A Gallup már az 1990-es évek óta méri a munkahelyi elköteleződést, mindezt világméretű mintán teszi, régiókra és országokra lebontva. Az eredmények lesújtóak, 2022-es jelentésük szerint az emberek többsége továbbra sem szereti a munkáját, a munkahelyen megélt stressz pedig idén rekordot döntött.

Értelmetlennek tartjuk a munkánkat, el vagyunk idegenedve tőle, és az emberek általános helyzetértékelése is romlott. Életünk nagy részét olyan tevékenységekkel kell tölteniük, amit nem szeretünk: a munkánkkal.

A Gallup World Poll felmérése szerint egy átlagos teljes munkaidőben dolgozó munkavállaló heti 41,36 órát tölt munkával. Ha feltételezzük, hogy az emberek évente 48 hetet dolgoznak, akkor ez azt jelenti, hogy idén 1985,28 órát töltöttünk munkával. Az OECD felmérése alapján az emberek átlagosan 63 évesen mennek nyugdíjba, és 22 évesen kezdenek dolgozni.

Azaz 41 évig dolgozunk, ami összesen 81 396 munkaórát jelent. Ez hihetetlen sok, ennél csak alvással töltünk több időt életünk során.

E számításban nincs benne, hogy a modern telekommunikációs eszközök miatt van egy rejtett munkaidő is, ami teret követel magának a szabadidőnk rovására. Egy brit felmérés szerint például minden harmadik munkavállaló már reggel 6.30 előtt ellenőrzi az e-mailjeit, miközben a munkaadók 80%-a elfogadhatónak tartja, hogy munkaidőn kívül telefonáljon a dolgozóinak^[1].

A világon a jelenlegi várható élettartam 72,98 év, életünk legnagyobb részében tehát munkaképesnek számítunk, és dolgozunk.

Az államok folyamatosan emelik a nyugdíjkorhatárt, mert részben nem akarják, részben nem tudják kigazdálkodni az idősek ellátását.

Ha az iskolát ezen felül felkészülésnek tekintjük a munkára^[2], a nyugdíjat pedig a hosszú, dolgos évek jutalmaként fogjuk fel, akkor már az egész életünk a munka körül forog. Egy anekdota szerint, amikor Freudot megkérdezték, mi kell a normális élethez, annyit mondott, „dolgozni és szeretni tudni”. Ehhez képest

a Gallup felméréséből évről évre az derül ki, hogy az emberek 80%-a egyszerűen nem élvezi a munkáját, vagy egyenesen utálja azt.

Az idei felmérés is ugyanezt a megdöbbentően magas arányt erősítette meg: az emberek 60%-a nem kötődik a munkájához érzelmileg, míg további 19%-uk konkrétan gyűlöli a munkáját. A világ másfél milliárd teljes munkaidejű dolgozójának legnagyobb része tehát alig várja munkanap végét, a hétvégékért él. Nem hiszem, hogy ezekhez a leíró jellegű adatokhoz túl sok magyarázatot kellene fűzni. Egyszerűen tragikus, hogy az embereknek az életük nagy részét olyan tevékenységekkel kell tölteniük, amelyeket nem szeretnek.

A stressz idén minden idők legmagasabb szintjét érte el a világ munkavállalói között.

A munkavállalók 44 százaléka arról számolt be, hogy a válaszadást megelőző napon erős nyomást, nagy stresszt élt át. Ez az arány 2009-be még „csak” 31%-volt, azóta azonban folyamatosan emelkedik. A dolgozó nők világszerte következetesen magasabb stresszről számolnak be, mint a dolgozó férfiak. Az észak-amerikai nők világszerte a legstresszesebb munkavállalók.

Az, hogy az emberek hogyan élik meg a munkájukat, természetesen befolyásolja a munkán kívüli életüket is. A munkájukban kiégő dolgozók gyakrabban számolnak be arról, hogy bántják szeretteiket, vagy hogy nem tudnak jól működni családjukban. Emellett 23%-kal nagyobb valószínűséggel kerülnek valamilyen egészségügyi intézmény sürgősségi osztályára.

A kutatás kitért a munkahelyi légkör és a keresettel való elégedettség értékelésre is.

A megkérdezett munkások 22%-a mondta azt, hogy kényelmesen meg tud élni jelenlegi keresetéből. Az emberek négyötöde tehát nem jön ki a fizetéséből, legalábbis nem érzi úgy.

Pedig elvileg pont azért dolgozunk, mert a munka garantálja a biztonságos megélhetésünket. A válaszadók 74%-a úgy gondolja, hogy a korrupció széles körben elterjedt az országának üzleti életében.

Általános megelégedettség az élettel

Képzeljünk el egy létrát, amelynek lépcsőfokai nullától a tetején lévő tízesig vannak számozva. Tegyük fel, hogy a létra teteje a lehető legjobb, a létra alja pedig a lehető legrosszabb életet jelenti számodra. Mit gondolsz, személy szerint a létra melyik fokán állsz jelenleg?

A Gallup az önmagukat a létra hetedik fokára vagy affelé tevőkre úgy tekint, mint akik boldogok az életükben, a negyedik és hetedik közöttiekre úgy, mint akik küzdelmesnek találják az életet, a negyedik alatt pedig azokat találjuk, akik kifejezetten szenvednek benne. Idén Európában és Dél-Ázsiában esett a legnagyobbat az emberek helyzetértékelése és pozitív jövőbe vetett bizalma. Eközben a Dél-Ázsiában dolgozó nők számoltak be a legmagasabb szintű napi haragról, és ők érezték leginkább úgy, hogy nem tisztelik őket.

Az emberek 33%-a helyezte magát a létrán hetesre vagy afelé, azaz mindössze harmaduk gondolja, hogy igazán jó az élete. Magyarországon ez 42%, valamivel magasabb, mint a globális átlag (és hasonló, mint a régiós országok átlaga). De a tényleg megelégedettek aránya Franciaországban is csak 43%, Olaszországban pedig 41% a Gallup szerint.

Az élettel való elégedettség tekintetében csak egyetlen országcsoport emelkedik ki markánsan: az észak-európaiaké. Ők viszont komolyan verik a többi európai országot:

• Finnországban a megelégedettségi mutató a magyarországi kétszerese, 84%, míg
• Dániában 78%,
• Svédországban pedig 72%.

A munka értelmetlensége

Nemcsak, hogy nem szeretjük a munkánkat, de sok más kutatás szerint egyenesen értelmetlennek is tartjuk. A YouGov felmérése szerint az Egyesült Királyságban megkérdezett munkavállalók 37%-a biztos volt benne, hogy a munkája semmivel nem járul hozzá a világhoz, és teljesen értelmetlen. Egy Hollandiában végzett azonos felmérésben a holland munkavállalók 40%-a elismerte, hogy semmilyen jó okot nem lát saját állásának fenntartására.

David Graeber (2020) anarchista antropológus egy egész könyvet írt arról, mennyire abszurd és értelmetlen tud lenni a modern munka. Pedig, az ember értelemkereső lény. Már egészen kicsi korban, a csecsemők számára is óriási megelégedettséggel szolgál, amikor sikeresen alakítják környezetüket (élvezettel nyomkodnak gombokat, hatnak a világra). A munkahelyek nagy részén azonban a dolgozók egyáltalán nem érzik e „funkcióörömöt”.

Az egészet még szomorúbbá teszi, hogy vannak tényleg értelmes tevékenységek, csak azokat senki nem akarja megfizetni a mai gazdasági rendszerben.

A munkahelyek társadalmi hasznossága szemlátomást fordított arányban áll anyagi megbecsültségükkel: minél fontosabb egy munka, annál kevesebbet lehet vele keresni.

Ma Magyarországon egy középiskolai tanár, aki öt-hat évig jár egyetemre, a jövő nemzedékét neveli és oktatja, miközben nap mint nap magas fokú figyelmet és összpontosítás igénylő feladatokat lát el, nettó kétszázezer forintot keres. E közben egy alapszakos közgazdász hallgatónak Excel-táblák színezésére is könnyedén felajánlják ennek dupláját.

Egyes rettenetesen fontos munkákat – mivel semennyi erőforrás nem jut rájuk – nem lát el más, csak néhány önfeláldozó szociális munkás és lelkiismeretes családtag. Ilyen az idősek gondozása vagy a haldoklók kísérése. Azon kevesek, akik mégis ilyen erőforráshiányos területeket választanak, könnyen és gyorsan kiégnek a terhek alatt. Szintén egy Gallup-kutatásból derül ki, hogy jelenleg az Egyesült Államokban is, a közoktatásban dolgozók között a legnagyobb a kiégés. Azok között tehát, akiket a világjárvány alatt az online oktatással magára hagyott és túlterhelt az iskolarendszer.

Peter Fleming hívja fel a figyelmet a munka mitológiájáról szóló könyvében arra, hogy az analógia, miszerint régen vadásztunk, ma dolgozunk, már nem áll meg^[3]. Arra azonban kiválóan felhasználható, hogy összemossuk az önfenntartást és a mai mesterséges munkaviszonyokat. A modern munka ugyanis nem szükséges a túlélésünkhöz: csak egy olyan túlterjeszkedő társadalmi intézmény, amely felzabálta az életünket. Míg vadászni szükségszerű egy törzsi közösségben, versírás helyett projektmenedzsernek lenni nem szükségszerű.

Ha valamiről szól a munka, az nem a túlélés, hanem inkább az, hogy a szűk gazdasági elitnek biztosítson szabadságot.

Nem csoda, hogy ezt nem annyira élvezzük.

A munkahelyi elköteleződés Európában a legalacsonyabb világszerte

Nem véletlen tehát, hogy nem vagyunk túl elkötelezettek a munkahelyünkön. Az viszont meglepő, hogy a munkahelyi elköteleződés a Gallup mérése szerint Európában a legalacsonyabb. A munkahelyi bevonódást még a Közel-Keleten és Észak-Afrikában is magasabbra mérték. Mintha tehát az emberek Európában különösen el lennének idegenedve munkájuktól. Eközben bár az Egyesült Államokban és Kanadában dolgozók a világ legstresszesebb munkavállalói közé tartoznak, ők a legelkötelezettebbek is.

A munkahelyi elköteleződés azt méri, hogy milyen mértékben érezzük értelmesnek a munkánkat, mennyire vagyunk bevonódva, és érezzük ösztönzőnek azt. Hogy hogyan mérik ezt? Olyan módon, hogy a megkérdezetteknek választ kell adniuk, mennyire értenek egyet a következő kijelentésekkel: Az elmúlt évben lehetőségem nyílt a munkahelyemen tanulni és fejlődni; A munkahelyemen úgy tűnik, számít a véleményem stb. Ezek az állítások magyarul a következők:

• Tudom, hogy mit várnak el tőlem a munkahelyemen.
• Biztosítják a munkám megfelelő elvégzéséhez szükséges anyagokat és felszereléseket.
• A munkahelyemen lehetőségem van arra, hogy mindennap azt csináljam, amihez a legjobban értek.
• Az elmúlt hét napban elismerésben vagy dicséretben részesültem jó munkavégzésemért.
• Úgy tűnik, hogy a felettesem vagy valaki a munkahelyemen emberként is törődik velem.
• Van valaki a munkahelyemen, aki fejlődésre ösztönöz.
• A munkahelyemen úgy érzem, számít a véleményem.
• A munkahelyem küldetése vagy céljai miatt a munkámat fontosnak érzem.
• A munkatársaim elkötelezettek a minőségi munka iránt.
• Van egy legjobb barátom a munkahelyemen.
• Az elmúlt hat hónapban beszélt velem valaki a fejlődésemről a munkahelyemen.
• Az elmúlt évben lehetőségem volt tanulni és fejlődni a munkahelyemen.

A Gallup rendszeres felmérései hasznos támpontot adnak arra vonatkozóan, hogyan viszonyulnak az emberek a modern munkához, és milyen az általános közérzetünk. Következtetésként azt fogalmazzák meg, hogy a szervezeteknek „az egész emberre kell gondolniuk, nem csak a munkavállalóra”. A vezetőknek mérniük kell a munkahelyi jóllétet, és azt előtérbe is kell helyezniük.

Visszás azonban, hogy a jelentés kapitalista logikával próbálja meg értelmezni és eladni az eredményeket. Rendszeresen kiemeli, hogy a munkavállalók elkötelezettségének és jólétének ilyen alacsony szintje azért okoz gondot, mert gátolja a gazdasági növekedést. Számításai szerint a munkavállalók kiégése miatti termelékenységcsökkenés költsége 322 milliárd dollár globálisan.

Felhívja a figyelmet, hogy az elkötelezett dolgozókkal rendelkező cégek 23%-kal nyereségesebbek, mint azon cégek, ahol nyomorultul érzik maguk az emberek. A jelentés tehát abból indul ki, hogy a boldogabb dolgozó egyenlő a több profittal.

Persze érthető, hogy egy nagy washingtoni székhelyű elemző és tanácsadó cég nem ijeszti el olvasóit kritikai elemzéssel. Meg is lepődnék, ha azzal nyitna, hogy amit munkának nevezünk, az valójában az osztályviszonyokba épített kizsákmányolási folyamat társadalmi intézménye. Az emberbaráti szempontokat mégis rontja, hogy csak produktivitásra, a termelékenységre összpontosítva értelmezik a munkával való elégedetlenséget.

Egyáltalán miért dolgozunk?

John Maynard Keynes 1930-ban megjelent Unokáink gazdasági kilátásai című esszéjében azt jósolta, hogy a technológiai fejlődésnek hála végre megszabadulunk a mindennapi szenvedéstől és munkától. Hiszen az élet fenntartásához szükséges anyagi javakat – gondolta logikusan – heti pár óra munkával elő tudjuk majd teremteni. Ez mára valóban így is lett^[4]. Ennek ellenére többet dolgozunk, mint valaha. És ez egyáltalán nem szükségszerű.

Pierre Clastres antropológus Society Against the State (A társadalom az állam ellen) című tanulmányában törzsi kultúrák vizsgálatából arra következtet, hogy az emberek természetszerűen akkor dolgoznak többet, mint amennyit a szükségleteik megkövetelnek, amikor erre kényszerítik őket. És éppen ez a fajta kényszer hiányzik az állam előtti törzsi világból. Szemléletes példát hoz minderre: a fémbaltával a kőbaltához képest tízszer annyi munkát lehet elvégezni ugyanannyi idő alatt, vagy pedig ugyanannyi munkát tizedannyi idő alatt.

Amikor viszont az indiánok felfedezték a fémbalta okozta termelékenységnövekedést, akkor azt nem arra használták, hogy ugyanannyi idő alatt többet termeljenek, hanem arra, hogy tízszer rövidebb idő alatt végezzenek a munkával.

Az általa vizsgált amerikai őslakos kultúrákban az emberek legalább a napjuk felét semmittevéssel töltötték. A vadászat és a gyűjtögetés, amit nem is csináltak minden nap, reggel hat és tizenegy óra között le is zajlott.

Az emberek a középkorban sem éreztek kényszert arra, hogy „a dolgok el legyenek intézve”. Feladatorientált életet éltek, amiben a dolgok ritmusát a természet adta feladatok határozták meg. Az időt is másként értelmezték: az a környezet, amiben az élet kibontakozik, nem pedig egy tőlünk független, elvont futószalag, ami „haszontalanul” halad el mellettünk, ha nem töltjük meg elég tartalommal^[5].

De Max Weber is azt írta le a kapitalizmus szellemével kapcsolatos elemzésében, hogy a korai bérmunkások egyszerűen abbahagyták a nap felénél a munkát. Hiszen miért is folytatná bárki, aki már biztosította alapvető szükségleteit?

Hogy e tétlenség ne jellemezze modern világunkat, olyan morális és ideológiai környezetet kellett teremteni, amelyben elképzelhetetlennek tűnik, hogy a munkája nélkül is értékes lehet az ember.

Nyilván, mivel, ha nincs modern munka, nincs kizsákmányolható értéktöbblet sem. Emellett az ipari forradalommal, ahol elkezdenek egyre inkább órabérbe fizetni a gyári munkásoknak, átalakul az idő fogalma is. Az idő csereértékké válik, amit meg lehet venni. Az ember életidejét (és életerejét) adja el munkáltatójának, amikor munkaerejét és munkaidejét adja el munkabérért cserébe.

Ha pedig valaki ezzel visszaél, és – tegyük fel – munkaidőben Új Egyenlőséget olvas, abszurd módon „meglopja” munkáltatóját. Ennek a tetőzése, amikor belsővé tesszük a kizsákmányolást, a munka és a magánélet határa átszakad, és már azt érzed, hogy minden percben elmulasztasz valamilyen feladatot, amit pedig el is végezhetnél. Így születik a teljesítményelvű társadalom, és lesz mindenki saját vállalkozásának önmagát kizsákmányoló munkása^[6].

Zárja ezt az írást egy idézet Peter Fleming szórakoztató könyvéből:

„Egyszer volt, hol nem volt, volt a szétszórt világegyetem valamelyik távoli szegletében egy bolygó, amelyen okos állatok feltalálták a »munkát«. Lassan a munka nevű tevékenység elvesztette kapcsolatát a túléléssel és az önfenntartással, egy fájdalmas és értelmetlen rituálévá vált, amelyet önmaga kedvéért végeztek. A végtelenség és a megkerülhetetlenség álarcát magára öltve ez a különös találmány az okos állatok életének szinte minden részét felemésztette.

Állandó jelenléte fenntartotta a rendet; helyben tartott bizonyos megosztottságokat; a csúcson lévő keveseket pedig mérhetetlen gazdagsággal halmozta el. Csodálatos felfedezések, amelyek megkönnyíthették volna a lakosok életét – mint például az »e-mail« – valójában rettegést és boldogtalanságot szórtak szét mindenfelé. A bolygó életkörülményei egyre elviselhetetlenebbé váltak, ahogy a tényleges munka elérhetősége kezdett eltűnni. Furcsa módon a vezetők ezt még inkább ünnepelték. Vajon fellázadnak-e valaha is e szerencsétlen teremtmények?”