A pozitív pszichológia eszközöket kínál az egyén jóllétének fokozására, miközben elhallgatja a mentális egészség társadalmi meghatározottságát. Népszerű, mert olyan vonzó és elvont szinten igaz közhelyeket ad el újra, mint a jelenlét, a remény vagy az optimizmus ereje. De mennyire hatékony önmagában a pozitív gondolkodás az értelmetlen munka, a szegénység vagy a magány ellen?

A 2000-es években egy új pszichológiai mozgalom, a pozitív pszichológia indult útjára és szállt be az énképünk meghatározásáért zajló ideológiai küzdelembe. A pozitív pszichológia nem annyira egy pszichológiai irányzat, sokkal inkább egy emberkép (Seligman–Csikszentmihalyi 2000).

Az embereket önmeghatározása szerint az eddigi irányzatokkal ellentétben nem betegnek látja, hanem fejlődésre képes és arra törekvő lényeknek. A pozitív pszichológia a pozitív mentális tartalmak, az egyéni boldogságszint fokozására és a negatív mentális tartalmak csökkentésére irányul.

Nem annyira a betegséggel akar foglalkozni, mint inkább a jólléttel és az egészséges emberi élet kiteljesedésével. Ezzel viszont a kritikusok szerint azt sugallja, hogy egy bizonyos gondolkodásmód eredendően jó, amire törekedni kell, míg a negatív élettapasztalatok elnyomnivalók.

A pozitív pszichológia ráadásul szélsőségesen individualista, saját boldogságáért és boldogulásáért szinte kizárólag az egyént teszi felelőssé.

Bár az individualizmus eredetileg a jogi egyenlőséget, a mindenkit megillető emberi méltóságot támogató gondolatként jelent meg, hamar megváltozott a jelentése. Átalakult, és a közösségtől független önteremtéssé és önérdekkövetéssé vált – ami már nem biztos, hogy olyan pozitív.

A pszichológusok igazi feladata a pozitív pszichológia megközelítésében az, hogy boldoggá tegyék az embereket. Mindez elsőre nagyon jól hangzik. Mi ezzel a baj? A probléma, hogy ehhez a pozitív pszichológia olyan tanácsokat ad, mint hogy a negatív gondolkodás kudarchoz és boldogtalansághoz vezet, az optimizmus pedig személyes sikert eredményez (Peale 2012). Gyakorold a hálát, mozogj sokat, mélyedj el a hobbijaidban, tűzz ki elérhető célokat stb.

Mindezt úgy teszi, hogy nem elemzi azokat a kontextusokat, amikbe beleágyazódnak érzéseink és gondolataink: a kultúránkat, a szocioökonómiai hátterünket, az oktatási környezetünket stb. A mentális egészséget társadalmilag teremtjük meg, megléte vagy hiánya szociális mutató (WHO 2009).

A pozitív pszichológia az egyénből akarja gyógyítani a társadalmat, miközben a tények arra mutatnak, hogy a társadalom betegíti meg az egyént.

Cikkemben arról lesz szó, miért káros a pozitív pszichológia, és miért ne érezzen senki bűntudatot amiatt, hogy épp nem elég boldog. Nagy valószínűséggel ugyanis nem tehet róla, még ha tehet is ellene.

Egy pozitív gondolat meggyógyítja minden gondodat!

Nagyon tanulságos végignézni a pozitív pszichológia jellegadó könyveinek címeit. Ilyen Seligman könyve, a Tanult optimizmus: Hogyan változtassuk meg az elménket és az életünket? vagy Ronald D. Siegel könyve, a Pozitív pszichológia: A boldogság, a tudatosság és a belső erő hasznosítása. A Líra most ajánlott éppen két könyvet nekem, az Urald az érzelmeidet: Ne hagyd, hogy a negatív gondolatok felülkerekedjenek rajtad! címmel Thibaut Meurisse tollából, illetve A belső hang: Hogyan győzhetjük le negatív gondolatainkat?” Ethan Krosstól. Jól kitűnik, mennyire az elménk adta, belülről kifelé ható erőt hangsúlyozzák.

Például Dr. Barbara Fredrickson Pozitivitás: a 3:1 arány, amely megváltoztatja az életedet” című könyve azon az evolúciós pszichológiai igazságon alapszik, hogy az emberek, mint minden élőlény, intenzívebben reagálnak a negatív eseményekre, mint a pozitívakra. Ennek az evolúció egy korábbi szakaszában túlélési értéke volt, a mai környezetben azonban megkeseríti életünket, mert olyan dolgokon is szorongunk, amiken nem kellene. Például azon, hogy mit gondolnak rólunk idegen emberek. De semmi baj, írja a szerző, mert a boldogságod kulcsa a kezedben van!

Abból a pszichológiai tényből, hogy a fájdalomra erősebben reagálunk, mint az örömre, morális konklúzióként éppen az vonható le, hogy a szenvedés csökkentésének előnyt kell élveznie a boldogság növelésével szemben.

Tehát ez alapján nagyon is jól tette a pszichológia, hogy az ártalomcsökkentésre koncentrált, nem pedig a jólét növelésére.

Ráadásul a mentális szenvedés nemhogy csökkenne, de egyre csak fokozódik a világon: 2017-ben a vezető diagnózis a világon már nem valamilyen testi megbetegedés, hanem a depresszió volt (Bandelow–Sophie 2022); az európaiak nagyjából harmada szenved valamilyen szorongásos zavarban élete során (Bandelow–Sophie 2022); egy átlagos észak-amerikai gyerek a 1990-es években többet szorongott, mint egy páciens a gyermekpszichiátrián az 50-es években (Twenge 2000).

A pozitív pszichológia szerzője szerint a sikeres élethez annyi kell, hogy ezt kompenzáld, és minden negatív élményre, amit átélsz, legalább három szívből jövő pozitív élménnyel reagálj. Ehhez olyan tanácsokat ad, mint hogy fogadd el az életet olyannak, amilyen, ahelyett, hogy mindig valami másra vágynál.

Legyél spontán és cselekedj ahelyett, hogy a kockázatok miatti félelmedben tétlen lennél. Vagy egyszerűen csak írd át az életedről alkotott történetet, színezd át érzéseid. Ahelyett, hogy az értelmetlen munkahelyi feladatokon szomorkodnál, légy hálás azért, hogy van mit csinálnod.

Ezek mind önmagukban igaznak tűnő állítások, csak egy baj van velük: láthatatlanná teszik mindazokat a kontextusokat, amikből érzéseink származnak.

Azzal pedig, hogy figyelmen kívül hagyják, a társadalmi körülmények hogyan szabályozzák a hozzáférést a boldoguláshoz, hazug és elnyomó hiedelmekké válnak.

Vegyük az ősi, újracsomagolt bölcsességet: „fogadd el azt, amid van, ahelyett, hogy mindig azon bánkódsz, mid lehetne!”.

Első tény: ha minden élethelyzetben azon gondolkodunk, hogyan lehetne másképp, nem tudunk a jelenünkben lenni, és megélni aktuális tapasztalatainkat. Mindig máshol járni fejben, a jövőn szorongani vagy az éppen elveszett lehetőségeket siratni, elpazarolt életidő. A jelenvalólét teljes hiánya. Tehát a bölcsesség önmagában valami nagyon is igazra mutat rá.

Második tény: azonban tény az is, hogy az elégedetlenségünket ma folyamatosan, mesterségesen fűtik. Számunkra nem beazonosítható marketingstratégiákkal és viselkedésirányítási technológiákkal hozzák létre. Nem azért van FOMO-nk (Fear Of Missing Out), tehát az az érzésünk, hogy folyton kimaradunk valamiből, mert gyenge jellemek vagyunk.

Hanem azért, mert a Facebook, amit a szerencsejáték-függőség létrehozására kifejlesztett technikákkal vérteztek fel – például kiszámíthatatlanul érkező jutalmazás, ami teljesen megbolondítja az agyunkat –, folyamatosan azzal szembesít minket, hogy miből maradunk ki éppen. Egész céges részlegek próbálják úgy kialakítani az általunk használt applikációs felületeket, hogy azok a lehető legerősebb függőséget okozzanak, és a legtöbb figyelmünket nyeljék el. Ez akkora túlhatalmat jelent, hogy nem várható el tőlünk, hogy egyénenként ellent tudjunk állni neki.

Harmadik tény: Az okostelefonunkon eltöltött idő bizonyítottan rontja a közérzetünket (Kross et al 2013).

Tehát a probléma az lesz, hogy ha nem soroljuk fel a második és a harmadik tényt, akkor magadat fogod hibáztatni, mert képtelen vagy élvezni, amid van. Ha viszont felsorolod e másodikat és a harmadikat is, akkor az első tény nem is annyira fontos, hiszen előbbiek már egy közösségi cél felé visznek. Így már nyilvánvaló lesz, hogy a modern társadalmi környezet rombolja le a jelenlét szociális alapjait. Ekkor elsősorban azt kellene államilag szabályozni, hogy mi az, amit a digitális tech-monopóliumok megtehetnek az egyénnel.

Egy másik példa: kutatók statisztikailag szignifikáns összefüggést találtak a jövedelmi egyenlőtlenségek és a mentális betegségek előfordulása között.

A teljesen azonos jövedelmi szinten élő emberek halálozási kockázata magasabb abban az országban, ahol nagyobbak a társadalmi különbségek.

Továbbá az alacsony társadalmi státusz növeli a krónikus stresszt (Wilkinson–Kate 2007), és sorolhatnám, a társadalmi egyenlőtlenségek mekkora kockázatot rejtenek. De hogyan tudja a pozitív gondolkodás leküzdeni a társadalmi egyenlőtlenségeket?

Szorongáscsökkentő technikák vagy családvédelem?

Tegyük fel, jó lenne megtanítani minden gyermeket mindfulness technikákra már az iskolában. A mindfulness a jelenléten alapuló, a buddhista meditációra épülő önnyugató módszer, aminek számos pozitív hatása van. Segíti megélni a jelenlétet, érzelem- és testudatosabbá teheti az embereket, illetve csökkentheti a stresszt és a szorongást.

Ezért mondjuk a pozitív oktatás jegyében elképzelhetünk egy olyan közjóléti programot, aminek az lenne a célja, hogy minden középiskolás vegyen részt egy mindfulness képzésen 9. osztályban (Ciarrochi et al., 2016). A zöldség is jó a gyereknek, ugyanúgy, ahogyan a pszichológia is jó a gyereknek.

Peti nagyon szorongó, és különösen hálás a képzésért. Sokszor marad az órák után, és kérdezgeti a mindfulness trénert, hogyan tud kiegyensúlyozottabb lenni. Sokszor teljesen megbénítja a szorongás, félénk, és ettől nehezen is illeszkedik be, amin változtatni szeretne. A pszichológus sok jó tanáccsal látja el, és egy beszélgetés során személyesebb kérdésekbe is belemennek.

Kiderül, Pétert veri a mostohaapja. Bár a férfit Péter anyja nem szereti, de gazdasági kényszerből együtt maradt vele. Tanár, és egyedül nem tudja fenntartani a családot. Úgy gondolja, inkább egy-két pofont viseljen el Péter, mint fagyjon meg az utcán télen. Nem is baj, ha tanul egy kis fegyelmet.

Péter érzései családi-gazdasági körülményeiben gyökereznek, nincs bennük semmi patológiás. Ha rendszeresen vernek, természetes reakció, hogy folyamatosan félni fogsz. Itt nem a Péterben lévő negatív érzelmeket kellene tompítani, hanem Péter körülményeit megváltoztatni. Méltó életet biztosító fizetést kell adni a tanároknak, hogy anyja ne függjön egy bántalmazó férfitól, és hatékony gyermekvédelmi rendszert kell fenntartani, ami reagálni tud a gyermekbántalmazásra.

Ettől függetlenül, magával a mindfulness-szel nincs baj, mert valóban egy életminőséget javító technika lehet. A probléma azzal van, hogy a pozitív gondolkodással és az alkalmazkodóképességünk növelésével nem változik meg a világ.

Sőt, ha a jogos negatív érzéseinket nem a körülmények jobbításába csatornázzuk, rosszabb lesz.

Kimeditálhatod magadból az érzelmi feszültséget minden délután, miután a főnököd megalázott a munkahelyeden, de a lényeg az lenne, hogy megváltoztassuk a modern munkahelyek szerkezetét,

és ne kelljen minden délután mindfulness-szel olvasztgatnod a torkodban szorongató gombócot. Önmagában pozitív gondolkodással nem szerzünk irányítást sorsunk felett. Ezt társadalmi változással tehetjük meg. Például a klímaszorongás is egy valós veszélyre adott adekvát reakció. A földi ökoszisztéma pusztulása nem kezelhető a tudatok átprogramozásával. Olyan ez, mintha egy táplálkozási szakértő írna egy könyvet arról, hogy minden nap zabkását kell enni. Majd a végén lábjegyzetbe odaírja, hogy a zabkása nem elég, csak a kiegyensúlyozott étrend részeként működik (Kristjansoon–Thoma 2016).

Amikor egy viselkedés okaira következtetnek, az emberek eleve hajlamosak túlbecsülni az egyénben rejlő okokat és alábecsülni a kontextus erejét (Jones–Harris 1967). Ha a diák késik az óráról, elsőre azt fogjuk gondolni, hogy lusta vagy trehány, a személyisége miatt késik, és nem az jut eszünkbe, hogy a busz lerobbant. A pozitív pszichológia tovább ronthatja ezt a világ értelmezésébe kódolt téves attribúciót.

Ez olyan közhangulatot eredményez, amiben a „sikertelen” emberekre úgy tekintünk, mint akikből valamilyen belső erő hiányzik, nem úgy, mint akiknek egyszerűen nem adatott meg a szükséges támogató szociális környezet.

Ez megkönnyíti, hogy a politikai döntéshozók a társadalmi igazságtalanságok áldozatait hibáztassák sorsuk miatt. A szegények lusták, a drogosok akaratgyengék, az elégedetlen-boldogtalan emberek pedig csak nem elég optimisták (Ciarrochi et al., 2016). És egyben azt is eredményezi, hogy mivel ezt a világértelmezést az áldozatok is magukévá teszik, a negatív érzelmeiket önmaguk ellen fordítják.

Akkor nincs is rossz gondolkodás?

Olyan, hogy rossz gondolkodás, biztos nincs. De az igaz, hogy mivel a világot pszichés rendszerünkön keresztül alkotjuk meg, egy bizonyos határon belül képesek vagyunk átrajzolni azt. És az is igaz, hogy léteznek olyan, a világértelmezésünkbe kódolt hiedelmek és torzítások, amik fokozhatják a szenvedésünket. Hívjuk ezeket önsorsrontó gondolkodási mintázatoknak vagy maladaptív sémáknak. E sémák megint nem csak úgy lógnak a levegőben. Azért alakulnak ki, mert csak általuk tudtuk egykoron túlélni gyerekkorunkat.

Amikor a kisgyermek Gabi rendre azt tapasztalja, hogy nem kap eleget sem az anyja szeretetéből, sem az apja figyelméből, borzasztóan fog szenvedni. Leginkább azért, mert nem érti az egész helyzetet, és nem képes árnyalatokban gondolkozni. Ezért elsőre butának hangzó, de legalább a világnak értelmet adó, azt kiszámíthatóvá tevő magyarázatokkal fog előállni, mint hogy „anya azért nem szeret engem, mert nem vagyok szerethető”. Ehhez a séma nyújtotta látszatbiztonsághoz fogunk felnőttkorunkban ragaszkodni.

Így amikor belép egy párkapcsolatba, Gabi folyamatosan úgy fogja értelmezni a jeleket, hogy azok igazolják nemszerethetőségét. Ha partnere nem hívja fel egy nap, nem arra gondol, hogy az elvesztette a telefonját, hanem hogy ő, Gabi, nem fontos a barátjának. Valamelyest tudjuk Gabi sémáit kezelni és korrigálni, például egy biztonságot adó kapcsolaton keresztül felnőttkorban. De a cél az lenne, hogy kevésbé traumatizáló gyermekkort biztosítsunk az embereknek, nem pedig a pozitív gondolkodásra való átnevelést, amikor már felnőttünk.

Jeffrey Young, a sématerápia atyja szerint minden gyerek alapvető igényekkel rendelkezik, ilyen

1. a biztonságos kötődés (stabilitásra, gondoskodásra és elfogadásra való igény),
2. autonómia, kompetencia és az énazonosság érzése,
3. a jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága,
4. spontaneitás és játék, valamint
5. reális keretek és önkontroll.

Ha ezeket megtanuljuk biztosítani a gyermekkorban, azzal sokat javíthatnánk az emberek életminőségén, de részben ez is társadalmi kérdés, az oktatáson és a családsegítésen keresztül.

Érzelmek hierarchiája – valóban a boldogság az énfejlődés végpontja?

A pozitív pszichológia egy olyan emberképet vázol fel, amiben az önfejlődés végpontja az, hogy jól érezzük magunkat. Ezzel kialakít egy olyan érzelmi hierarchiát, amiben a pozitív érzelmek jók, míg a negatív érzelmek rosszak és elkerülendők. Bár megkérdőjelezhetetlen, hogy a pozitív érzelmek fontosak, de vannak olyan helyzetek, amikor a harag jogos, a megbocsátás nem helyénvaló, a jóvátétel követelése elsőbbséget élvez az irgalommal szemben, a szomorúság pedig elvezeti a szenvedőt egy egzisztenciális igazsághoz (Becker–Marecek 2008).

Érvelhetünk úgy, hogy közös és fenntartható jóllétünket nem a pozitív érzelmek garantálják. Az 1970-es évek amerikai feminista mozgalma nagymértékben támaszkodott az alulról szerveződő, tudatosságra nevelő csoportokra, amik

pont a negatív érzésekre, a dühre és az elégedetlenségre próbálták ráébreszteni a nőket, hogy ezáltal politikai cselekvésre ösztönözzék őket (Kravetz–Marecek–Finn 1983).

A negatív érzelmek nemcsak hogy sokszor társadalmi eredetűek, de fontos eszközei is a társadalmi változásnak, mert közösségileg hasznos cselekedetekre ösztönöznek minket.

A pozitív érzések tulajdonképpen azok, amiket szeretünk, negatívnak pedig azokat címkézzük, amik kényelmetlenek. De a negatív érzések felfoghatók nehéz érzésekként is, amiknek van hasznuk és értékük. Érezni kell az érzéseinket, mert azokon keresztül vezet az út, akkor is, ha ez kellemetlen néha. Viktor Frankl A szenvedő ember című könyvében egyenesen amellett foglal állást, hogy a pszichológusoknak éppen az a feladatuk, hogy megtanítsák szenvedni az embereket.

Empirikusan is támadható

Richard Lazarus, az egyik leghíresebb kognitív tudós, aki az érzelmek és a gondolkodás kapcsolatát kutatja, az empirikus alapjait is szétszedi a pozitív pszichológiának (Lazarus 2003). A pozitív pszichológia megalapozói külön kiemelik, és nagyon büszkék arra, hogy nemcsak spekulatív módon hirdetik nézeteiket az emberi potenciálról, hanem kutatásokkal is bizonyítják azt. Lazarus kiemeli, hogy az első két nagy pozitív pszichológiai tanulmánykötet 16 cikke mind nem is eredeti, hanem más kutatásokat értelmező és összefoglaló írás, úgynevezett „review article”.

Ezek ráadásul össze-vissza idéznek keresztmetszeti és longitudinális vizsgálatokat, amiből így megtévesztő tanulságokat levonni.

Az érzelmeket ráadásul töltet szerint választják el, és leegyszerűsítik, pedig valójában nem lehet a pozitív és a negatív érzelmeket ilyen egyszerűen szétválasztani.

Például a remény tartalmaz pozitív várakozást, de mellette szorongást is arra vonatkozóan, hogy nem következik be a remélt esemény. Várunk egy szövettani eredményt, és bízunk abban, hogy egészségesek vagyunk, de izgulunk, hogy nem vagyunk-e rákosak. A harag negatív, mert rombolásra képes, de néha jóleső és kifejezetten hasznos, mert az igazságtalanságok elleni fellépésre ösztönöz.

Továbbá, a boldogság is egy olyan fogalom, amit nagyon sokféleképpen értelmezhetünk. Kutatások azt mutatják, hogy a kisgyerekes szülők szubjektív jóléte csökken gyermekük megszületésével. Egy gyerek rengeteg áldozattal és idegeskedéssel jár. Mégis, a szülők élettel való megelégedettsége nő, nagyobb valószínűséggel adnak pozitív választ arra, hogy az életüknek van célja és értelme (Glass–Simon–Andersson 2016). Akkor most boldoggá tesz a gyerek, vagy sem?

A pozitív pszichológia vonzó, mert végre valami, ami a pozitív dolgokat hangsúlyozza. Olyan ősi közhelyeket ad el újra életminősgünk javítására, mint a jelenlét, a bölcsesség, a remény vagy az optimizmus ereje, amik elvont szinten megkérdőjelezhetetlenül igazak. Mégis, hallgat a mentális egészség társadalmi meghatározottságairól, és így rossz irányba tereli a lelki jólétről szóló gondolkodást.

A háttérben egy félrevezető emberképre tanít minket: ha a pozitív gondolkodás segítségével valóban képesek vagyunk saját „jóllétünket” biztosítani, akkor ez szükségszerűen a mi saját, egyéni felelősségünk, és rossz közérzetünkért is csak magunkat okolhatjuk. Minderre az Új Egyenlőség szerzői, köztük Fáber Ágoston is felhívta már a figyelmet.

Korábban, a Replika folyóiratban megjelent elemzésében például ez olvasható:

„Az egyre terjedő – de széleskörűen hozzáférhető állami intézményi hálózat híján csak a kiváltságosok számára elérhető – terápiás gyakorlatok során a figyelem az „ontológia” felől az „episztemológia” felé tolódik el,

a világ megváltoztatása helyett a világról alkotott kép megváltoztatása kerül előtérbe, a kollektív projektek helyett pedig az egyéni projektek válnak fontossá.

Ez azonban aláássa a társadalmi mozgalmak bázisát, hiszen amennyiben a szenvedés csökkenését saját percepcióm megváltoztatásától remélem, akkor számomra teljes mértékben közömbös, hogy mi a szenvedés társadalmi oka és forrása, és hogy milyen társadalmi igazságtalanságok húzódnak meg ezek hátterében.” (Fáber 2019: 115.)

Ez a fajta pszichológia nem nyilvánul meg közügyekben és úgy szólal meg az egyéni karrier, boldogság és családi élet kérdéseiben, mintha a válasz mindig az egyénben lenne. Pont ezért,

a pszichológia iránt érdeklődőknek és a szakmának is oda kell figyelnie, amikor a jelenlétről, a gondolkodásról, az optimizmusról és hasonló eszközökről olvas.

Irodalom

Arthur, James – Kristján Kristjánsson – Stephen, Thoma (2016): „Is Grit the Magic Elixr of Good Character? Some Reflections on Angela Duckworth’s New Book, GRIT: The Power of Passion and Perseverance, 1–9.” Jubilee Centre for Character and Virtues Insight Series.

Bandelow, Borwin – Michaelis, Sophie (2022): Epidemiology of Anxiety Disorders in the 21st Century. Dialogues in Clinical Neuroscience, 17 (3): 327–335.

Becker, Dana – Marecek, Jeanne (2008): Positive Psychology: History in the Remaking? Theory & Psychology, 18.5: 591–604.

Ciarrochi, Joseph és munkatársai (2016): Contextual Positive Psychology: Policy Recommendations for Implementing Positive Psychology into Schools. Frontiers in Psychology, 7: 1561.

Christopher, John Chambers – Hickinbottom, Sarah (2008): Positive Psychology, Ethnocentrism, and the Disguised Ideology of Individualism. Theory & Psychology, 18.5: 563–589.

Fáber Ágoston (2019): Az autotelikus párkapcsolat és a gyerekvállalás mint „metaprojekt”. Replika, 30 (110): 95–133.

Friedli, Lynne – World Health Organization (2009): Mental health, resilience and inequalities. No. EU/08/5087203. Copenhagen: WHO Regional Office for Europe.

Glass, Jennifer – Simon, Robin W. – Andersson, Matthew A. (2016): Parenthood and Happiness: Effects of Work-Family Reconciliation Policies in 22 OECD Countries. American Journal of Sociology, 122.3: 886–929.

Jones, Edward E. – Harris, Victor A. (1967): The Attribution of Attitudes. Journal of Experimental Social Psychology, 3.1: 1–24.

Kross, Ethan és munkatársai (2013): Facebook Use Predicts Declines in Subjective Well-being in Young Adults.” PloS one 8.8 e69841.

Kravetz, Diane – Marecek, Jeanne – Finn, Stephen E. (1983): Factors Influencing Women’s Participation in Consciousness‐Raising Groups. Psychology of Women Quarterly, 7.3 257–271.

Lazarus, Richard S. (2003): Does the Positive Psychology Movement Have Legs? Psychological Inquiry, 14.2: 93–109.

Peale, Norman Vincent (2012): The Power of Positive Thinking. Random House.

Seligman, Martin EP – Csikszentmihalyi, Mihaly (2000): Positive Psychology: An Introduction. American Psychological Association, 55 (1).

Twenge, Jean M. (2000): The Age of Anxiety? The Birth Cohort Change in Anxiety and Neuroticism, 1952–1993. Journal of Personality and Social Psychology, 79.6: 1007.

World Health Organization (2017): Depression and other common mental disorders: global health estimates (No. WHO/MSD/MER/2017.2)

Wilkinson, Richard G. – Pickett, Kate E. (2007): The Problems of Relative Deprivation: Why Some Societies Do Better than Others. Social Science & Medicine, 65.9: 1965–1978.