A Kortárs republikanizmus: Politikafilozófiai írások című kötet, amely nemrégiben jelent meg Tóth Szilárd János és Losoncz Márk szerkesztésében arra a rendkívül időszerű és sürgető kérdésre keresi a választ a republikánus hagyomány segítségül hívásával, hogy létezik-e gyógyír a liberalizmus és a liberális demokrácia válságára?

Noha az angolszász politikai gondolkodásban a kortárs republikánus vagy neorepublikánus politikai filozófiára már jó ideje a főáramú liberális politikai gondolkodás egyik legnépszerűbb kihívójaként – sokak szerint, ahogyan a könyv szerzői több ízben is rámutatnak, kiigazításaként – szokás tekinteni, a kötet a rendszerváltás és a 2010 utáni Magyarország sajátos kihívásainak kontextusába helyezi a republikanizmus és a liberalizmus vitáját.

De mi is az a republikanizmus, és mit adhat számunkra?

A republikanizmus egyrészről az antikvitásból eredő, a reneszánsz Itália köztársaságain és a felvilágosodáson átívelő politikai gondolkodás, amelynek – ahogyan a kötet szerzői is rámutatnak – két tradícióját különíthetjük el, és amelyben egyes eszmények, mint a közjó vagy a honpolgári erény időről időre eltérő hangsúllyal bukkannak fel. Másrészről a republikanizmus az az egészen új, liberalizmuskritikaként megjelenő politikaelméleti irányzat, amelynek sarokköve a szabadság egy sajátos, uralommentességként való értelmezése (freedom as non-domination).

A könyv egészen tág perspektívában vizsgálja a republikanizmus sajátos kérdéseit, mondhatni időutazásra invitál (ez részben abból is fakad, hogy néhány fejezete korábban megjelent írások utóközlése). Bár egészen sokoldalú a témák köre, amelyet a kötet szerzői körüljárnak, arra mégis egyöntetűen mutatnak rá, hogy a republikanizmus kortárs revíziójának középpontjában a szabadság republikánus fogalma áll. A kortárs republikanizmus legszisztematikusabb kidolgozását adó Philip Pettit^[1]nyomán az uralommentességként értett szabadság egy harmadik alternatívát jelent az Isaiah Berlin^[2] által elkülönített pozitív és negatív szabadság fogalmához képest. Míg Berlinnél a szabadság pozitív felfogása az önmagunk feletti uralmat jelenti, a negatív felfogás pedig a külső beavatkozástól való mentességet, Pettit megközelítésében a szabadság negatív értelmezésének további két módja létezik. Az egyik a liberalizmusé: eszerint akkor vagyok szabad, ha cselekedeteimben nem akadályoz mások tényleges beavatkozása (non-interference). A republikánus szabadság azonban ennél jóval többet követel meg: azt, hogy mások ne uralkodhassanak felettem, azaz biztonságban legyek mások önkényes beavatkozásával, uralmával szemben (non-domination).

Ezen a ponton kezd kirajzolódni, miért is olyan vonzó a republikánus megoldás. A történelemből ismert társadalmak jórészében még csak formálisan sem volt minden egyén egyenlő. Mély szakadék tátong az athéni polgár és rabszolgája, a földesúr és jobbágya között, csakúgy, mint a tőkés és a munkás vagy épp a patriarchális házasságban élő férj és felesége között. Bár szokatlan volna azt állítanunk, hogy e viszonyok mindkét tagja egyaránt szabad, olyan konfigurációt azonban el tudunk képzelni, ahol az úr, a munkaadó vagy a férj a legnagyobb jóindulattal viseltetik a szolga, a munkás vagy a feleség iránt: hagyja, hogy az nagyrészt szabadon döntsön ilyen-olyan kérdésekben, annak mindennapjaiba nem szól bele és nem akadályozza őt. A liberális megközelítésből az következik, hogy amíg ez a kegyes úr nem avatkozik bele aktívan a másik fél életébe, addig az szabad. Ugyanakkor ez, ahogyan Pettit is rámutat, szembe megy alapvető intuíciónkkal, miszerint a szolga végső soron mégiscsak szolga, akinek a viszonylagos szabadsága egy pillanat alatt elillanna, ha jóindulatú ura meggondolná magát. A republikánus szabadságfelfogás előnye, hogy csak azokat a társas viszonyokat látja szabadnak, amelyekből eleve kizárt a felek egyike feletti uralom vagy dominancia, függetlenül attól, hogy a másik fél valóban élne-e a beavatkozás lehetőségével vagy sem.

Az uralom hiányaként értett szabadságban tehát van egy erős emancipatorikus mozzanat, amely vonzóvá teheti a republikanizmust bárki számára, aki nem elégszik meg a modern társadalmak formális egyenlőségével, és azon túl a függési viszonyok felszámolását szorgalmazza. A köztársasági eszme ráadásul továbbmegy a kívánatos interperszonális viszonyok taglalásán és olyan politikai rendet vizionál, amelyben a politikai közösség,

a respublika tagjai egyenlők és többé-kevésbé a közjó megvalósításán munkálkodnak.

A republikanizmus liberalizmuskritikája azonban nem egyedülálló, a liberális politikai filozófiával szembeni republikánus vádak és megoldási javaslatok egyaránt fellelhetők különféle kortárs politikai filozófiákban. Ahogyan a könyv utolsó részének írásai rámutatnak (köztük Olay Csaba kísérlete Hannah Arendt a republikánus kánonhoz csatolására, Pogonyi Szabolcs esszéje a kommunitárius Charles Taylor és a liberális John Rawls vitájáról, Szűcs Zoltán Gábor fejezete a republikanizmus és a realizmus összeegyeztethetőségéről, vagy Horkay Hörcher Ferenc rekonstrukciója egy konzervatív republikanizmusról), a republikanizmus más irányzatok felől is támogatóra lelhet.

Ugyanakkor a kötet meglepő módon nem aknázza ki azt az a nagyon is kínálkozó lehetőséget, amelyet a sajátosan feminista politikai gondolkodás nyújthatna a kortárs republikanizmus számára. Teljesen megfeledkezik az uralommentességként értett szabadság fogalmának feminista értelmezéséről és nem él a republikánus és különféle feminista politikai filozófiák összekapcsolásából adódó lehetőségekkel, így például nem tárgyalja a nyugati politikai gondolkodás történetét végigkísérő, a férfi és nő viszonyában megjelenő dominanciát. Meglepő, hogy ez a terület kimarad a hazai recepcióból, hiszen Pettit maga is lehetséges republikánus ügynek tekinti a feminizmust, valamint az angol nyelvterületen számos írás született a két irányzat szövetségében rejlő potenciálról például Anne Phillipstől.^[3]

Ezzel szemben a kötetben csak néhány helyen találunk elejtett utalást a nők sajátos történelmi helyzetére (Szűcs Zoltán Gábor fejezetében), vagy feminizmussal foglalkozó szerzőre (Pogonyi Szabolcs ugyan említi a feminista Amy Gutmannt, annak kommunitarizmus-kritikája kapcsán, az irodalomjegyzékből azonban már kimarad a szerzőnő könyve). A republikánus politikai gazdaságtannal foglalkozó fejezetek jutnak a legközelebb néhány feminista kulcsfogalom taglalásához (Losoncz Alpár több gondolatot szentel a kizsákányolás és a sebezhetőség gondolatának, Pap Milán pedig a munka felszabadítása mellett a családi vagy magánszférában megjelenő alávetést is említi, ráadásul mindketten taglalják az alapjövedelem mint lehetséges republikánus közgazdasági eszköz gondolatát, bár nem utalnak expliciten ennek feminista vonatkozásaira). A szerkesztők esetleg Olay Csaba Arendtről szóló fejezetével példálózhatnának még e kritikával szemben, hiszen ahogy Phillips is rámutat, Arendtet éppúgy tekinthetjük feminista gondolkodónak, mint republikánusnak.^[4]

Persze, mint minden többszerzős gyűjtemény esetében, a szerkesztők viszonylagos szabadságot élveznek arra vonatkozóan, hogy milyen írásokat válogatnak be a fejezetek közé. Ugyanakkor a felelősségük óriási: mivel e kötet valóban értékes és egyelőre egyedülálló összefoglalása a hazai recepciónak, a szerkesztők részéről helyénvaló volna, ha máshol nem is, a bevezetőben jelezni a tágabb diskurzus fő irányait. A feminista párhuzam azonban a bevezető fejezetből is kimarad, ahol a kötet szerkesztői a dominancia problémáját kiterjesztik egy kevésbé ismert, ám érzékletes példára – a fiúéra, aki republikánus értelemben nem szabad, ha az iskolából hazafele menet korábbi tapasztalataiból adódóan jogosan fél attól, hogy osztálytársai zaklatásának esik áldozatául –, ám kifelejtik a férj és feleség hagyományos viszonyát a lehetséges és másutt gyakran emlegetett példák sorából.

Mindazonáltal a könyv hiányossága e tekintetben mégis zavarba ejtő. Egyrészről, mivel a kontextust a liberális demokrácia válsága adja, amely szorosan kapcsolódik ahhoz a csalódottsághoz, amelyet egyébként a szerzők is kiemelnek és amely abból fakad, hogy a liberális demokrácia nem volt képes sikeresen véghez vinni a programját a társadalom valamennyi szegmensén. E mögött pont az a gondolat áll, hogy a liberalizmus nagyszabású, ám sokszor inkább csak formális vívmányai érintetlenül hagyták azokat a domináló társadalmi viszonyokat, amelyek erőteljesen fennmaradtak a magánszférában vagy a munka sajátos világában. Másrészről, a kötet címéből adódóan az olvasó jogosan számíthatna arra, hogy a könyv, amelyet a kezében tart, politikafilozófiai írások kortárs gyűjteménye, és általa egy olyan új republikanizmussal ismerkedhet meg, amely elődeihez képest elkötelezett a női egyenjogúság irányába. E tekintetben a tartalomjegyzék már gyanakvásra intheti az olvasót, aki a kötet tizennégy szerzője között egy nőt sem fog találni.

Köztársaság és szabadság a liberális demokrácia alkonya után

A szerzők a republikanizmus számos dimenziójába betekintést nyújtanak, lehetővé téve, hogy az olvasó saját maga vonja le a következtetéseit a liberális demokráciára vagy akár az Orbán-rezsimre vonatkozóan. A fejezetek négy nagyobb témakört járnak körül. Az első a republikanizmus elméleti megalapozásával kapcsolatos, és utóközölt írásokat segítségével teszi lehetővé, hogy egészen messzire visszanyúlva kövessük a hazai republikánus gondolatkör útját.

Demeter M. Attila a republikánus szabadságeszmény bemutatása mellett arra vállalkozik, hogy eloszlasson néhány konceptuális zavart azzal kapcsolatban, hogy a republikanizmus a liberalizmus egy „demokratikusabb” változata volna, illetve rámutat arra, hogy a republikánus patriotizmus mint békés érzület messzemenően szemben áll a nacionalizmus fogalmával.  Kende Péter eredetileg a rendszerváltás után megjelent, de ma is rendkívül aktuális írásában amellett érvel, hogy a republikanizmusra mint a liberális szemlélet kiigazítására érdemes tekintenünk, hiszen az aktív részvételt megkövetelő, pesszimista (mondjuk úgy, hogy éberséget kívánó) köztársasági eszme csakis a szabadelvűségben rejlő egyenlő méltóság és az egyéni autonómiába vetett hit megőrzésével nyújthat biztos kereteket az emberi együttéléshez. Tamás Gáspár Miklós esszéje a rendszerváltás előttről nyújt víziót a köztársaságról, amelyben a közös ügyek iránt érzékeny egyének önmagukat kormányozhatják a különböző kisebbségek formális különbségeinek megőrzésével, miközben intézményi gátak szabnak határt a hatalom, a kultúra és a vagyon egyoldalú felhalmozásának. Kis János esszéje pedig az ezredfordulóra repít bennünket, amikor a neorepublikanizmus Pettit híres könyvének megjelenése után épphogy csak gyermekcipőben járt és sokak számára nem tűnhetett többnek a liberalizmus kiigazítására tett szerény javaslatnál.

A második témakör a politikai közösség kérdését járja körül. Az itt szereplő fejezetek már egyértelműen abban a kontextusban születtek, amelyben a republikanizmus méltán tart igényt a liberalizmus egyik fő kihívója címére, lehetővé téve, hogy a republikanizmust egészen sajátos, belső, tartalmi kérdései mentén vegyük szemügyre. Balázs Zoltán arra mutat rá, hogy a republikanizmusra mint politikai világnézetre többféle republikánus politikaelmélet is építhető. Ezek közül Pettit megközelítését veti össze Richard Bellamy republikanizmusával, és amellett érvel, hogy ezek meglepően más következtetéseket engednek meg a hatalmi ágak elválasztásáról: az előbbi ebben látja a kormányzat túlterjedő uralmának hatékony gátját, míg az utóbbi épp ezt látja fenyegetőnek az egyes ágak túlzott önállósága és túlterjeszkedési lehetősége miatt.

Kapelner Zsolt a republikanizmus demokráciához való ambivalens viszonyáról szóló félreértések végére tesz pontot azzal, hogy rávilágít, bár a kortárs republikanizmus elkötelezett a demokrácia mellett, ez nem része szükségszerűen a republikánus eszménynek: az uralommentesség fogalmából még nem feltétlenül következik, hogy a demokráciát önmagában értékesnek lássuk. Ezért Kapelner azt javasolja a republikánusoknak, hogy az uralommentesség fogalma mellett olyan alapelveket is keressenek a demokratikus részvétel támogatása érdekében, amelyek esetenként túlnyúlnak a köztársasági gondolkodáson. Hasonló problémát vizsgál Tóth Szilárd János, aki esszéjében azt elemzi, mennyiben jelenti a republikanizmus a liberalizmus valódi kiigazítását. Kritikájában arra mutat rá, hogy a pettiti, neoromán változat ebben olyannyira kevéssé sikeres, hogy bizonyos kérdésekben, mint amilyen a tolerancia elve, egyáltalán nem tud újat nyújtani a liberalizmushoz képest. Tóth amellett érvel, hogy valós alternatívát csakis a republikanizmus neoathéni, úgymond néppárti változata nyújthat. Ez azonban azt követelné meg, hogy az állampolgárokat szükség esetén kényszeríteni lehessen a politikai részvételre, valamint, hogy mindent kérdést (mint a kisebbségek védelme vagy a halálbüntetés) az állampolgárokra bíznánk. Tóth jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon a többség zsarnokságától óvó intézmények efféle leépítése nem volna már túl nagy ár a republikánusok számára.

Losoncz Márk írása republikánus keretben a titkosszolgálatok egészen sajátos problémáját tárja fel. A tanulmánya arra világít rá, hogy az állami jellegű titkok elválaszthatatlanok az ellenőrzés alól kicsúszó, túlcsorduló hatalomtól, ami szükségszerűen egyenlőtlenséget és dominanciát okoz, ez pedig mélyen megosztja az állampolgárokat és fenyegeti a demokráciát.

A harmadik témakör a republikánus politikai gazdaságtant körvonalazza az olvasó számára. Losoncz Alpár amellett érvel, hogy a republikánus gondolkodás megoldásokat kínálhat a modernség sajátos kihívásaival szemben, elsősorban, hogy léteznek csak kollektív módon élvezhető közjavak, amelyet az állam köteles biztosítani (a republikánus szabadságfelfogás másik legismertebb előnye az uralmi viszonyok szélesebb körének azonosítása mellett ugyanis az, hogy az egyének szabadsága érdekében történő állami beavatkozást a liberális riválisaival szemben nem tekinti uralomnak). Ehhez olyan eszközök állnak rendelkezésére mint a progresszív adózás, az alapjövedelem vagy a termelés republikanizációja. Ezt a gondolatmenetet folytatja Pap Milán, aki a globális szabadpiac republikánus kritikájának két eltérő modelljét különbözteti meg a korábban kommunitárius Michael Sandel és Pettit megközelítésében, és rávilágít az ezekben rejlő republikánus gazdasági eszközökre: az alapjövedelemre és az alaptőke-támogatásra.

A negyedik, utolsó témakört korábban már érintettem, ez a republikanizmus más irányzatokhoz való viszonyát taglalja. Olay Csaba arra világít rá, hogy annak ellenére, hogy a politikára egészen sajátosan tekintő Hannah Arendt gondolkodásában nincs olyan kitüntetett szerepe a demokráciának, mint a neorepublikánus politikai filozófiában, Arendtnél mégsem találunk kimondottan antirepublikánus vonásokat, így összességében joggal sorolható a republikánus hagyományhoz. Pogonyi Szabolcs a liberális John Rawlst védi meg a kommunitárius Charles Taylor felől érkező kritikáktól, miközben arra is rámutat, hogy a rawlsi elmélet közel sem annyira individualista, hogy ne lehessen összekapcsolni kifejezetten republikánus eszmékkel és érzelmekkel is. A különbség inkább abban áll, hogy a liberalizmus nézőpontjából nem szükséges, hogy a politikai közösség valamennyi tagja rendelkezzen efféle köztársasági érzülettel. Szűcs Zoltán Gábor a republikanizmus és a realizmus összeegyeztetéséről szóló esszéjében arra mutat rá, hogy bár Pettit egy sajátos kritériumrendszert használva maga sikertelenül próbálja igazolni, hogy elmélete „realista” volna. Ezért Szűcs egy alternatív összehangolásra tesz javaslatot, amelyben a kortárs realista politikai filozófus, Bernard Williams legitimációról szóló elméletének kiigazítására használja a republikánus uralommentesség fogalmát, ezáltal teremtve meg a lehetőségét annak, hogy elkülönítsük a valódi politikai uralmat (elfogadáson alapuló rendet) a maffia vagy zsarnok által nyújtott (elfogadáson nem alapuló) politikai jelleget nélkülöző uralomtól.

Az utazás, amelyre a kötet invitál, Horkay Hörcher Ferenc tanulmányával zárul, amelyben a szerző rámutat, hogy a republikanizmus nem feltétlenül csak a radikális és progresszív gondolkodás, hanem a konzervatív politikai gondolkodás számára is vonzó lehet. A koramodern itáliai városállamok és németalföldi városok példáján szemléltetve ismerteti azokat a republikánus erényeket, amelyek egyúttal biztosították e városok polgárainak szabadságát, biztonságát.

Talán valóban érdemes volna most, a köztársaság romjai közül, visszatekintenünk a humanizmus és reneszánsz polgárára, aki a jólét és a felvirágzás érdekében küzd a köz javáért.