számban csatlakozott Maderóhoz, néhol Díaz-ellenes nagybirtokosok is, mint Venustiano Carranza, de
a fegyveres bázist peónok (napszámosok), szegényparasztok, vaquerók (marhahajcsárok), ipari munkások, csavargók, és olykor banditák adták. A későbbi harcok hősei mind a társadalom aljáról érkeztek.
Egy Pascual Orozco nevű öszvérhajcsár, akinek elszámolnivalója akadt Terrazas-szal, elsőként állt Madero mellé. Megnyerte barátját, Francisco [Pancho] Villát, a korábbi banditát, akinek hírneve hamarosan túlszárnyalta az övét. Ők ketten hozták létre az Északi Felkelő Hadsereget. Délen Emiliano Zapata robbantott ki felkelést az őslakos parasztok körében. Egy Victoriano Huerta nevű őslakos származású tábornok is csatlakozott Maderóhoz. Ekkor még nem lehetett sejteni benne az árulót, aki később végez az elnökkel.
Díaz elmenekült, és Madero végül elnök lett, ám hiába lelkendezett a sajtó, hogy tekintélye vetekedik a Guadalupe-i Szűzanya (a mexikói Szűz Mária) népszerűségével, sajnálatos módon az államfő nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igazi doktriner liberálisként azt nyilatkozta, hogy a népnek „nem kenyér kell, hanem szabadság”, s úgy tűnt, a parasztság sérelmeinek orvoslását a jövő feladatának tekintette. Megbékélést hirdetett, és futni hagyta Díaz híveit, akik a hadseregben és közigazgatásban nyíltan szervezkedtek ellene. Egy alkalommal, amikor Madero elkísérte az amerikai határig az egyik Díaz-párti tábornokot, és az enyhe bánásmód miatt fölháborodott Orozco le akarta lőni az elnököt, de Villa utolsó percben mentette meg Madero életét. A Díaz-hívekkel, köztük a volt elnök rokonaival szemben tanúsított enyhesége éles ellentétben állt azzal, ahogyan a maderista kormány föllépett a sztrájkoló munkásokkal szemben. Az a mondás járta, hogy Madero az ellenségeivel kormányoz együtt, a barátai ellenében.
A társadalmi forradalom, különösen a földosztás elmaradása miatt híveinek tábora hamar fölbomlott. A munkásszervezetek tovább sztrájkoltak a jobb élet- és munkakörülményekért, Orozco és Huerta árulók lettek, és csatlakoztak az ellenforradalomhoz. De Villa, kétségek között vergődve ugyan, de hadseregével kitartott Madero oldalán, és vereséget mért Orozcóra. Ricardo Flores Magón, a mexikói anarchisták vezetője az Egyesült Államokban kiadott Regeneración című lapjában követelte az új, szerinte „igazi”, szociális forradalmat, Madero ellen. Zapata mozgalma délen járta a maga, többiektől külön útját, egyaránt szemben állva Díazzal, Maderóval, Huertával, és úgy általában a városi lakossággal. Míg a többiek földosztást és demokratikus meg szociális reformokat követeltek, Zapata az őslakos földközösségek védelmét tűzte zászlajára: az ő mozgalma nem össz-mexikói, hanem határozottan őslakospárti volt, ami elütött a maderisták és északi villisták színesebb etnikai arculatától.
Madero maga ellen hangolta 1912-ben a külföldi vállalatokat az olajipar megadóztatásával. Az Egyesült Államok nagykövete asszisztált Huerta puccsához, és végül egykori harcostársa ölette meg az elnököt 1913. február 22-én. Ekkor kezdődött a mexikói forradalom „nagy” szakasza, 1917-ig, amely jóval véresebb, kaotikusabb volt, mint az 1910-től kezdődő „kis” szakasz. Előbb a forradalmárok fogtak össze Huerta ellen, majd annak bukása után a radikálisok (villisták, zapatisták, magonisták) korábbi szövetségesük, a Carranza és Álvaro Obregón vezette polgári szárny ellen. Még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a fegyverek zaja elcsitult Mexikó boldogtalan földjén.
