Ivan Kalmar White But Not Quite című könyve egyszerre boncolgatja a kelet-európaiak elleni rasszizmust, és a kelet-európaiak rasszizmusát, mindkettőt a kapitalizmus belső ellentmondásaira vezetve vissza. A könyv ezzel új alapokra helyezi a közép-európai illiberalizmusról szóló vitát.
Gazdasági vagy kulturális sérelmekben gyökerezik az illiberalizmus? Ez a kérdés azóta osztja meg a társadalomtudósokat és a szakértőket, amióta a populista radikális jobboldal Európában és az Egyesült Államokban a politikai főáram része lett. A leginnovatívabb válaszok azonban megkerülik ezt az erőltetett szembeállítást.
Ivan Kalmar White But Not Quite című provokatív és figyelemreméltó könyve erre példa. A könyv a rassz alapú kapitalizmus elméletét felhasználva friss meglátásokat hoz be a közép-európai illiberális lázadásról szóló zsúfolt szakirodalomba.
Közép-Európa, amelyet Kalmar a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország visegrádi országaival azonosít, a liberalizmus elleni globális mozgalom élvonalába tartozó politikai erők otthona. A szokásos narratíva a régió állítólagos antiliberális kulturális örökségét teszi felelőssé.
Ebben az elbeszélésben a csehek, magyarok, lengyelek és szlovákok sosem voltak elég demokratikusak és liberálisok, az illiberalizmus a kelet-európaiak vérében van. Bár a régió szolgál példákkal e kulturalista narratíva táplálására, összességében ez az érvelés hiányos, félrevezető, előítéletes és lekezelő.
Kalmar szembeszáll a kulturalista narratívával, és nemcsak azt mutatja be, hogy a rasszizmus és a kapitalizmus kéz a kézben járnak, hanem azt is kiemeli, hogy Közép-Európa illiberalizmusának ez a kulturalista olvasata a nyugati Kelet-Európa-ellenes sztereotípiák tágabb rendszerébe illeszkedik.
A Kelet-Európa-ellenesség pedig rasszista, teszi hozzá a szerző. Kalmar az illiberalizmust Európa gazdasági feszültségei alapján elemzi. Ez a megközelítés visszhangozza a gazdasági sokkok és egyenlőtlenséget szerepét tárgyaló szakirodalmat, beleértve a saját munkáimat is. Kalmar, a Torontói Egyetem társadalomantropológusaként, egyszerre boncolgatja a Kelet-Európa-ellenességet a gazdasági egyenlőtlenségekben gyökerező rasszizmus egyik formájaként, valamint a kelet-európaiak rasszizmusát is, amit szerinte részben szintén gazdasági logika vezérel.
Ebben a könyvismertetőben először a rassz alapú kapitalizmus fogalmát mutatom be, amely Kalmar érvelésének gerincét alkotja. Az áttekintés második részében összefoglalom a szerző érveit és bizonyítékait a kelet-európaiakkal szembeni nyugat-európai rasszizmusról. Ezt követően áttekintem a könyv főbb pontjait a kelet-európaiak rasszizmusával kapcsolatban.
A negyedik részben az illiberalizmus és a rasszizmus közép-európai gazdasági összefüggéseit veszem górcső alá. Az áttekintés során kiemelem a könyv néhány korlátját, például a Kelet- és Közép-Európa közé húzott éles határt, valamint a politikai-gazdasági dimenzió részletesebb kifejtésének szükségességét. Az utolsó szakaszban néhány tágabb elméleti és politikai következtetéssel zárom Kalmar könyvének tárgyalását.
Rassz, kapitalizmus, rassz alapú kapitalizmus
Hogyan lehetnek rasszisták a kelet-európaiakkal szembeni sztereotípiák? A kelet-európaiak végül is fehérek – hangozhat az ellenérv. A rasszizmus nemcsak a fenotípusról szól, azaz nemcsak az emberek egy csoportjának megfigyelhető jellemzőit, mint például a bőrszínt, veszi alapul.
Ahogy Cedric Robinson (2000:2), a fekete marxista társadalomtudományi hagyomány egyik központi alakja írja, „a rasszizmus nem egyszerűen az európai és a nem-európai népek viszonyának rendezésére szolgáló konvenció, hanem az európai népek »belső« viszonyaiban gyökerezik.” Kalmar könyve erre a fekete marxista hagyományra épít, hogy elemezze a kelet-európaiak által és ellen elkövetett rasszizmus társadalmi-gazdasági összefüggéseit.
A rasszizmus lényege, hogy legitimálja azok kiváltságait, akiket társadalmilag fehérnek tekintenek. A rasszizmust a kevésbé kiváltságos fehérekkel szemben is alkalmazzák.
A rasszizmus korai esetei gyakran nyelvi besoroláson alapultak. A nácik az irániakat és az észak-indiaiakat azért tekintették fehérnek, mert indoeurópai nyelveket beszélnek (lásd az árja kifejezés náci használatát). Ezzel szemben az arab és a zsidó szemita nyelvek.
A zsidó „faj” iránti náci gyűlölet nem a bőrszínen alapult. Ahogyan a zsidók kiűzése sem a Spanyol Királyságból 500 évvel korábban. Az írekkel szembeni brit gyűlölet szintén nem a bőrszínen alapult. Létezik fehér–fehér rasszizmus is.
Másodszor, miért függene össze a rasszizmus és a kapitalizmus? Végül is emberek csoportjai közötti gyűlölet idősebb, mint a kapitalizmus – hangozhat az ellenérv.
Bár az erőszakos gyűlölet megelőzte a kapitalizmust, a rassz alapú kapitalizmussal („racial capitalism”) kapcsolatos irodalom meggyőzően mutatta be, hogy a kapitalizmus új szintre emelte a rasszizmust.
A rasszizmus szisztematikusan beépül a kapitalista társadalmakba, hogy igazolja a hatalomhoz és az erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférést. A rasszizmus nem egyszerűen az egyéni morálról vagy attitűdről szól. Ahogyan a Crystal Fleming (2018) érvel a rasszizmussal kapcsolatos gyakori tévhiteket leleplező sikerkönyvében, a rasszizmus több, mint a Ku-Klux-Klan vagy a nácik.
A kapitalizmus a tőke felhalmozásának impulzusára épül, ami szükségszerűen különbséget termel. E társadalmi különbségeket pedig indokolni, legitimálni kell. Magyarázatra szorul, hogy miért „természetes” a különbség a tőke tulajdonosai, a munkások, és azok között, akiknek a földjét ellopják, vagy akiket messze földön rabszolgának adnak el.
Mint Theodore Allen (1994) sokat idézett könyvében kimutatta, maga a fehér rassz a gyarmati Amerika kizsákmányoló ültetvénygazdasága által ösztönzött találmány. A rasszizmus igazolja, hogy egyes rassz alapon meghatározott csoportok miért nem érdemesek ugyanazokra a jogokra, mint mások, a társadalmilag fehérként meghatározottak, elsősorban a fehér kapitalisták.
A rasszizmus segít fenntartani a fehér munkások kizsákmányolását is. Amikor a fekete és ír ültetvényes munkások 1676-ban, a Bacon-lázadás során fellázadtak fehér brit uraik ellen, ez komoly fenyegetést jelentett.
A rasszizmus, a fehér felsőbbrendűség ideológiája kapóra jön, hogy megossza a szabadság nélküli fekete és fehér munkásosztályt. A fehér munkásokat kizsákmányolják, de ők fehérek, így legalább reménykedhetnek abban, hogy majd egyszer osztozhatnak a fehér kapitalisták kiváltságaiban.
Erre a jelenségre használta W.E.B. Du Bois (2014 [1935]), a modern szociológia sokáig elhanyagolt fekete úttörője a „fehérség pszichológiai bére” kifejezését. Bár a pénzbeli bér nem lenne elég, hogy megvegye a fehér munkások támogatását, a fehérség pszichológiai bérével kiegészítve már elérhető a fehér munkások rendszer iránti lojalitása.
A kelet-európaiak elleni rasszizmus
Az amerikai rassz alapú kapitalizmusról szóló szakirodalom bemutatta, hogy a későbbi fehér csoportok, amelyeket kezdetben nem fehérnek vagy nem teljesen fehérnek gondoltak, hogyan váltak fehérré.
Az ír, olasz és kelet-európai bevándorlókat az Egyesült Államokban sokáig megvetéssel kezelték, és kizárták őket a fehér kiváltságokhoz való hozzáférésből. E csoportok csak lassan, az uralkodó faji alapú hierarchia fokozatos elfogadásával váltak teljesen fehérré. Azonban, ahogy Kalmar (2022: 44) érvel, az elmúlt évtizedekben Európában „a kelet-európaiak nem fehérebbek, hanem kevésbé fehérek lettek”.
A Kelet-Európa-ellenesség elsődleges funkciója az, hogy megtagadja a teljes hozzáférést a nyugati kiváltságokhoz, hogy Európa keleti perifériáját „kvázi gyarmati állapotban” tartsa az olcsó munkaerő és a nyugati termékek piacainak forrásaként.
A nyugati középosztályok lecsúszó csoportjai és a bizonytalan helyzetű munkások különösen hajlamosak a kelet-európaiakkal szembeni előítéletességre. Kalmar újszerűen terjeszti ki Wallerstein világrendszer-kategóriáit a társadalmon belüli centrum, félperiféria és periféria elemzésére.
E félperifériás csoportok az anyagi státuszuk védelméért küzdenek. Ahogy a nyugati alsó-közép és munkásosztály tagjai számára elérhető anyagi erőforrások szűkülnek, úgy értékelődnek fel a szimbolikus erőforrások, mint például a fehérség.
Rengeteg bizonyíték van erre a nyugati Kelet-Európa-ellenes rasszizmusra. 2023 januárjában a charleroi-i ügyészség úgy döntött, hogy a rendőrség nem felelős Jozef Chovanec, egy szlovák állampolgárságú, mentális betegséggel küzdő férfi haláláért (Chini 2023). Chovanec-et a charleroi-i repülőtéren vették őrizetbe, mert agresszívan viselkedett a repülőgépen.
A kiszivárgott videófelvételen látszik, hogy a rendőrök éjszaka behatoltak a cellájába. Néhányan a mellkasára térdeltek, miközben egy rendőrnő náci üdvözlést imitált. Chovanec később a kórházban meghalt. Családja George Floyd halálához hasonlítja az esetét. A rendőrség azt állítja, hogy azért kellett rátérdelni, mert erőszakosan viselkedett a cellájában.
Az ilyen esetek azonban ritkák. A kevésbé erőszakos rasszizmus mindennapi formái sokkal gyakoribbak. A Brexit-kampányt közismerten a kelet-európaiakkal szembeni paranoia táplálta, akik állítólag kiszipolyozzák a brit egészségügyi és szociális szolgáltatásokat, és elveszik az „őslakosok” munkahelyeit. Ennek egyik ismert megnyilvánulása volt az a tábla, amelyet egy angol horgásztó tulajdonosai helyeztek ki tó bejáratánál: „Lengyel vagy más keleti horgászoknak belépni tilos”.
Hiba lenne azonban, ha a társadalmi félperifériát tennénk kizárólagosan felelőssé az illiberalizmusért. A felsőbb osztályok tagjai között is bőséggel akadnak, akik az illiberális politikára szavaznak és/vagy abból hasznot húznak, Trumptól a Brexitig. Másrészt a nyugati kulturális és társadalomtudományos elitek körében is népszerű vélemény a kelet-európaiak „civilizációs inkompetenciájáról” (Sztompka 1993) szintén hozzájárul e Kelet-Európa-ellenességhez.
A kelet-európaiakkal szembeni rasszizmus a politikai döntéshozatalt is befolyásolja, ahogy Alexandra Lewicki (2023) nemrégiben bemutatta egy cikkében. Vezető német politikusok, köztük szociáldemokraták, a COVID-19 terjedését a kelet-európaiak németországi jelenlétével hozták összefüggésbe. Mégsem zárták le a keleti határokat, mert Németország függ a kelet-európai ápolóktól.
Egy másik példa a szociális jogok korlátozása az EU bővítését követően. A félelem a közszolgáltatásokkal visszaélő kelet-európaiaktól a szociális jogok korlátozásához vezetett, miután a nyugati munkaerőpiacokat megnyitották a kelet-európaiak előtt. A szociális jogokra csak azok jogosultak, akik bizonyos ideig az országban éltek, és egy bizonyos összeg feletti jövedelmet keresnek.
Egy harmadik példa a kitoloncolások esete. Míg Németországban és az Egyesült Királyságban 2020/21-ben csökkent a kitoloncolások összesített száma, a kelet-európai országokból származó kitoloncoltak aránya nőtt az összes kitoloncolton belül (Lewicki 2023).
A kelet-európaiakkal szembeni rasszizmus tehát nemcsak dühös munkások kocsmai beszédére, vagy bajkeverő középvállalkozókra jellemző, hanem számos ponton tetten érhető a nyugati országok közpolitikai folyamatában is.
A kelet-európaiak rasszizmusa
Bármilyen csúnya is ez a kelet-európaiakkal szembeni rasszizmus, elhalványul a nem fehér, gyarmati népekkel szembeni rasszizmus mellett. A kelet-európaiak fehérek, és ezért részleges fehér kiváltságokkal rendelkeznek. Fehér, de nem egészen – „piszkosfehér”, ahogy Böröcz József (2021) írta, aki szintén jelentősen hozzájárult a kelet-európai rasszizmus politikai gazdaságtanának tanulmányozásához.
A nem fehérekkel szembeni rasszizmus Kelet-Európában súlyosabb, mint Nyugat-Európában. Kalmar szerint Nyugat-Európa nem azért kevésbé rasszista, mert eleve erkölcsileg magasabb rendű, és mindig is immunisabb volt a rasszizmusra, hanem azért, mert nagyszámú nem fehér bevándorló csoportnak ad otthont, akik kiharcolták jogaikat és elfogadásukat.
E csoportok elég nagyok ahhoz, hogy választási szempontból számítsanak, és eléggé szervezettek ahhoz, hogy a nyilvánosságban jelentős hangjuk legyen. Kelet-Európában e feltételek hiányoznak. Kelet-Európa túlnyomórészt fehér, ezért találják a nyugati illiberálisok olyan vonzónak a régiót. Az illiberálisok a kelet-európai bevándorlás elleni harcot úgy állítják be, mint a „fehér ember utolsó harcát”.
A kelet-európai rasszizmus másik jellemzője, hogy a régió országai nem vettek közvetlenül részt a rasszalapú gyarmati kizsákmányolásban. A gyarmati múlt hiánya táplálja a régió fehér „ártatlanságának” érzését.
Ez többek közt abban nyilvánul meg, hogy egyes kelet-európaiak nem hajlandók részt venni olyan szimbolikus cselekedetekben, mint például a térdelés a sportmérkőzések megnyitóján. Nem hajlandók megérteni a Black Lives Matter mozgalommal való szolidaritás fontosságát, és nem értik az olyan szlogenek mögött meghúzódó rasszizmust, mint az „All Lives Matter” vagy a „White Lives Matter”.
A bevándorlóellenes rasszizmus a közép-európai EU-tagállamokban az antikolonializmus elhibázott, illiberális megnyilvánulása, érvel Kalmar.
A szerző szerint a nyugati politikai korrektség elutasítása tökéletes eszköz a sértett kelet-európai öntudat kifejezésére. Azokban az országokban, ahol szinte egyáltalán nincsenek muszlimok, a „provokatív iszlamofóbia politikailag biztonságos eszköz arra, hogy szembeszálljanak a brüsszeli liberálisokkal és a helyi értelmiségi és üzleti elitben lévő vélt szövetségeseikkel” (175. o.).
Az EU létfontosságú szerepet játszott a nyugati multinacionális vállalatok hegemóniájának megteremtésében a régióban, amelyek a helyi gazdaság legjövedelmezőbb szegmenseit uralják. A „gyarmatosítás” tapasztalata akár szolidaritáshoz is vezethetne más, a nyugati tőke által kizsákmányolt régiókkal. Az illiberális propaganda azonban éppen ellenkező hatást vált ki.
A rendszeres, országos kampányok arra késztetik a kelet-európaiakat, hogy megerősítsék fehérségüket, és ezzel kifejezzék, hogy igényt tartanak a Nyugat által élvezett fehér kiváltságokra.
A kelet-európaiak vágya, hogy „a fehér kiváltságok áldozatai helyett fehér kiváltságok haszonélvezői közé tartozzanak, nagyban magyarázza a rasszista retorika sikerét sok közép-európai körében” (197. o.).
Társadalomantropológusként Kalmar elsősorban a kulturális és történelmi dimenziókra koncentrál, a gazdaságra kevésbé. A nemzeti kapitalistáknak a magyarországi illiberális fordulatban betöltött szerepéről szóló kutatásom azonban alátámasztja Kalmar narratíváját (Scheiring 2022).
E nemzeti kapitalisták hosszú ideje lobbiztak azért, hogy nagyobb védelmet kapjanak a transznacionális vállalatokkal szemben. 2010-ig azonban minden kormány, különösen a szocialista-liberális koalíciók, olyan politikát erőltettek, amely a külföldi befektetőknek kedvezett a hazai tőkével szemben. Miközben e politikák hozzájárultak egy versenyképes exportszektor kialakulásához, egyúttal törést eredményeztek a gazdaság külföldi dominanciájú, technológiaintenzív exportágazatai és a kevésbé versenyképes, nem technológiai, belföldi orientációjú ágazatok között.
Orbán Viktor felismerte a nemzeti kapitalisták frusztrációjában rejlő politikai potenciált, és szoros szövetséget kötött velük. E politikai-gazdasági szövetség érdekei mozgatják a külföldi hatalmakkal és a multinacionális cégekkel való összecsapásokat.
E szövetség azonban túl gyenge ahhoz, hogy megtörje a multik uralmát a feldolgozóipari exportágazatokban. A magyar tőkének így maradnak a belföldi orientációjú szolgáltatások és az építőipar – azok az ágazatok, ahol Orbán alatt a gazdasági nacionalizmus uralkodik. A gazdaság legfontosabb exportszektoraiban továbbra is a külföldi tőke a meghatározó.
Orbánnak eddig sikerült eladnia ezt a politikai szövetséget a posztszocialista átmenet miatt elégedetlen munkavállalóknak is, akik a multinacionális vállalatokat szintén a gyarmatosítással és kizsákmányolással hozzák összefüggésbe (Scheiring 2020).
Azonban, ahogy Kalmar is érvel, ez a gazdasági „szabadságharc” nem a munkások és a bizonytalan alsó-középosztály emancipációját szolgálja. Az elsődleges cél az Orbánt körülvevő új elit gazdagítása, miközben a munka részesedése a megtermelt nemzeti jövedelemből folyamatosan csökken. A bevándorlók és más kisebbségek ellen irányuló kirekesztő nacionalizmus pacifikálja a rendszer relatív áldozatait, és megszilárdítja Orbán ellentmondásos illiberális szövetségét.
Közép- vagy Kelet-Európa
A kelet-európaiak egymás között is hierarchiákat hoznak létre, például „Közép-Európát” (a túlnyomórészt katolikus vagy protestáns visegrádi országokat) megkülönböztetik Kelet-Európától (az ortodox keresztény posztszovjet országoktól), illetve a Balkántól (ahol az ortodox kereszténység és az iszlám befolyása nagyobb). Kalmar kritikusan viszonyul e mondvacsinált hierarchiákhoz.
Kritikusan megjegyzi, hogy Közép-Európa megkonstruálása „nem ártatlan gyakorlat” (197. o.). A közép-európai elitek országaikat Európa nyugati oldalán helyezik el, miközben keleti és délkeleti szomszédjaikat a leértékelt Másik szerepében tartják.
Kalmar érvelése itt olyan szerzők érveire emlékeztet, mint Maria Todorova (2009) és Melegh Attila (2006), bár a rassz alapú kapitalizmusra Kalmar nagyobb hangsúlyt fektet, mint elődei. Ezzel együtt jó lett volna több párbeszédet látni, különösen az utóbbi szerzővel, akinek kelet–nyugat lejtő fogalma jelentős hozzájárulás a téma irodalmához.
Kalmar a Közép-Európával kapcsolatos féligazságokról szóló fejezetben akaratlanul is megerősíteni látszik ezt a Közép- és Kelet-Európa közötti különbségtételt. E szempontból könyve azt példázza, hogy még neki is nehéz túllépnie az ilyen megkülönböztetések megalkotásán, amikor azt próbálja bemutatni, hogy a keletiek ugyanolyan fehérek, mint a nyugatiak. Ez rámutat az olyan alternatív paradigmák hiányára, amelyek lehetővé teszik, hogy másként beszéljünk a Keletről, mint pusztán a Nyugattal való összehasonlítás révén.
A Közép-Európával kapcsolatos féligazságokról szóló fejezet elsődleges célja, hogy lerombolja a Kelet-Európával szembeni előítéleteket azáltal, hogy megmutatja, hogy Közép-Európa nem is különbözik annyira a Nyugattól. Például a bűnözés és a béke szempontjából Közép-Európa országai a világviszonylatban a legjobban teljesítő országok közé tartoznak; a Cseh Köztársaság a 8., Magyarország a 13. helyen áll a Global Peace Index szerint (Institute for Economics & Peace 2023).
Az összehasonlítások legelgondolkodtatóbb aspektusa az, amikor Kalmar a régiókat és a városokat hasonlítja össze. Például a vásárlóerő paritáson mért egy főre jutó GDP a Cseh Köztársaságban magasabb, mint Mississippiben. Budapest egy főre jutó vásárlóerő paritáson mért GDP-je magasabb, mint Olaszországé vagy Kentuckyé. Ebben az értelemben a közép-európai fővárosok az EU „leggazdagabb” régiói közé tartoznak (Eurostat 2023).
E kiemelkedő számok hátterében azonban a külföldi befektetések nagyfokú koncentrációja áll, ami elmélyíti a főváros–vidék egyenlőtlenségeket. Másképp fogalmazva, a kiugró számok nem azt mutatják, hogy Közép-Európa mennyire gazdag, hanem azt, hogy mind keleten, mind nyugaton jelentős regionális egyenlőtlenségek vannak.
A lemaradt nyugati régiók a félperifériás, feltörekvő gazdaságok szintjén vannak. E nyugati regionális egyenlőtlenség lényeges tényező a radikális jobboldali populizmus népszerűsége mögött. A nyugati társadalmak kulcsfontosságú szegmenseinek szociálisan félperifériás helyzete ismét rávilágít a Kelet és Nyugat közötti párhuzamokra. Épp emiatt jó lett volna többet olvasni a könyvben a társadalmi periféria gondolatáról, amit Kalmar némileg elhanyagoltan kezel.
A GDP-adatoktól függetlenül a régió bérei messze elmaradnak a nyugati országokétól. Míg Magyarországon az egy főre jutó GDP magasabb, mint Walesben, addig az éves nettó átlagbér fele a walesi átlagbérnek.
„Annak ellenére, hogy Közép-Európában még mindig viszonylag egalitárius a vagyon eloszlása, nyilvánvaló, hogy a kapitalizmushoz való visszatérés óta megtermelt vagyon igen aránytalanul nagy része a munkáltatókhoz és a befektetőkhöz került, nem pedig a bérből élő tömegekhez” (139. o.). Kalmar itt Kelet-Közép-Európa politikai gazdaságtanának egy alapvető jellegzetességére tapint rá: a gazdasági növekedés és az export-versenyképesség ideálja elfedi a felszín alatti problémákat, a társadalmi és gazdasági dezintegrációt (Scheiring 2021).
Fontos, hogy Kalmar azt is kiemeli, hogy a közelmúltig Közép-Európa nem volt lényegesen kevésbé demokratikus, mint sok nyugat-európai ország. Magyarország a liberális értékek és intézmények magas szintű támogatásával büszkélkedhetett közvetlenül Orbán Viktor hatalomra kerülése előtt – azaz nem volt kulturális igény a demokrácia lerombolására (Pew Research Centre 2009).
A Cseh Köztársaság továbbra is számos nyugati országot megelőz a demokrácia számos mutatójában. A demokrácia hasonló gyökerekkel rendelkezik Közép-Európában, mint számos, ma stabil demokráciának tekintett nyugati országban. A lengyel parlament, a Szejm által 1791-ben elfogadott liberális alkotmány volt az első írott alkotmány Európában.
A rasszizmus történelmileg sem adott a régióban. Kalmar elmeséli a Napóleon által a haiti lázadók elleni harcra küldött lengyel katonák történetét. Megérkezésükkor e katonák a rabszolgasorba taszított feketék oldalára álltak. Válaszul Jean- Jacques Dessalines, az első fekete köztársaság első államfője ezeket a lengyel katonákat „Európa fehér feketéinek” nevezte.
Következtetések
Ivan Kalmar White But Not Quite című könyve számos újítást tartalmaz, amelyek megváltoztatják az illiberalizmusról való gondolkodásunkat. A rassz alapú kapitalizmus felfogásának kiterjesztése hatalmas kiaknázatlan lehetőségeket rejt magában Kelet-Európa illiberális fordulatának megértésében. A könyv merész kihívás a kulturalista narratívával szemben, amely nemcsak a közszolgáltatásokat kiszipolyozó kelet-európai bevándorlók miatt aggódó elégedetlen nyugati munkások körében népszerű, hanem a nyugat- és kelet-európai liberális elitek körében is. Emiatt a könyv kétségtelenül vitát fog kiváltani.
Kalmar könyvéből kiderül, hogy a rasszizmus és az illiberalizmus kultúrája Európában mélyen összefonódik Európa gazdasági berendezkedésével.
A társadalmi félperiféria fogalma, amelyet Kalmar a könyv első fejezetében vezet be a lecsúszó közép- és munkásosztálybeli emberek rasszizmusának magyarázatára, szintén hatalmas potenciállal bír. Jó lett volna ezt az elképzelést később az empirikus fejezetekben is látni, de a bevezető után sajnos többé nem kerül elő.
A könyv ezzel együtt is számos tanulságokkal szolgál nemcsak a társadalomelmélet, hanem a politika számára is. Emlékeztet bennünket arra, hogy mennyire visszás az a népszerű toposz, mely a centrumországokat a demokrácia, a jólét és a béke fogalmaival köti össze, míg a (fél)perifériát az illiberalizmus, a nyomor és az erőszak jelenségeivel.
A demokrácia, a jólét és a béke nem a centrumországok privilégiuma, ezek az ideálok más gazdasági pozícióban is megvalósíthatóak, feltéve, hogy méltányosabb feltételek uralkodnak. Ehhez a félperifériának fel kell hagynia a fehér kiváltságokért folytatott versengéssel.
Kalmar könyve napjaink egyik legjelentősebb kísérlete arra, hogy a fekete marxista hagyományt párbeszédbe hozza a kelet-európaiak ellen és a kelet-európaiak által elkövetett rasszizmussal. Kötelező irodalom mindenkinek, aki szeretné megérteni a rasszizmus és az illiberalizmus politikai gazdaságtanát Európában.
Ivan Kalmar (2022): White But Not Quite: Central Europe’s Illiberal Revolt. Bristol: Policy Press.
Irodalom
Allen, Theodore W. (1994): Invention of the White Race, Volume 1: Racial Oppression and Social Control. London–New York: Verso Books.
Böröcz, József (2021): „Eurowhite” Conceit, „Dirty White” Ressentment: „Race” in Europe. Sociological Forum, 36 (4): 1116–1134.
Chini, Maïthé (2023): No Trial for Death of Chovanec in Charleroi Police Cell, States Prosecutor’s Office. The Brussels Times, January 17, 2023.
Du Bois, William Edward Burghardt (2014 [1935]): Black Reconstruction in America: An Essay Toward a History of the Part Which Black Folk Played in the Attempt to Reconstruct Democracy in America, 1860–1880. Oxford: Oxford University Press.
Eurostat (2023): Regional Gross Domestic Product (PPS per inhabitant) by NUTS 2 Regions. Eurostat.
Fleming, Crystal Marie (2018): How to Be Less Stupid About Race: On Racism, White Supremacy, and the Racial Divide. Boston: Beacon Press.
Institute for Economics & Peace (2023): Global Peace Index (GPI). Institute for Economics & Peace.
Kalmar, Ivan (2022): White But Not Quite: Central Europe’s Illiberal Revolt. Bristol: Policy Press.
Lewicki, Aleksandra (2023): East–West Inequalities and the Ambiguous Racialisation of ‘Eastern Europeans’. Journal of Ethnic and Migration Studies, 1–19.
Melegh, Attila (2006): On the East-West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe. Budapest–New York: Central European University Press.
Pew Research Centre (2009): The Pew Global Attitudes Project 2009: Two Decades After the Wall’s Fall: End of Communism Cheered but Now With More Reservations. Washington: Pew Global.
Robinson, Cedric J (2000): Black Marxism: The Making of the Black Radical Tradition. (Revised and Updated Third Edition.) Chapel Hill, NC: UNC Press Books.
Scheiring, Gábor (2020): Left Behind in the Hungarian Rustbelt: The Cultural Political Economy of Working-Class Neo-Nationalism. Sociology, 54 (6): 1159–1177.
Scheiring, Gábor (2021): Varieties of Dependency, Varieties of Populism: Neoliberalism and the Populist Countermovements in the Visegrád Four. Europe-Asia Studies, 73 (9): 1569–1595.
Scheiring, Gábor (2022): The National-Populist Mutation of Neoliberalism in Dependent Economies: The Case of Viktor Orbán’s Hungary. Socio-Economic Review, 20 (4): 1597–1623.
Sztompka, Piotr (1993): Civilizational Incompetence: The Trap of Post-Communist Societies. Zeitschrift für Soziologie, 22 (2): 85–95.
Todorova, Maria (2009): Imagining the Balkans. Oxford: Oxford University Press.
