„Február 10-én megérkezett a parancsnokunk és azt mondta, nem kell aggódni, nem lesz háború, ez csak erőfitogtatás és manőverezés a határ mentén. Megnyugodtunk. A hadsereget vezénylő tábornok nem talál csak úgy ki dolgokat. Azt sejtettem, hogy Putyin tolvaj, de azt nem, hogy fanatikus. Háborút Napóleon indít vagy Hitler, de nem ő. Élete végéig nyugodtan üldögélhetett volna meg lophatott volna, és mindenki boldog lett volna – ilyen a társadalmi szerződésünk a kormánnyal. De pár nap alatt minden megváltozott”

– nyilatkozta egy orosz katonai dezertőr, Jevgenyij, a 2022. február 24-i teljeskörű ukrajnai invázió előtti napokról.

Egy Lettországban működtetett orosz oknyomozó portál, az IStories nemrég három orosz katonatiszt, Alekszander, Dimitrij és Jevgenyij történetén keresztül mesélte el, miért volt már a háború kitörése előtt is szinte lehetetlen otthagyni a hadsereget, milyen aljas módszerekkel marasztalták őket a parancsnokok, hogyan gondolkodnak a katonák a Putyin-rezsimről, és milyen volt az ukrajnai háború kezdete testközelből. A megrázó történeteknek közös eleme az abban való bizonyosság, hogy alig van olyan orosz katona, aki egyetértene a háborús célokkal.

Az első interjúalany, Alekszander a középiskola elvégzése után rögtön a katonai akadémiába jelentkezett, pénzügyi okokból.

„Egy oroszországi régióban negyvenezer rubel [≈150 ezer forint] jó fizetésnek számít. Ha nincs végzettséged, ha zűrös vagy, a hadsereg életmentő. Egyrészt egyáltalán nem akartam szolgálni, másrészt érdekelt, mire vagyok képes. Ezért úgy döntöttem, hogy ez egy jó lehetőség, mivel nem gazdag családból származom – ők etetnek, és ruháztatnak.” – meséli.

Már az első napon kételyei támadtak: „az ottani emberek, elnézést kérek, de írástudatlanok, többnyire idióták” – és ezért szülei bánatára már a második nap benyújtotta felmondását. Közvetlen elöljárója és édesanyja is marasztalta. Nem ez volt az utolsó eset, hogy felmondó levelet írt, ezután is folyamatosan igyekezett felmondani és kirúgatni magát:

„Még 2021-ben, hat hónappal a háború kitörése előtt is próbáltam lelépni. Nem jelentkeztem szolgálatra, elhagytam a helyőrséget, mindenféle szabálysértést elkövettem. Aztán vettem egy repülőjegyet, és hazarepültem egy hétre. Minden nap felmondólevelet írtam, odaadtam a parancsnoknak, ő pedig összetépte előttem. Normális munkakörben eljössz, írsz egy levelet, és két héten belül el kell engedjenek. A hadseregben ez nem így van.”

Az egyik módszer, amellyel sakkban tartották, az adósságcsapda volt. Alig érkezett meg a hadsereghez, egy felettes tiszt máris arról tájékoztatta, hogy 46 millió rubelnyi [≈176,6 millió forint] tartozást halmozott fel néhány katonai jármű és felszerelés meghibásodása miatt. Ezentúl muszáj volt tovább szolgálnia, és törlesztenie a hiányt.

„Nem tudtam felmondani a munkámat ilyen hiány mellett! Ha több, mint másfél milliós a hiány, akkor gondatlanság miatt eljárást indíthatnak ellenem. Hogyan költhettem volna el egy hónap alatt 46 milliót a hadseregben? De nem tudtam bizonyítani. Amikor megpróbáltam igazságot tenni, azt mondták, mindenki így szolgál, nem káromkodik, hanem ül a seggén.”

Később felajánlották neki, hogy az elődje által elajándékozott, iratokban nem szereplő felszerelés összeszedésével törlessze a rárótt hiányt. „Körbefutottam az egységet, összeszedtem mindent. Néha pénzt is ajánlottam, hogy visszakapjam a felszerelést. Igyekeztem legalább valamit összeszedni abból, amit a dokumentumok szerint kellett volna.”

2022-ben, a téli szabadság  után arról tájékoztatták a katonákat, hogy „gyakorlatozó túrára” mennek a Krím-félszigetre. A parancsnok azt ígérte, hogy nem lesz harc, és ez hihetőnek is tűnt:

„Ez szokásos eljárás egy katona számára. Évente többször elmegy gyakorlatozni, ahol két hónapig vodkát iszik és szórakozik. Az esetek 90%-ában ezek a gyakorlatok csak papíron történnek meg; minden a pro forma, a főnökök megnyugtatásának érdekében történik.”

A legtöbb katona azt gondolta, ezúttal sem lesz másképp. Még azok sem sejtették, hogy teljeskörű háború lesz, akik számítottak kisebb összecsapásokra. Alekszander ügyvédek tanácsára még egyszer levelet írt arról, hogy megtagadja a „gyakorlatozásban” való résztvételt. Nem gondolta, hogy sikerrel fogni járni, hiszen eddig egyetlen lemondó levele sem járt sikerrel. Ez is le lett söpörve: „A parancsnok egy nagy péniszt rajzolt erre a levélre.”

Az orosz invázió 2022. február 24-én kezdődött. Alekszander február 15-16. körül sejtette meg, hogy nem csak gyakorlatozni hívták őket a Krím-félszigetre.

Ekkor tették lehetővé, hogy lánctalpas járművek mozoghassanak az aszfaltozott utakon is.

Február 23-án egy erdős részen állomásoztak a határ közelében. Minden járművet feltöltöttek benzinnel, a katonák lőszereket és fegyvereket kaptak. Február 24-én elhagyták az ellenőrzőpontot. Az első megállónál Alekszander faggatni kezdte a parancsnokot.

– Megtámadtuk Ukrajnát? Miért hagytuk el az Orosz Föderációt? Mi történik?

– Várj tíz napot, itt állomásozunk egy kicsit, és hazamegyünk. Mindenki megszerzi a veterán oklevelet, és fizetést is kap – jött a válasz.

Reménytelennek tartotta elmenekülni egy ukrajnai erdőbe, inkább azt a jogi ürügyet kereste, amivel visszatérhet Oroszországba. Eközben a katonai egységekben mindenki telefonált, igyekezett megtudni valamit másoktól. A többség nem hitt a háborús célokban, de a hadsereg haladt tovább.

„Nem tudtam, ki ellen fogunk harcolni. Nem hittem el, hogy Ukrajnában fasiszták vannak, vagy bármelyik ilyen baromságot, ahogy a körülöttem lévők többsége sem. A tulajdonképpeni válasz, hogy harcolunk a hadsereg ellen, amelyik hazáját, országát, államát, szuverenitását védi.

Miért nem lázadtunk fel, ha sok a másként gondolkodó? Érdekes kérdés, mindenki tud lövöldözni a levegőbe, de a tettek mezejére lépni…. A hadsereg nem ideologikus emberekből áll. Azért fizetik őket, hogy gyilkoljanak, hogy kövessék a parancsokat. Néhány őrnagynak már 10-12 év szolgálati ideje és katonai jelzáloghitele van, minden rendben megy az életében, nem kell semmin se változtatnia. Ez a személy már beágyazódott a hadsereg rendszerébe, már »része a gépezetnek«.”

Alekszander nem vett részt a közelharcokban, az volt a feladata, hogy az ellátást biztosítsa. Ez azért is történhetett így, mert az ukrajnai háború elsősorban tüzérségi háború, vagyis előfordulhat, hogy az ellenfelek nem is látják egymást, és csak azután mennek lakott területre, hogy már tűzkárokat okoztak ott. A katonák viszont akkor is gyakran találkoznak a halállal, ha nem vesznek részt közelharcokban:

„Semmi jó nem történik a fronton – állandó az ágyúzás, a félelem. Halálesetek mindkét oldalon. Már 2022. február 25-én láttam az első sebesülteket a mi oldalunkon, amikor még oszlopokban utaztunk. Azelőtt, a normális életemben soha nem láttam holttesteket. De háborúban ez nem izgat annyira. Melletted fekszik a halott bajtársad, de nem tudsz vele mit kezdeni. Erőt veszel magadon, és rájössz, hogy cselekedned kell, nehogy azzá válj, amivé ő.”

De a pusztítás természetesen nem csak az orosz oldalon volt látványos. A bucsai mészárlás óta tudható, hogy az orosz inváziónak rengeteg ukrajnai civil is áldozatául esett. Alekszander is szemtanúja volt, ahogy a különleges erők derékig levetkőztetnek három civilt, majd a rádión keresztül halotta, hogy lelövik őket. A két mozzanat között csak két perc telt el. Ennek ellenére mégis régióról régióra változik az orosz katonák megítélése:

„Én magam is beszéltem civilekkel. A probléma az, hogy az egyik faluban hősként, a másikban pedig megszállóként fogadnak. És nem tudod, hol az igazság, és mi a hazugság. Vannak, akik azt mondják: »Minket az ukránok ágyúztak«. Ez közelebb van a donyecki és a luhanszki régiókhoz. Orosz tévécsatornákat sugároznak ott, szerintem azért mondják ott ezt az emberek, mert zombifikálták őket. Most ésszerűen tudom nézni a helyzetet, de akkoriban, miután néhány emberrel beszéltél, azt gondoltad, megszálló vagy, és miután másokkal beszéltél, azt gondoltad, hős vagy, és ettől kialakul egy kognitív disszonancia.”

Nyáron kezdték el visszaküldeni az embereket Oroszországba, szabadságra. Fülébe jutott, hogy, ha most felmond, elengedik. Ezt meg is tette, és valóban el is bocsátotta a honvédség. Ezután viszont Putyin általános mozgósítást rendelt el, elkezdték besorozni az embereket. Eddigre azonban Alekszander elhatározta, hogy semmiképpen nem megy vissza harcolni, Kazahsztánba szökött.

„A rokonaim nem támogattak. Azt mondták, áruló vagyok, és, ha kell, ők maguk is fegyvert fognak és háborúba indulnak. Azt válaszoltam: »Hát, idióták vagytok, nincs több mondanivalóm nektek. Évek óta próbáltam elmagyarázni nektek, milyen rosszul mennek a dolgok a hadseregben. A háborúból jöttem, mindezt elmondtam, videókat, fotókat mutattam. Nem hittetek nekem.« Lemondtam róluk. A mai napig nem tartjuk a kapcsolatot.

Azoknak, akik szerződést szeretnének kötni az orosz hadsereggel, azt szeretném mondani: semmi esetre se tedd ezt. Veszélyeztetik az életed, az egészséged, és a szabadságod. Ez nem a te háborúd. Ha van útleveled, megpróbálhatsz vízumot szerezni egy másik országba. Stresszes, feszült, problémás papírmunka. Nem világos, mi történik utána. De sokkal jobb, mint háborúzni. Igen, megtettem, és most hazaáruló vagyok, hadd gondolják így. Az idő majd megoldja a dolgokat.”

„Hogy lehetsz bűnöző a bűnözők szemében?”

Dimitrij egy kis faluból származik, messze Moszkvától, a fővárosba azért érkezett, hogy tervezőmérnöknek tanuljon. Nem volt elég magas a tanulmányi pontszáma ahhoz, hogy kollégiumi szobához jusson, a szülei pedig nem keresnek elég pénzt, hogy anyagilag segíthessék.

Nem akarta, hogy a tanulmányai rovására menjen a munka, ezért az egyetem azt tanácsolta neki, hogy jelentkezzen a katonai kiképző központba

– ez egyfajta katonai tanszék a civil egyetemen. A katonai kiképző központ kollégiumi szobát és egy kis ösztöndíjat biztosít azért cserébe, hogy a jelentkező diplomaszerzés után három évig a hadseregben szolgál. Ha valaki félbehagyja a tanulmányait, háromszorosát kell annak visszafizetnie, mint amennyit a minisztérium fizetett neki. Ez az összeg Dimitrij esetében kétmillió rubel [≈7,5 millió forint] lett volna. A szerződés aláírásakor Dimitrij még csak húsz éves volt:

„Sokat gondolkodtam 20 évesen? Egyáltalán nem. Bementem, aláírtam ezt a papírt, igazából anélkül, hogy megnéztem volna: »Nem nagy ügy, három évig fogok szolgálni.« – gondoltam. De amikor befejeztem a tanulmányaimat, már volt némi fogalmam az életről, és rájöttem, hogy a hadsereg nem az a hely, ahol el szeretnék tölteni három évet, ráadásul annak lehetőségével, hogy elmegyek bevetésre, és nem térek vissza.”

Az egyetem első éveiben a szerződés még semmilyen kötelezettséggel nem járt, a katonai kiképzés a harmadiktól az ötödik évig tartott.

„Tisztnek képeztek bennünket. Kirándulásokat szerveztek nekünk katonai egységekhez, ahol gyakorlati képzést tartottak, vagyis kellett volna tartaniuk. Meg kellett volna mutatniuk a felszerelést, meg kellett volna mondaniuk, hogyan kell működtetni, meg minden. De végül a  besorozottak mellé tettek minket, és munkások lettünk: árkokat ástunk, területet takarítottunk. A felszerelés közelébe sem engedtek minket.”

2022. február 24-én pánik lett úrrá rajta, amikor megtudta, hogy kitört a háború. Hónapok választották el attól, hogy megszerezze a diplomáját és katonatiszt váljon belőle, eddigre már óriási tartozást halmozott fel a honvédelmi minisztérium felé. Szülei azt tanácsolták neki, hogy szolgáljon egy darabig. Júliusban kezdődött is a szolgálata.

Hasonlóan ahhoz, ahogy az Alekszanderrel történt, Dimitrijre is azonnal adósságot szabtak ki.

A közvetlen parancsnoka közölte vele, hogy mint képzett katona és szakember, köteles helyrehozni és anyagi felelősséget vállalni egy rakás törött, évek óta elfekvőben lévő felszerelésért.

„A katonai kiképzőközpontban eltöltött néhány év nem segített semmit. Az egyetemen az abszolút minimumot kaptuk: csak a formációban való menetelést tanultuk meg. Ilyen képzés után hogy lehetnék képzett szakember?”

Ő már érkezése másnapján fel akart mondani és közölte a parancsnokával, hogy valójában semmit nem tud a feltételezett szakterületéről, bocsássa el. A parancsnok azt válaszolta, hogy „könnyebb lenne agyonlőni az erdőben”.

„A tisztek közül sokaknak, akikkel beszéltem, nincs jó véleményük a hadseregről. Természetesen kormánypártiak. De ha lehetőségük lenne következmények nélkül kilépni, megtennék. Ha valaki elindítja az elbocsátási folyamatot, de nem sikerül, akkor megszívja. Mindenki ellened fordul: megfosztanak a bónuszoktól, olyan dolgokat kényszerítenek rád, amiket nem akarsz. Nem engedik, hogy elviselhető életet élj. A legtöbb ember nem hajlandó ilyen áldozatokat hozni, inkább teljesíti a szerződést.”

Felmondási kísérlete után Dimitrij szabotált, eltűnt napokra. Végül kompromisszumot ajánlottak neki, azt mondták, egy másik egységnél végezhet papírmunkát hat hónapig, ahol majd végül valaki elbocsátja. Szeptemberben viszont Putyin általános mozgosítást rendelt el, amivel a hadseregben megszűnt a felmondás lehetősége.

A mozgósítás Dimitrij számára azt is jelentette, hogy visszaküldik az eredeti egységéhez, oda, ahol az egyik parancsnoka halálosan megfenyegette, amikor fel akart mondani. Ezt elkerülendő, öngyilkossággal fenyegetőzött, és követelte, hogy a pszichiátriára vigyék. Segítői azt mondták, senki nem fogja kirúgni egészségügyi okokból, de „parkoltatni” fogják. A kórházban számos más tiszttel találkozott, akik nem akartak a hadseregben szolgálni. Amikor onnan kikerült, egy parancsnok egy üveg italért cserébe másik egységhez rendelte.

2023 februárjában tiszteket toboroztak a hadseregből a frontra. Eközben már egyesek vissza is tértek Ukrajnából, annak hírével, hogy a fronton „ágyútölteléknek” használják az embereket. Dimitrij ekkor kezdte el megszervezni szökését Oroszországból.

„Rájöttem, hogy, ha háborúba küldenek, kénytelen leszek embereket ölni. És valószínűleg nem jönnék vissza onnan. A mozgósítás kezdetével minden katona íveket kellett aláírjon – függetlenül attól, hogy beleegyezett-e a vérontásba vagy sem. Éppen hazamentem, amikor megkaptam azt a lapot. Beszéltem egy ügyvéddel, és nem találtunk más kiutat ebből a helyzetből, csak a menekülést.

Hogyan lehet bármit is tervezni, amikor az állam kénye-kedve szerint változtatja a törvényeket? Mindig veszíteni fogsz. Az egyetlen lehetőséged a menekvésre, hogy börtönbe kerülsz. Ott leszel két vagy három évig, ugyanaz a szerződéssel. Legalább kiszálltál a háborúból. De aztán rájöttem, hogy a börtönből a PMC Wagneren [Prigozsin hadserege] keresztül is elküldhetnek a háborúba. Nem volt más lehetőség, mint elmenekülni Oroszországból.”

Szeptemberben Putyin a katonai dezertőröknek járó börtönbüntetést 10-15 évre emelte. A valós szám ennél sokkal magasabb is lehet, mert a büntetést a bűncselekmény befejezésének pillanatától róják ki, amely ebben az esetben a szolgálati korhatárral azonos: 50, 55 és 60 év a fiatal tiszteknél. Dimitrij ezért valószínűleg soha nem térhet vissza Oroszországba. Jelenleg programozóként dolgozik Grúziában. Szeretne idővel más országba költözni, mert Grúzia sem elég biztonságos egy dezertőr számára, de ezt megnehezíti, hogy sok ország biztonsági kockázatként kezeli az oroszokat, főleg a katonai dezertőröket.

„Egy hónappal azután, hogy megszöktem, büntetőeljárást indítottak ellenem. De nem tartom magam árulónak. Hogyan lehetsz bűnöző a bűnözők szemében? Ha ez valóban olyan háború lenne, amelyben megvédünk valakit, talán nem menekültem volna el, bár továbbra sem vagyok az erőszak híve. De ami most történik, az terrorcselekmény. Putyin és bandita haverjai úgy döntöttek, hogy privatizálják Ukrajnát. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy valahogy véget vessek a háborúnak, az az, hogy elmesélem a történetemet. Meggyőzhet valakit például arról, hogy szakítsa meg kapcsolatait a hadsereggel.”

„Oroszországért kész lennék meghalni, de bűnözőkért nem”

Jevgenyij katonai bentlakásos iskolában tanult, majd a katonai akadémián. Félt, hogy nem vennék fel civil egyetemre és ha nem megy a hadseregbe, sosem kap jó munkát. Csak tíz évig kellett volna szolgálnia, ha nem dezertál a szolgálati időszak lejárta előtt. Csakúgy mint Alekszandernek, Jevgenyijnek is azt mondták 2022 februárjában az ukrán határ közelében, hogy nem lesz háború, ne aggódjanak, ez csak gyakorlatozás. A háború kitörésének napja előtt a parancsnokok összehívták a brigádokat és beszédet tartottak.

„Agitáltak, de nem a nácikról beszéltek, hanem a főparancsnok parancsáról. Emlékszem azokra a mondatokra, amelyek később viccé váltak közöttünk: »Ne aggódj, három nap múlva mindennek vége lesz. Néhányotok fel sem fogja majd, mi történt.«”

Csak akkor jöttek rá, hogy elhagyták Ukrajna határát, amikor ukrán táblákra lettek figyelmesek az út szélén. Útközben, oszlopokban vonulva nem lehetett megkérdezni, hogy háborút indított-e Oroszország Ukrajna ellen.

„Ez így történik a hadseregben: van egy parancsod – előbb hajtsd végre, aztán majd megbeszélitek. Évekig erre készülsz. Ráadásul amikor bejöttünk, nem volt háború. Az összes határ menti település sértetlen volt. De minél közelebb értünk Kijevhez, annál nagyobb volt a pusztítás.

Egy katona nem azt a feladatot kapja, hogy a szakaszának el kell foglalnia Kijevet. Annyit mondanak neki: »Egy fa mögé kell ülnöd és onnan figyelned.« Egy tisztnek annyit mondanak: »Ott a vonalad, oda kell eljutnod«. Kisemberek vagyunk, kis feladatokat kapunk.”

Jevgenyij „kis” feladata kezdetben a felderítés volt, később a hadoszlopok kísérése. A különböző régiókban különbözőképpen fogadták őket az emberek, Kijev felé egyre ellenségesebben.

„Elég sok volt az emberáldozat, mert az emberek egyszerűen eltévedtek az úton, nem jutottak el A pontból B pontba. És én ezzel meg tudtam birkózni. Amikor Kijev közelében voltunk, nem volt biztos érintkezési vonal a felek között, nem volt front, csak hadoszlopokban rohantunk a fővárosba, és ezeket az oszlopokat ágyúzták, ágyúzták, ágyúzták.

Megjelentek a helyi partizánok is. Napról napra egyre modernebb fegyvereik voltak, lassan tapasztalatra is szert tettek. Ez az oka annak, hogy elhagyták Kijevet: lehetetlenné vált ottmaradni. Az egész kontingenst bekerítették volna.”

A katonák nem egyformán jártak el az elfogott partizánokkal, mert „van, aki ölni akar, van aki nem”. Az ő egysége is elfogott egy partizánt, akit átadtak az FSZB-nek (orosz biztonsági szolgálat).

„Személy szerint az az álláspontom, hogy ha egy embert foglyul ejtesz, akkor jobb, ha elviszed, mert van, aki élve fog visszajönni a fogságból. Tudok olyan esetekről, amikor tárgyalás nélkül lövöldöztek. Nem mentem oda, nem kérdeztem, hogy megnézhetem-e. Voltak, akik beleegyeztek abba, hogy hóhérok legyenek, és soha senki nem büntette meg őket. Meghaltak. Ismerek valakit, aki hóhér volt, és meghalt.”

A parancsnokoknak az volt a dilemmája, hogy elméletileg nem ölhették meg a foglyokat, de nem volt hol tartani őket. „Nem tudtuk őket visszavinni Oroszországba, és senki sem akart a fogvatartáshoz helyet szervezni. Szóval lelőtték őket.”

Jevgenyij is kénytelen volt részt venni egyes atrocitásokban.

„Igen, megöltem valakit. Nem én mentem oda hozzá, és nem lőttem rá, hanem rám lőttek – visszalőttem. Ez a háború. Én is élni akarok. Ha nem lőttem volna, ha felemeltem volna a kezem, lelőttek volna. De nem fosztogottam, nem szégyenítettem, nem kínoztam, nem végeztem ki senkit.”

De tud arra is példát mondani, amikor a lehetőségekhez képest emberségesek maradtak a katonák.

„Amikor már elindultunk Kijev közeléből, súlyos veszteségeket szenvedtünk, két srác lemaradt, elveszett. Egy helyi lakoshoz mentek, hogy foglyokként feladják magukat. Ő megmosta és etette őket. Jött az ukrán hadsereg. Egyiküket lábon lőtték, és videóra vették, hogyan nyújtanak elsősegélyt, hogy megmutassák, hogyan segítettek egy fogságba esett sebesült orosznak. A videóban azt mondták: »Köszönöm srácok, hogy nem öltök meg.« Sok múlik az emberségen. A háborúban a törvények háttérbe szorulnak, és végül csak az emberi tényező számít.

Volt egy eset: egy személyautó nekiütközött egy APC-nek és a személygépkocsiban utazó férfi megsérült. Elkezdtünk neki segíteni. A rangidős tiszt azt mondta: végezzenek vele. Mindenki visszautasította. A közelben hagytuk, hogy a helyiek elvigyék.”

Jevgenyij Szíriában is eltöltött öt évet, de Ukrajnához képest Szíriát „gyermektábornak” tartja, mert Ukrajnában az ellenfél sokkal fejlettebb, nyugati fegyverekkel harcol.

2022 májusáig hazaküldték a frontvonalról, mert megsebesült. A kórházban határozta el végleg, hogy otthagyja a hadsereget, de ezt már a háború kitörése előtt is fontolgatta. Szeptemberben viszont ellehetetlenítette döntését Putyin, amikor elrendelte az általános mozgósítást. Jevgenyij szerint ezzel Putyin eldöntötte, hogy Ukrajnát csak sebesültként vagy halottként lehet elhagyni. Jevgenyij az előbbit választotta. Újra megsebesült, de ezúttal máshogy: szándékosan megsebesítették egymást, katonatársaival együtt.

„Ez nem volt könnyű dolog, de mindenki tudta, hogy közel vagyunk az ukrán vonalakhoz. Meg tudtuk úgy csinálni, hogy mindenki elhitte, és senkinek nem volt kérdése. Egymásra  lőttünk.”

A kórházból újra vissza akarták küldeni a frontra. Pedig egy privát klinikát is meglátogatott, hogy felmérjék egészségügyi állapotát, de nem találtak semmit. „Sajnos teljesen egészséges vagyok.”

„Elkezdtem azt gondolni, hogy könnyebb lenne meghalni. Ennek legalább vége lenne. De nem arról álmodoztam, hogy egy lövészárokban halok meg egyetlen őrült ember ambíciói miatt. Kész vagyok meghalni Oroszországért, megvédeni azt az ellenségtől, aki megtámadja. De nem akarok meghalni banditákért, bűnözőkért és tolvajokért.”

A börtön nem jöhetett szóba, mert onnan is a frontra küldték volna. Elhagyta Oroszországot.

„Megtörve jöttem vissza a háborúból, de a rokonaim segítettek. Mindannyian az én oldalamon állnak – barátok és rokonok egyaránt. Oroszországban vannak, néhányan el akarnak költözni, de ez nagyon nehéz – a pénzügyek, a nyelv, az attól való félelem miatt, hogy nem fognak tudni alkalmazkodni. Őszintén szólva, még ha meg is bukik a rezsim, nem igazán akarok visszamenni Oroszországba. A rendszer meg fog változni, de őrülten megnövekszik majd a bűnözés, a fegyverek ellenőrizetlenül fognak áramlani, sok lesz a szegény ember, sok lesz a háborúból visszatérő ember, akikkel senki sem törődik. Az 1990-es évek eseményei az elkövetkezőkhöz képest sétagalopp voltak.”