In memoriam Valki László (1941-2022)

2022. május 19-én, alig három hónappal az Ukrajna elleni orosz invázió elindulása után George W. Bush korábbi amerikai elnök beszédet mondott Dallasban. A 76 éves politikus „egy ember döntésével elindított, teljességgel igazolhatatlan és brutális invázióként” akarta jellemezni az Ukrajna ellen indított orosz agressziót, de freudi elszólással Ukrajna helyett Irak neve csúszott ki a száján. Ez csak egy pillanatra lehetett vicces, ugyanakkor alkalmat ad arra, hogy a mai nemzetközi helyzet tükrében tekintsünk vissza a pontosan 20 évvel ezelőtt indított iraki háborúra, elgondolkodjunk a nemcsak retorikában hibázó Bush akkori döntésének következményein, és azon is, hogy az iraki háború hogyan befolyásolta a későbbi amerikai politikát, beleértve az Ukrajnával kapcsolatosat.

Honnan jött a 2003-as iraki háború?

Az iraki háborút másfél évvel a New Yorkot és Washingtont ért terrortámadás után indították, kihasználva az abból származó nemzetközi felháborodást. Egy Irak elleni háborúra azonban nagy valószínűséggel sor került volna enélkül is, talán másképp, talán más időpontban. 2001. szeptember 11-e kétségtelenül egy fordulópont volt a világpolitikában és az Egyesült Államok magatartásában.

A lényeg azonban az, hogy az eltérített polgári repülőgépekkel végrehajtott terrormerényletek elkövetői között se afgánok, se irakiak nem voltak.

Az tudható volt, hogy a merényletek kitervelője, Oszama bin Laden Afganisztánban bujkál, de ő és az iraki diktátor Szaddám Huszein nem álltak kapcsolatban.

Miért akarta Washington kihasználni a terrormerényleteket a Közel- és Közép-Kelet átrendezésére? Ennek logikája számos kisebb-nagyobb tényezőből tevődik össze. Egy ilyen művelet kínálta fel fél tucat, korábban szovjetbarát ország hálózatának felszámolását. Egyúttal a rivális nélküli globális szuperhatalom, az Egyesült Államok rátehette a kezét a térség olajkitermelő területeire és piacaira. Térségbeli szövetségese, Izrael számára is kedvezőbb helyzetet teremtett volna a környező, nagyobb katonai ambícióval és potenciállal rendelkező országok meggyengítésével, átalakításával.

Félreértés ne essék: Irak Szaddám Huszein alatt brutális diktatúra volt, és az Egyesült Államok már Bill Clinton alatt deklarálta a rezsimváltás politikáját, az Egyesült Királysággal együtt pedig ENSZ-felhatalmazás nélkül katonai akciókat (bombázásokat) hajtott végre. Ennek oka azonban nem csak a diktatúra brutalitása volt. 1990-ben Irak megtámadta Kuvaitot, onnan az amerikaiak verték őket ki ENSZ-felhatalmazással és 34 aktív szövetségessel, utána pedig egy sor ENSZ-határozattal próbálták ketrecben tartani, beleértve a tömegpusztító fegyverek megsemmisítésének kötelezettségét. A Clinton-adminisztráció a bombázást az ENSZ-határozatokkal kapcsolatos iraki magatartással indokolta.

A Clinton puhányságával elégedetlen neokonzervatív szakértők a „Project for a New American Century” nevű tömörülésben kezdtek 1997-től terveket gyártani egy határozottabb politika megformálása érdekében, és csak az alkalomra vártak. Konkrétan Irakkal kapcsolatban az olyan vezető tanácsadók, mint John Bolton, egyenesen befejezetlen bizniszről beszéltek. Ezt az irányzatot George W. Bush 2001-ben hivatalba lépett kormányában Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Paul Wolfowitz hadügyminiszter-helyettes képviselték hivatali pozícióban, sokan mások pedig tanácsadóként, élükön Richard Perle-lel.

A Bush-kormányon belül egyetlenként az ellensúlyt a neokon héjákkal szemben Colin Powell tábornok képviselte, akit Bush 2001-ben külügyminiszterként meghívott a kormányába, és aki lényegében annyit tudott elérni, hogy Irakot ne támadják meg azonnal 2001-ben, hanem kezdjék Afganisztánnal. Ugyanakkor

a horizontot egyre kitágították, beágyazva Irakot az ún. „gonosz tengelyébe”, mintha az valamiféle titkos szövetséget alkotna Iránnal és Észak-Koreával, esetleg további országokkal.

Emlékezetes, hogy Powell reszortja volt azt a hamis látszatot kelteni az ENSZ-ben, amely segített volna egy katonai beavatkozásra feljogosító határozat generálásában.

Az ENSZ-beli színjátékra azért került sor, mert Bush nem akart egyedül menni Irak ellen, viszont legfontosabb szövetségese, az Egyesült Királyság ezt a minimális feltételt szabta ahhoz, hogy mellé álljon. Az ENSZ-ben viszont be kellett volna bizonyítani, hogy Irak rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel, miközben Irak ezeket már megsemmisítette, annyiban viszont érdekében állt homályban hagyni az ügyet, hogy ne mutatkozzék teljesen fegyvertelennek bosszúszomjas szomszédja, Irán szemében, amennyiben ez utóbbival esetleg újból háborúba keveredne.

Alakult ugyan a csatasor, de az ENSZ Biztonsági Tanácsában a mutatvány kudarcot vallott. Eközben Nagy-Britanniában csúcsra járt a háborúellenes tiltakozás, és emiatt Tony Blair kormányfő mögül kihátrált a Munkáspárt egy igen jelentős része, élen az igen nagy tekintélyű korábbi külügyminiszterrel, Robin Cookkal. Lemondásakor Cook nemcsak a brit parlament házelnöke volt, hanem az Európai Szocialisták Pártjának elnöke is. Búcsúbeszédében rámutatott: az invázió sem ENSZ-felhatalmazással nem rendelkezik, sem pedig a brit társadalom nem áll mögötte. A parlamenti szavazáson Blairnek konzervatív támogatásra volt szüksége: a Munkáspárt 139 képviselője szavazott az invázió ellen (vagyis a háború ellen szavazó 217 képviselőnek jóval több mint a fele).

És mit okozott?

Az invázió célja Irak sokkolása és azonnali legyűrése volt. A legnagyobb területen (északon és középen) az amerikaiak támadtak, délen a britek, a kettő közötti sávban pedig a lengyelek kaptak kisebb szerepet. Gyors katonai győzelmet arattak az agresszorok, és egy idő után a bujkáló Szaddám Huszeint is megtalálták, majd 2006 végén bírósági eljárás után kivégezték. Az amerikaiak Paul Bremer vezetésével lényegében gyarmati irányítást vezettek be, és kézi vezérléssel alakították át az iraki gazdaság, társadalom és politika szerkezetét.

A harcok azonban – nem egy reguláris hadsereggel szemben, hanem elszórtan felbukkanó ellenállók és terroristák ellen – még évekig folytak. Összességében mintegy egymillió iraki halt meg, milliók váltak földönfutóvá és menekültté, felbecsülhetetlen környezeti károk kíséretében.

Az iraki állampárt (Baasz) és lényegében az állam szétverése következtében hiába adták át az amerikaiak egy nemzeti kormánynak a hatalmat, rend és biztonság ettől nem keletkezett. A térségben kialakult instabilitás miatt az iszlám szélsőségek hatalmas teret nyertek. Az ún. Iszlám Államot (Daesh) és az Al-Kaida terrorhálózat kirobbanó erejét ennek köszönhetjük, és vele együtt számos terrorista merényletet, amely 2003 óta a nyugat-európai országokat sújtotta. Sem az iszlamista terrorhullám, sem a 2015-ös nagy menekültválság nem következett volna be a neokonzervatívok által generált ázsiai háborúk nélkül.

Harmadszor, Irak lerombolása következtében Irán mint regionális hatalom megerősödött, befolyása kiterjedt, és a nemzetközi közösségnek innentől fogva Irán jelentette a fő kihívást a térségben. Közben azonban a katonai erő, és még inkább a politikai tőke megfogyatkozott ahhoz, hogy az Egyesült Államok újabb nyílt szerepvállalásba bocsátkozzon. Sokan gondolhatták, hogy az egypólusú világrendben már nem kísért majd a Vietnam-szindróma, mégis ennek új kiadásával kezdett küzdeni Amerika, de bizonyos értelemben Anglia is.

Az Abu-Ghraib börtönben elkövetett megalázó kínzások ugyanúgy megtépázták az USA tekintélyét, mint a guantánamói börtöntelepről kiszivárgott hírek és képek.

Mindez nem csak az arab világ és más korábbi gyarmatok szemét nyitotta fel az ügyben, hogy mit is jelenthet a demokrácia katonai erővel történő terjesztése. Az atlanti szakadék újból szélesedni kezdett.

Miközben a 9/11-es merényletek inkább egyesítették a világot a terrorizmus fenyegetésével szemben, az iraki háború megosztóvá vált. A szakadás az ENSZ Biztonsági Tanácsában kezdődött, ahol Oroszország, Kína és Franciaország nem tartott az amerikai—brit párossal, az európai színtéren pedig a közös francia—német—orosz közös kiállás jelezte, hogy nagy a baj.

Válságba került az ENSZ is. A világszervezet számára Irak nemcsak azért volt súlyos csapás, mert az amerikai—brit diplomáciai kudarc ellenére ezek az országok mégis végrehajtották az illegális inváziót, hanem azért is, mert aztán Bagdadban a gyengén védett képviselet felrobbantása után elvesztették kiváló diplomatájukat, a brazil Sergio Vieira de Mellót és 22 munkatársát. Kofi Annan főtitkár 2004 szeptemberében jelentette ki egyértelműen, hogy az invázió nem áll összhangban az ENSZ alapokmányával, vagy másképpen mondva a nemzetközi jog szempontjából illegális.

Idővel a hangulat megváltozott az Egyesült Államokon belül, Nagy-Britanniában pedig a hazaszállított katonatetemek látványa és a manipuláció lelepleződése még népszerűtlenebbé tette az iraki háborúban való részvételt. Az USA 2008-ban egy olyan elnököt választott Barack Obama személyében, aki korábban – Illinois állam, majd pedig az USA szenátoraként – egyértelműen az iraki háború ellen foglalt állást. Tony Blair már egy évvel korábban távozott a hatalomból, visszahagyva pártjára a rettenetes döntésének morális terhét. Az USA azonban sem Afganisztánból, sem Irakból nem tudott könnyen visszavonulni, mint ahogy Guantánamo felszámolása sem ment olyan könnyen, ahogy azt Obama eredetileg gondolhatta. Az iraki szerepvállalás végét 2011. december 15-én jelentették be az amerikaiak, tömegpusztító fegyvert pedig senki nem talált.

Irak kihatása Kelet-Európára

Az amerikai politika új útkeresésének fontos szimbóluma volt, amikor Hillary Clinton külügyminiszter és orosz kollégája, Szergej Lavrov 2009. március 6-án Genfben együtt nyomtak meg egy nagy RESET gombot, utat nyitva a korábbinál konstruktívabb együttműködésnek. Így lett például 2012-ben Oroszország a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tagja. Ez már csak azért is felidézendő, mert az új orosz imperializmusra hivatkozó mai amerikai doktrína rendszeresen Vlagyimir Putyin 2007-es müncheni beszédére vezeti vissza az elmérgesedő konfliktus kezdetét. Clinton újrakezdési gesztusa jóval ezután történt, és amikor 2013-14-ben az USA szembe találta magát az első nagy ukrajnai válsággal (a Majdan-tüntetések, Janukovics megbuktatása és a Krím elcsatolása után), Obama Brüsszelbe jött, és azt mondta: az európaiak kapják össze magukat és oldják meg ezeket a konfliktusokat az amerikaiak katonai szerepvállalása nélkül.

Ehhez azonban két megjegyzés kívánkozik. Az egyik, hogy az USA nehezen mondhatott volna mást, hiszen jelentős erői voltak még lekötve Ázsiában, miközben gazdasági erejét a belföldi gazdasági fellendítésére kellett fordítani. Európa-politikája nem a megosztást célozta, hanem a megerősítést: hogy az EU úrrá tudjon lenni az eurózóna válságán és a későbbi Brexitet is kiváltó centrifugális trendeken. Obama egyértelműen az európai egység megerősítésére törekedett, tudva, hogy az eurózóna (vagy akár az EU) szétesése komoly költségeket okozna az Egyesült Államoknak.

Ha akart volna, se tudott volna Washington abban az időszakban jelentős erőforrásokat fordítani egy kelet-európai konfliktuszónára.

Ne felejtsük el, az ukrajnai válság nem sokkal a nagy pénzügyi válság után, és részben annak következményeként alakult ki. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az USA ne lett volna aktív résztvevője az ukrán válságnak, és a partvonalról figyelte volna a fejleményeket 2013 és 2022 között. Éppen ellenkezőleg! A 2013-14-es válság egyik főszereplője volt Victoria Nuland, aki az amerikai kormány részéről keverte a lapokat, és kisiklatta az európai külügyminiszterek által kialkudott békés rendezési tervet. John McCain republikánus szenátor – társaival együtt – nem egyszer járt Ukrajnában, szítani a nacionalizmust és folyamatos amerikai anyagi támogatásról biztosítani a regionális autonómiatörekvések erőszakos elfojtását.

Donald Trump eleinte jó kapcsolatokra törekedett Moszkvával, és ezt Kijev valamennyire megszenvedte, de nem nagyon. Washington nemhogy nem lépett vissza az ukrán NATO-tagság 2008-ban deklarált ígéretétől, de ezt egyre inkább a katonai szövetség nyitott jellegének jelképeként kezdték felmutatni. A nyugat-európai fékek miatt ezen az úton tovább nem lehetett lépni, viszont az USA kétoldalú folyamat keretében haladt tovább a katonai kompatibilitás irányába. Joe Biden visszatérése fordulatot hozott, mivel Obama alatt ő volt az ukrán dosszié fő felelőse, és Hunter nevű fia zsíros álláshoz is jutott az ukrán gázbizniszben.

Elnökként Biden meg akarta mutatni: Amerika visszatért. Erőt akart felmutatni, a világ folyamatainak irányítására való képességet, mégpedig nemes elvek, legfőképpen pedig a demokrácia jegyében.

A kaotikus afganisztáni kivonulás (2021. augusztus) ennek látszólag nem kedvezett, de éppen, hogy erőforrásokat szabadított fel. Biden, aki nem neokon, hanem inkább az idősebb Bush elnök generációjához tartozó utolsó atlantista, a hidegháborút idéző orosz-amerikai csúcstalálkozók keretében tárgyalt Putyinnal, az európaiak kizárásával. Közben a titkosszolgálatai összerakták: Putyin nemcsak felvonultatja haderejét az ukrán határon, de bevetni is kész lesz azt, ha a tárgyalóasztalnál nem ér el eredményt.

Számos nyugat-európai NATO-ország azért nem akart hinni a CIA előrejelzéseinek az orosz inváziós szándékokkal kapcsolatban, mert egyszer már jól félrevezették őket Irak ügyében. Miután azonban az agresszió bekövetkezett, Nyugat-Európa újragombolta a mellényt és az USA mellé állt Ukrajna katonai támogatása és az Oroszországot sújtó szankciók tekintetében, megszilárdítva a NATO egységét is ezzel.

Az ún. Globális Dél azonban (ahogy mostanában a korábban fejlődő országnak nevezett csoportot kategorizáljuk), ma sokkal nehezebben fogadja el Észak-Amerika és az Európai Unió álláspontját az orosz-ukrán háború kérdésében, és ebben óriási szerepe van az iraki háború körüli ködösítésnek, hazudozásnak, és az összességében tragikus következményeknek.

Az amerikai beavatkozó stratégiát húsz évvel ezelőtt, a 9/11-es sokk utáni időszakban még a „gonosz tengelye”, illetőleg általában véve a terror elleni háború koncepciója keretezte, Joe Biden alatt viszont már – kiindulva a 2021. december 9-10-én tartott világkonferenciából – a demokráciák és az autokráciák közötti globális összecsapás paradigmája, amelyben Kína, Oroszország és Irán lett kijelölve ellenfélnek. Az önvédelmi háborút folytató Ukrajna ebben a szereposztásban a világ összes demokráciáját védi, a háborús bűnök sorozatát elkövető Oroszországgal szemben. A képbe némiképp belerondít az, amikor megtudjuk: a Pentagon akadályozza az orosz háborús bűnök bizonyító eljárását, mivel ez esetleg azt is jelentené, hogy hasonló helyzetben amerikai katonák válhatnak célponttá.

A nemzetközi kapcsolatok és a biztonságpolitika szakértői kihangsúlyoznák, hogy az elmúlt húsz évben a világ elmozdult az egypólusú világrendtől a multipolaritás irányába. Ebben mindenképpen van valamennyi igazság, de nem változott az, hogy az Egyesült Államok képes és kész – katonai erővel is – fellépni olyan regionális hatalmak ellen, amelyeket a status quo megkérdőjelezőjének, vagy másképpen mondva revizionistának tekint.

Irakban az derült ki, hogy az USA ugyan bármit megtehet, de nem feltétlenül az lesz az eredmény, amire számít.

A multipolaritás körülményeihez igazított, indirekt ukrajnai beavatkozás tanulságainak levonásától még nagyon messze vagyunk.