Szeptember elején került nyilvánosságra egy felvétel, amelyen Orbán Viktor miniszterelnök egy olyan horvátországi villában nyaral, amely Ungár Péter testvérének tulajdonában áll. A felvétel nyomán fellángolt a vita arról, miképp kötődik családján és vagyonán keresztül az LMP-társelnök a NER-hez, és miképpen képviselheti a tőkés rendszer elsődleges haszonélvezőjeként a rendszer kárvalottjait? A villa-ügyben Lehoczki Noémi, a Mérce újságírója és Büttl Ferenc, a Párbeszéd pártalapítványának elnöke, rendszeres szerzőnk is kifejtették álláspontjukat. Szendefy Mária, az LMP országos elnökségi tagja válaszcikkben vitatkozik Büttl írásával.

Büttl Ferenc, a Párbeszéd pártalapítványának elnöke is hozzászólt pár napja az Ungár-villa-Orbán című népszórakoztató szappanoperához. A cikk sok igazságot tartalmaz, és baloldali-rendszerkritikai szempontból érthető is, de részben van vele vitánk.

Az írás elejével sajnos kénytelenek vagyunk egyetérteni. ‘Soha nem volt és nem is lesz olyan kapitalizmus, ahol az üzletek jelentős része nem reggelizőasztaloknál, vidéki vadászatokon, jachtozás során, vagy Anna-bálon köttetnek, beleértve az állam „üzleteit” is.’ Ennek megfelelően álszent, ahogyan „a momentumos politikusok és Hadházy Ákos, a liberális kapitalizmus felkent bajnokai, a politika és a tőke összefonódását hánytorgatják fel.”

Ez így van. A kérdés leginkább az, hogy ez-e a fő probléma a kapitalizmussal? Szerintünk nem.

Zöld szempontból a fő probléma a fogyasztás és a növekedés gerjesztése, bizonyos szempontból az optimális újraelosztás akadályozása.

Büttl Ferenc felhívja a figyelmet Marx és Engels azon tézisére, miszerint az állam és a tőke együttműködése biztosítja a rendszer fenntartását. Igen, ez bőven leírható a mai kor viszonyaira is, különösen ami a magyar kormány és az EU vezetésének politikáját illeti. Zárójeles megjegyzésként: ironikus, hogy pont arról az Engelsről beszél Büttl, akiről köztudott, hogy családja révén a kapitalista gazdaság egyik kiemelt haszonélvezője volt. Bár később eladta érdekeltségeit, az elég volt neki arra, hogy élete végéig kényelmes élete legyen, és Marxnak juttatott évi apanázzsal biztosítsa a filozófus egzisztenciáját is.

Ungár beleszületett egy olyan családba, amely vitán felül része a magyar gazdasági elitnek, jelentős politikai kapcsolatokkal.

Szakított-e ő bármilyen szempontból a családjával és ezáltal részben ezzel az elittel, illetve kell-e ezzel szakítania? Az én válaszom mindkét kérdésre az, hogy félig. Biztosan tudom, hogy az LMP-be nem azért lépett be, hogy ott Orbán-NER-Schmidt Mária valamiféle téglája legyen. A tégla lényege az, hogy rejtőzködik, hogy másnak adja ki magát mint ami, hogy rá aztán senki nem gondolna, hogy áruló. Na mármost, ezt azért ügyesebben is meg lehetett volna oldani, minthogy épp Schmidt Mária fiát „küldik” ide.

Ungár Pétert nem küldték, hanem jött. Lázadásból lépett be az LMP-be, szembefordulva azzal, amit a családja képvisel.

Nem ment tovább ezen az úton? Valóban nem. Tovább kéne-e mennie? Ahogy a korábbi döntése, úgy ez is, az ő személyes döntése kell, hogy legyen. Fogadjuk el, hogy ebben sok szempont, közte érzelmi szempontok is szerepet játszanak.

Térjünk vissza Marxhoz és a tőkéhez. Pár hete Kiss Viktor (baloldali politológus) és Éber Márk (baloldali szociológus) folytatott nagyon érdekes vitát, amiről a Mérce közölt összefoglalót. Kiss Viktor egyik fő állítása – legalábbis nekem így tűnt – az, hogy a munkásosztály-tőkésosztály szembenállás immár nem a kapitalizmus fő törésvonala, bizonyos fokig a jóléti államokban a munkások átkerültek a tőke oldalára, és ma már nem egyértelmű, hogy ellenfelek. „A politológus szerint azt kell eldöntenünk, hogy szerintünk mi áll a kapitalizmus működésének középpontjában, mi a lényeges elem.” – szól a Mérce beszámolója. „Hisz a baloldal erőforrásai szűkösek, meg kell választanunk, hogy mivel foglalkozunk – szögezte le Kiss. A politológus Antonio Negrit továbbgondolva – aki a materiális munka helyett az immateriális munkát helyezte a középpontba – mutatott rá, hogy szerinte az új, lényeges, baloldal figyelmét kiérdemlő terület a materiális és az immateriális munka helyett a fogyasztás. Így szerinte igenis le kell mondanunk a munkásokról.”

Hangsúlyoznám, hogy ez egy elemzői vélemény, és nem az LMP álláspontja. Nem kérdés, hogy mi minden olyan esetben, amikor a munkavállalókat hátrány éri, legyen szó az akkumulátorgyárakban gyakran egészségügyi kockázatok mellett dolgozó munkavállalókról, vagy az államnak kiszolgáltatott közalkalmazottakról, a munkavállalók oldalán állunk, de abban egyetértünk Kis Viktorral, hogy a politikai törésvonalak ma már máshol vannak, mint a XIX. vagy akár a XX. században.

Az LMP nem baloldali párt, nem is jobboldali. Lányi András úgy fogalmazott, hogy az ökopolitika merőleges arra a fajta törésvonalra, amely a tőke-munka között feszül, kilép ebből a keretből. Mi ezt próbáljuk képviselni. Gyakran a tőke-természet ellentét ma már erősebb mint a tőkés-munkás, hiszen a tőkés is, munkás is a jövedelmek növekedésében és a fogyasztás fokozásában érdekelt, vitájuk lényege leginkább az, hogy a közösen megtermelt jövedelmet milyen arányban osszák szét.

Szerintünk a lényeg a zöld szempontok érvényesülésén van, és azon a felismerésben, hogy a gazdaság nem növekedhet örökké, a bolygó erőforrásai korlátosak.

A kapitalista rendszer lényege, hogy a tőke olyan erőforrásokat használ, amelyekért nem fizet. Ez az alapja a már említett tőke-természet konfliktusnak, de ez az alapja annak is, hogy több a vesztese a rendszernek, mint a győztese. Többek között azok, akik kiszorulnak a munkaerőpiacról, például mert idős vagy beteg hozzátartozójukat otthon ápolják, akik az embertelen végrehajtások áldozatai, azok, akiket a megrekedt iskolarendszer nem képes erős születési hátrányukból kiemelni.

Ungár Péter őket képviseli.