Több ezren tüntettek kedd este Budapesten a Pintér Sándor által szó szerint egyik napról a másikra bevezetett abortuszszigorítás ellen. Az immár az egészségügyet is felügyelő Belügyminisztérium szerint tájékoztatás céljából kell kötelezően meghallgatniuk az abortusz mellett döntő nőknek a magzati szívhangot. A tájékoztatás azonban a szabályozás átírása előtt nem volt ilyen fontos a kormánynak: előzetes társadalmi egyeztetés nélkül teljesítették a „nemzethalál” rémétől rettegő szélsőjobboldal régi vágyát.

Tüntetők beszéltek a Mércének többek közt arról, hogyan érinti őket a szívhangrendelet, tartanak-e tőle, hogy még inkább jobbra tolódnak a kormány intézkedései az abortuszhoz való hozzáférést illetően, és szerintük milyen lépéseket kellene tennie a kormánynak a nők boldogulása és az abortuszok visszaszorítása érdekében. A lapunknak válaszoló – főleg – lányok és felnőtt életüket nemrég megkezdett fiatal nők amellett, hogy borzasztó dühösek a beleszólásuk nélkül meghozott kormányzati döntés miatt, tele vannak kétségekkel a jövőt illetően. És úgy érzik, egyáltalán nem érdekli a kormányt, hogy valójában mire is lenne szükségük ahhoz, hogy adott esetben – saját döntésükből – gyereket vállaljanak.

„Én attól félek, hogy ez csak a kezdet, és még jobban szűkítik a kitételeket majd. Mondhatjuk azt, hogy ez még nem egy olyan durva intézkedés a betiltáshoz képest, de egy út abba az irányba, és szerintem ezért van itt mindenki.”

„Elég nagy szégyen, hogy a Mi Hazánk a parlamentben van, és hogy szó nélkül egyetért vele Orbán Viktor.”

„Én személy szerint azt unom, hogy minden nap mást akarnak ellehetetleníteni, és mindig másik kisebbségbe vagy közösségbe rúgnak bele… csak magukba nem.”

– mondja Anna, Hanna és Emma, három 17-18 éves lány. Remélve, hogy talán még nem olyan rég volt részük valamiféle iskolai szexuális felvilágosításban, arra kérem őket, meséljenek róla, és arról, mennyire érezték hasznosnak.

„Nekünk rettenetes volt, kettészedték a fiúkat és a lányokat. A lányoknak szinte csak a menstruációról beszéltek, a fiúknak meg azóta se tudjuk, hogy mit mondtak, de közös felvilágosítás azóta se volt, és egyébként nem is beszéltek nekünk semmiféle fogamzásgátlásról. Ez volt hatodikban, és azóta gimiben, ahol ez fontos lenne, semmi nem volt.”

„Én nem is emlékszem a sajátunkra. Arra emlékszem, hogy a húgom egy Kindertojás belsejét kapta, mint a méh, amiben van egy kis ajándék.”

„Nekem szerencsém volt, mert volt egy hivatalos felvilágosító óránk, amit egy 80 éves védőnő tartott, aki csak annyiról beszélt, hogy milyen irányba kell kitörölni a fenekedet, meg hogy hogy kell felrakni a betétet, viszont volt egy másik, fiatalabb védőnő, aki beszélt nekünk melegszexről is például, megmutatta, hogyan kell felrakni az óvszert, elmondta, hogy a tampontól nem veszíted el a szüzességedet… egészen korrekt volt”

 — emlékeznek vissza. Egyikőjük hozzáteszi:

„Amit szerintem tudunk, az a Sex educationből (Szexoktatás, 2019. –) van, Netflixről.”

Ezzel mindhárman egyetértenek.

Kivétel nélkül minden hasonló korú tüntető lány ugyanilyen – minimum hiányos, sőt néha bizarr –, szexuális nevelésnek nehezen nevezhető foglalkozásokról számol be: fiúk és lányok külön, fókuszban a menstruáció és a nemi szervek. Még azoknak a lányoknak sem maradtak túl pozitív emlékei, akiknek olyan szerencséjük volt, hogy nem hatodik környékén kaptak először és utoljára „felvilágosítást”, hanem a gimiben:

„Nálunk, amikor 16 évesek voltunk, bejött a férfi biológia tanár, hogy elmagyarázza a biológiát képekkel, de nem volt felvilágosítás része. A biztonságos szexről nem kaptunk semmilyen információt, viszont amikor rámutatott a képeken a férfi nemi szervekre, hangosan kellett »kántálni«, hogy mi micsoda.”

Bár valójában nincs miért, mégis kicsit megrendülök, hogy ezek szerint semmi sem változott az elmúlt 10 évben, amikor én voltam 17 éves – és a Sex education első évada sajnos még a kanyarban sem volt. Pedig biztos vagyok benne, hogy szinte minden szexuális életet élő tinédzser és fiatal felnőtt nő szorongott már, amikor pár napot késett a menzesze, mindenhol akad egy barátnő, akinek a fiúja nem hajlandó gumit húzni, mert kényelmetlen, mindig jól jön egy orvos ismerős, akitől s.o.s. protekcióval (és lehetőleg titokban) esemény utáni tablettát lehet szerezni, és mindig van egy lány a suliban, akiről az a pletyka terjed, hogy abortusza volt. Az én gimimben is volt. Szexuális felvilágosítás viszont nem volt. Pedig – ahogy a lányok is hangsúlyozzák mindannyian, erre óriási szükség lenne, amennyiben a kormány célja valóban az abortuszok számának visszaszorítása lenne.

„Szerintem tök egyértelmű, hogy a minőségi felvilágosítással kéne kezdődnie, meg azzal, hogy elérhetővé teszik a fogamzásgátlást. És például, hogy könnyebben elérhető legyen az esemény utáni tabletta, mert elég macerás procedúra, hogy megkapd: találj olyan nőgyógyászt, aki felírja neked, menj el oda, szerezd meg a receptet, menj be a gyógyszertárba. Nagyon lassú ez a folyamat, pláne, hogy másnap be kellene venni.”

A negyedik Orbán-kormány párhuzamos valóságában, mindeközben a legnagyobb gyermekvédelmi probléma az „LMBTQ-propaganda” beszivárgása az óvodákba és iskolákba. Ezért épp kiszorítják azt a maréknyi civil szervezetet is az iskolákból, amely hozzáértően, tabuk nélkül képes a menstruáción, és a szextől lehetőleg minél több fiatalt elrettentő nemi betegségekről mutogatott fényképeken túlmutató, hasznos szexuális nevelést adni.

„Ma Magyarországon nincs szexedukáció. Iskolákban dolgozom, és nem tudom bevinni, mert beparáznak tőle. A védőnők, akiknek lehetne ez a feladatuk, és bevihetnék, teljesen túlterheltek, és nincs is aktuális, kapcsolódó információjuk. Ha a kormány kevesebb abortuszt akar, az ott kezdődik, hogy elmondjuk, mi az, hogy egyenlő párkapcsolat, és hogyan lehet megelőzni a nem kívánt terhességet.”

— mondja egy húszas évei végén járó szociális munkás nő, Polli. Számára állandó félelmet jelent, hogy a kormány egyre inkább jobbra tolódik bizonyos kérdésekben.

„Az elmúlt egy évben olyan intézkedések történtek, hogy lassan már várom, hogy minden hónapban kijön egy olyan dolog, amiről valamelyik vezető – aki amúgy nem volt képes párbeszédet kezdeményezni – úgy dönt, hogy neki fontos ez, így lesz, és pont. Én félek ettől, és rohadtul abban vagyok, hogy akármennyire is küzdök itt, és szeretem a munkámat – nem azért, mert megfizetnek, vagy mert igazán megbecsülnek –, lassan gondolkozom azon, hogy meddig tudok itt maradni. Ha beszélgetnénk, sokkal több mindent el tudnánk érni. De csak egyik oldal beszélget, saját magával.”

Szintén szociális területen dolgozó barátnője, Adél kevésbé tart a kormány szélsőségesebb intézkedéseitől, szerinte

„ez egy szimpla politikai alku volt, a Fidesznek nem jelent semmit, de a Mi Hazánknak meg éppen elég, hogy kussoljon a jelenlegi politikai helyzetben.”

A párbeszéd fontosságát hangsúlyozva hozzáteszi: ha tényleg az abortuszok számát szeretné csökkenteni a kormány, legalább utánanézhetne a statisztikáknak, amelyek például azt is megmutatják, hogy a legtöbb abortusz általában már gyerekeket nevelő családokban történik.

„Nekem van olyan barátnőm, akinek azért nincs testvére, mert az anyukája úgy ment el abortuszra, hogy tudta, nem lesz együtt az apukával, és hogy nem tudja felnevelni a gyereket”

– mondja, rávilágítva: ahány nő, annyi élethelyzet, amihez a kormánynak semmi köze. Ugyanakkor meg kellene adnia mindent, hogy, ha egy nő fel akarja nevelni a gyerekét, megtehesse.

A két barátnő nagy egyetértésben arról is beszél: felháborítónak tartják, hogy a kormány nem szociális alapon segíti a nőket a gyerekvállalásban, hanem elvár egy megadott számú gyereket meghatározott időn belül, amiért különféle kedvezmények járnak. Ahogy több fiatal tüntető, ők is azt mondják: nem lelkesíti őket családalapításra az SZJA-mentesség vagy a CSOK gondolata. Szerintük – a szexuális edukáció mellett – sokkal erősebb szociális munkára is szükség lenne ahhoz, hogy a nők akkor és úgy vállaljanak gyereket, amikor nekik jól esik, vagyis ne kelljen se a kormány elvárásainak eleget tenniük, se amiatt aggódniuk, hogy nem tudják felnevelni a gyereküket.

„Magyarországra szülni rizikós, nemcsak anyagilag – a társadalom mentális állapota is romokban van. Én nem látok perspektívát, egyre jobban azt érzem, hogy szomorú vagyok. A dühből átcsapok a szomorúságba.”

– mondja Polli.

„Tényleg senkinek nincs perspektívája, nem bontanám ezt férfi-női kérdésre. Lakásod sem lehet, ha egyedülálló vagy – de még párban is nehezen. Kurva komoly szociális válság van, amiből nem tudom, mikor vagy hogyan fogunk kilábalni. Remélem, egyszer lesz valamilyen alternatíva”

– teszi hozzá Adél, amikor arról kérdezem őket, fiatal felnőtt nőként milyen lehetőségeket látnak maguk előtt ma Magyarországon.

A tüntetés valószínűleg legfiatalabb, 12-14 éves résztvevői kerek perec kimondják: nem Magyarországon képzelik el a jövőt. Ahhoz, hogy itt maradjanak, szerintük 21. századi, befogadóbb politikára lenne szükség, „nem egy ilyen ókorban élőre”. Szeretnének több női politikust is látni, „és, hogy meghallgassák az embereket, és ne ilyen öreg fickók döntsenek arról, hogy mit csináljanak a nők a testükkel.”

Egy huszonéves lánytársaság egyik tagja arról mesél: azért jött el, mert az anyukájának is volt abortusza, a beavatkozás előtt részt kellett vennie a törvény által eddig is előírt – általában igen megalázó és hibáztató – tanácsadáson, ahol mások előtt meg kellett magyaráznia a saját döntését.

„Úgy érzem, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogyha tudja, hogy nem tud felnevelni egy gyereket valami miatt, akkor bárkinek az utálata és lenézése nélkül meg tudja ezt tenni.”

Mint mondja, a legtöbb ismerőse, hogyha gondolkozik is gyerekben, és Magyarországon maradna, akkor alsóhangon 35 fölött vállalná, mert addig nem tudnák megadni azt a környezetet a gyereknek, ami a boldogságához kell, a kormányzati ösztönzőkért cserébe pedig nem akarják „beáldozni” magukat fiatalon.

„20 évesen, ha itt állok, és csak akkor tudok jól élni, hogyha gyereket szülök minél hamarabb, akkor úgy érzem, hogy nem engem támogatnak, hanem a saját döntéseiket. Ráadásul egyetemista vagyok, szeretnék még tanulni, és ez gyerek mellett nem megoldható szerintem a jelen helyzetben”

– teszi hozzá.

„A családi pótlék 12 ezer forint, abból kétszer megfőz egy anyuka. Havi 1 millió forintból én is fel tudok nevelni 4 gyereket”

– utal egy tüntető a meg nem született gyerekek statisztikája mögött meghúzódó sokkal mélyebb társadalmi problémákra.

„Baszódj meg, Pintér!”

– üvölt be a beszédek alatt egy huszonéves srác. Bár a belügyminiszterrel szembeni indulat nem szokatlan ma este, arról kérdezem, férfiként miért érezte fontosnak, hogy részt vegyen a tüntetésen.

„Egyrészről szolidaritást kell vállalnunk nőtársainkkal, másrészről pedig, ha a társadalom úgy szervezi magát, hogy a nőknek valamilyen funkciója van, akkor a férfiaknak is van. A kettő egymásra épül, én pedig férfiként sem akarok funkciókat, nem akarok férfi princípiumot. Ami a nők dolgait érinti, a férfiak dolgait is érinti”

– mondja Máté.

Sok más tüntetőhöz hasonlóan ő is úgy gondolja, hogy a szívhangrendelet csak a kezdet – például az abortuszt mára szinte teljesen betiltó Lengyelországban is fokozatosan mentek el egyre bigottabb irányba a kormányok.

„Úgy látom, hogy a Mi Hazánk kemény udvari ellenzéke lett a Fidesznek, és csak támogatni fogják ebbe az irányba a kormányt.”

Ha az ember családot vállal, a bevett patriarchális szokás szerint a nőknek a munkájuk mellett el kell végezniük a láthatatlan, reproduktív munkákat is, a férfiakra a családfenntartó, „macsó” szerep hárul, ami szerinte fenntarthatatlan és kiábrándító – mondja.

„A nők és a családok egzisztenciális válságot élnek át Magyarországon, amit mindig az alsóbb osztályok szívnak meg. Még csak alternatívaként sem merül fel, hogy mondjuk a retkes vállalatok kifizessenek több profitot, amit újra elosztanak a családok felé.”

Az abortusz is többek közt ennek az egzisztenciális válságnak az eredménye. Az államnak az lenne a feladata, hogy újraossza a társadalmi javakat, ezzel pedig biztosítsa, hogy minél több nő érezze magát biztonságban, a szülés ne egy kockázat legyen – magyarázza arra a kérdésre válaszolva, szerinte mit kellene tennie a kormánynak, ha valóban az abortuszok számának csökkentése lenne a cél, méghozzá a nők jogainak csorbítása nélkül.