Jókora zűrzavarra számíthat az olvasó, ha a Kuba új családügyi törvénykönyvéről szóló népszavazás történetét a jó demokráciák és a rossz diktatúrák elképzelt világában kívánná elhelyezni. Erős felütéssel indít például a 444.hu cikke: A nem heteroszexuális párok jogegyenlőségét (is) szavatoló törvénykönyvet a hatalmon levő kommunisták inkább támogatják, mint maguk az érintett melegek; a jogkiterjesztés valójában a rezsim kísérlete arra, hogy elleplezze a demokráciadeficitet; sőt, a melegjogokat maga a forradalom tiltotta be, az imperializmussal és dekadenciával azonosítva azt.

Az új – a választók 74%-ának részvételével és az igenek 66%-os arányával elfogadott – családügyi kódex mindennek értelmében nem szolgálna egyébre, mint hogy a Nyugat szemében elfogadottá, sőt vonzóvá tegye az országot. Ez az értelmezés rögtön két dolgot hagy eleve figyelmen kívül. A szavazófülke magányában végrehajtott privát aktus egyik, bár nem kizárólagos komponense a demokrácia gondolatok és nézőpontok kicserélésére építő eszköztárának.

Kuba esetében sem az egyének sokaságának elszigetelt aktusával dőlt el a kérdés, sokkal inkább az a február 1. és április 30. között szervezett több tízezer nyilvános fórumon, amelyen 6,4 millió állampolgár vitatta meg közösségben a tervezetet, és nyújtott be módosító javaslatokat.

Másodszor, a törvény jóval több azoknál a leginkább ellenpolitikaként leírható jelenségeknél, amelyekhez hozzászoktatott minket a pride-vonulások normatív látványossága. Kuba önképe, avagy a szocializmus története és hagyományai (vö. Alexandra Kollontáj, Inessa Armand és a Zsenotdel) felől nézve persze nem a szexuális kisebbségek elismerése, illetve a nők reproduktív jogainak kiterjesztése követel magyarázatot, sokkal inkább ezek hiánya: ezért is számít jelentős előrelépésnek a tegnapelőtt megszavazott új családügyi kódex.

Mit tartalmaz a törvénykönyv?

Kuba régiós szinten is éllovasnak mondható a reproduktív jogok tekintetében. A nők a háztartások közel 50%-át vezetik, és a szakemberek 60%-át teszik ki, szabadon hozzáférhetnek az abortuszhoz, és akár két év szülési szabadságot is igénybe vehetnek. Ugyanakkor ez korántsem jelent ideális állapotokat abban az országban, ahol igencsak elterjedt a gyerekházasság (minden negyedik kubai nő még kiskorú a házasságkötése pillanatában), valamint a családon belüli férfierőszak.

Noha a kubai vezetés 1988-ban dekriminalizálta a homoszexualitást, 2010-ben pedig Fidel Castro elismerte bűnrészességét a melegek üldöztetésében, a 2019-es alkotmány – konzervatív csoportok nyomására – továbbra is adós maradt a helyzet rendezésével. Az új törvénykönyv az azonos nemű párok házasságának, élettársi kapcsolatának legalizálása és örökbefogadási jogának elismerése mellett a párkapcsolati erőszak különböző megnyilvánulásainak megelőzését is céljának tekinti, valamint a terhek házasságban történő egyenlő megosztását irányozza elő. E tekintetben az egyik legjelentősebb előrelépés az azonnali bírósági védelem biztosítása a családon belüli erőszak eseteiben, amely az eddigi szabályozás szerint csak bonyolult bürokratikus eljárás keretében volt elérhető. Az erőszak ezen formáját a törvény pontosabban és szélesebb körben határozza meg, valamint megállapítást nyert, hogy a családban elkövetett diszkrimináció vagy erőszak miatti kártérítés iránti kereslet elévülhetetlen. A családon belüli erőszak esetében megállapított különleges védelem ezentúl kiterjed a fogyatékkal élőkre, valamint az időskorúakra is.

Az új kódex elismeri a gondozáshoz való jogot, amely viszont jogalkotói garanciák híján a magán- vagy családi szférába utalódik.

Szülők és gyermekeik viszonya többé már nem a felügyelet, hanem a szülő gyermekért viselt felelőssége szempontjából artikulálódik, amely felelősség a gyermek és a serdülő méltóságának tiszteletben tartását kell jelentse, fokozatos autonómiájuk kiépülésével.

Vitatottabb rendelkezése a törvénykönyvnek a tudatosan „szolidáris terhességként” aposztofált béranyaság intézményének bevezetése, amely deklaratívan a gyermektelen párok, egyedülálló férfiak vagy férfi párok helyzetén segítene, ugyanakkor minden jogalkotói körültekintés ellenére fennáll a veszélye, hogy konzerválja az alacsonyabb osztálybeli nők alávetett helyzetére épülő reproduktív kizsákmányolás intézményeit.

Minden fennálló (szocializmus) kritikája

Az igenek 66%-os aránya ugyanakkor kubai viszonylatban alacsonynak számít, hiszen maga az állam állt bele a kampányba, a törvénykönyv elfogadásával szemben érvelők pedig jóval kevesebb médiafelülettel rendelkezhettek. Az elutasítás magas aránya egy másfajta mozgósításban keresendő: a kubai evangelikál (neoprotestáns karizmatikus), és kisebb részben katolikus közösségek szokatlanul nyílt tiltakozásának gyümölcse köszön vissza az eredményekben.

2021-ben egy iskolai szexuális felvilágosítási program bevezetése esetében hátrált meg a minisztérium. A program a reproduktív jogok és a társadalmi nemek felől közelített a szexuális neveléshez, fundamentalista csoportok szervezett ellenállásába ütközve. Több ezer levél érkezett be a minisztériumhoz szülőktől, akik a program indulása esetén kilátásba helyezték gyerekeik kivételét az iskolából. 2022-ben a kubai televízió egy hirdetést sugárzott, melyben egy meleg keresztyén pár szerepelt, „Hasta que el amor sea ley” (Amíg a szerelem törvény lesz) népszavazásra hangoló kampány részeként. A hirdetést a fundamentalisták tiltakozásai hatására cenzúrázták.

A németországi taz idézi az egykori egyetemi tanár és melegjogi aktivista Yeyé Hernánde Molinát, aki a neoprotestáns felekezetek egyetemeken történő robbanásszerű előretörését és kiépülő véleménymonopóliumára hívja fel a figyelmet, valamint a liberális baptista lelkésznőt, Haydee Padrón Rodríguezt, aki a vallási közösségek közti verseny tendenciáiról számol be: egyre kevésbé fogadják el a hívek azokat az egyházakat, amelyek nem a tiltások sokasága felől közelítenek a mindennapi élet problémáihoz.

Mindezek persze csak a felszínét jelentik azoknak a mozgásoknak, amelyek a kubai társadalomban a (jó részben az amerikai embargó és nyomásgyakorlás által okozott) válságok hatására keletkeztek. A kubai nyomor idején a falvakban a vasárnapi iskolák és az imaházak jelentették az állam részéről hiányzó anyagi támogatást, illetve a közösségiségnek és a részvételiségnek azokat a csíráit, amelyeket az állam, mint láttuk, időszakosan, a népszavazási konzultációk szintjén volt képes megszervezni. Jelentős szerepet játszik ebben a történetben a hagyományosan jobboldali, Miami központú kubai diaszpóra is, amely többek között az Echo Cuba nevű alapítványon keresztül pumpál iszonyatos pénzeket a karizmatikus szervezetekbe. Csak az elmúlt évtizedben több mint két millió dollárt tett ki az Echo Cuba részére folyósított amerikai kormányzati támogatás, nem beszélve a saját hatáskörben történő gyűjtésekről. Noha az evangelikál csoportok a kormányzatra nem bírhattak közvetlen befolyással, a helyi adminisztrációra és a közvéleményre már egyre inkább hatnak.

Az Egyesült Államok szerepe már jórészt hagyományosnak mondható a latin-amerikai országok neoliberális fordulatainak serkentésében és előidézésében, ugyanakkor elsőre talán nem teljesen nyilvánvaló mindebben maguknak a neoprotestáns felekezetek a szerepe.

A fekete gettókból és szegénynegyedekből eredő, kezdetben emancipatorikus keresztyén mozgalom a ’60-as évekre vált a reakció szálláscsinálójává, amennyiben fokozatosan az egyéni munkaetikára és az ezzel kéz a kézben járó konzervatív erkölcsök hirdetésére és betartatására helyezte a hangsúlyt.

A neoprotestantizmus jobboldali átállításában nagy szerepet játszó Jerry Falwell baptista lelkész 1980-as Listen America! című könyvében már egyenesen a tulajdonjog és az üzleti verseny bibliai alapjairól, valamint a munkamorál üdvtörténeti szerepéről értekezett. A folytatást pedig az amerikai republikánusokat foglyul ejtő fundamentalista lobbi, illetve a déli- valamint keleti félperiféria államainak jobbra tolását kieszközölni akaró szervezetek egyre erősödő jelenlétében pedig igencsak jól ismerjük.