A „gender-” és az „LMBTQI-ideológia/lobbi/propaganda” évek óta a magyar és a lengyel kormányoldal fő bűnbakja. Míg az ellenük folytatott harc lett a jogállam lebontásának egyik paravánja, az LMBTQI-közösségek egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Milyen tanulságok adódnak a magyar és a lengyel helyzet összehasonlításából? Erre kereste a választ a Political Capital, a gyűlöletkeltés megfékezésére pedig javaslatokat is megfogalmazott.

Magyarországon és Lengyelországban évek óta központilag irányított, stratégikus gyűlöletkeltés zajlik az LMBTQI közösségek ellen. A két kormány a 2010-es évek vége óta fokozatosan építette fel a „gender és LMBTQI ideológia/lobbi/propaganda” „normalitást” fenyegető képét, elsősorban a gyerekek és a családok védelmére hivatkozva. Hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy most épp az LMBTQI közösségek alkotják az aktuális ellenségképet, amelyet a jogállamot leépítő lengyel és magyar kormány paravánként tart maga elé. Kérdés, hogy milyen eszközökkel lehet fellépni ez ellen.

Gyűlöletkeltés és hatalomvágy

Ahogy a 2010-es évek közepén a menekült- és bevándorlóellenesség, úgy az LMBTQI-ellenesség is a kormányzó pártok által tudatosan használt és irányított téma. A Fidesz és a lengyel Jog és Igazságosság párt (PiS) évek óta különböző kisebbségi csoportokat pécéz ki, és őket fenyegetésként, ellenségként beállítva erősíti meg hatalmát és befolyását.

Ráadásul – az Ukrajna elleni legutóbbi orosz invázió megindulásáig legalábbis – a két párt jó kapcsolatot ápol(t) egymással: stratégiai szövetségesek, akik tanulnak egymás módszereiből, taktikáiból, védik egymást az Európai Bizottsággal szemben és a Tanácsban.

Miközben a magyar kormány az állítólagos „Soros-hálózat” ellen harcol, időt és forrásokat nem kímélve – és lengyel szervezetekkel is együttműködve –, a nemzetközi ultrakonzervatív, gender- és LMBTQI-ellenes szervezetek viszonyítási pontjává és példaképéve tette magát, akik támogatást és legitimációt biztosítanak számára.

Mi várható?

Borítékolható, hogy a jövőre esedékes lengyelországi választás kampányában fel fog erősödni az LMBTQI-közösségek elleni gyűlöletkeltés. Ennek már most vannak jelei: Jarosław Kaczyński, a PiS elnöke, június végén egy pártrendezvényen a transzneműekkel szemben szólalt fel, őrületnek nevezve az általa felvázolt nyugati hozzáállást, és hangsúlyozva a családnak mint egy nő és egy férfi kapcsolatának, valamint a gyermekek védelmének szükségességét. A kormányra nagy hatást gyakorló ultrakonzervatív, katolikus, abortusz- és LMBTQI-ellenes Ordo Iuris petíciót indított a gyermekek nemének megváltoztatása ellen, amelyben a „genderideológia” és a „szivárványlobbi” gyerekekre káros hatásáról írnak.

Magyarországon Répássy Róbert igazságügyi államtitkár június végén egy interjúban azt mondta, hogy még nyáron sor kerülhet a népszavazásban meghatározott célok megvalósítására, azaz olyan jogszabályok megalkotására, amelyek „távol tartják az LMBTQ-propagandát a gyermekektől, az óvodáktól, az iskoláktól”.

Minden remény veszve?

Bár mindkét országban borús a helyzet, akadnak biztató jelek is.

Lengyelországban június végén a legfelsőbb bíróság négy település LMBTQI-ellenes rendeletét nyilvánította érvénytelennek, mert sértették az LMBTQI-emberek méltóságát és jogait.

Egy közelmúltbeli felmérés szerint a lengyeleknek már közel kétharmada támogatja az azonos nemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatának és/vagy házasságának engedélyezését. A társadalmi kiállás is egyre erősebb: az abortusztilalom elleni tiltakozások újra és újra tízezreket visznek az utcára, 2019 óta pedig évente egyre több Egyenlőség Menetét (a Pride felvonulás lengyel megfelelője) tartanak országszerte, egészen kis településeken is. Idén már több mint 20-ra került sor.

Magyarországon a Szivárványcsaládokért Alapítvány indított jól látható, hatásos kampányt 2020-ban „A család az család” szlogennel, a 2021-es Pécs Pride-dal sor került az első Budapesten kívüli Pride felvonulásra, 2022 tavaszán pedig több civil szervezet fogott össze, hogy érvénytelen szavazásra buzdítson a gyermekvédelminek nevezett népszavazáson.

Kampányuknak köszönhetően a népszavazás érvénytelen lett, amelyet komoly sikerként könyveltek el – még akkor is, ha egyébként többen szavaztak a kormány iránymutatása szerint „nem”-mel, mint a Fidesz-KDNP listájára.

Mit lehet tenni?

Az LMBTQI közösségek sokszorosan nehezített pályán küzdenek nemcsak jogaikért, hanem tagjaik lelki és fizikai jóllétéért is. Ilyen helyzetben, a folyamatos gyűlöletkeltés közepette, fokozott fontossággal bír a társadalom együttérzése és aktív támogatása, kiállása. Ebben mindenki részt tud vállalni, bár kétségkívül kiemelt szerepe és felelőssége van az olyan nagy hatással bíró társadalmi és politikai szereplőknek, mint a sajtó, a civil szervezetek, a pártok és az egyházak.

• A pártoknak, a demokratikus értékek talaján állva, ki kell állniuk a célkeresztbe került, meghurcolt és jogfosztott csoportok mellett. Védelmet és biztonságot nyújtva, határozottan meg kell jeleníteniük a gyűlöletkeltéssel ellentétes, azt ellenpontozó narratívákat, hogy a kormány ne tudja kisajátítani a témát.
• Emellett a pártoknak, mint a társadalmat leképező és a véleményeket becsatornázó szereplőknek képviselniük kell az LMBTQI-közösségek ügyét a nyilvánosságban és az Országgyűlésben, különleges jogosítványaikat is latba vetve.
• A kisebbségi közösségek láthatósága, a többség és a kisebbségek közötti kapcsolatok gyakorisága és minősége kulcsfontosságú az előítéletek lebontásában – nagy részben ezen múlik a gyűlöletkeltő mobilizáció sikertelensége. A független médiának meg kell próbálnia nem megijedni az öncenzúrára ösztönző „propagandatörvénytől”. Fontos, hogy az LMBTQI-közösségek, tagjaik sorsa és problémái továbbra is megjelenjenek a nyilvánosságban, ne váljanak láthatatlanná. Ez hatékonyan ellensúlyozhatja a kormány megosztó és gyűlöletkeltő narratíváját – ahogy ezt számos esetben, számos médium meg is teszi.
• Minél többen nyíltan vállalják, hogy az LMBTQI közösség tagjai vagy támogatói, minél láthatóbbá válnak az LMBTQI emberek a társadalom különböző szintjein, és a többségi társadalom minél több tagja ismer meg LMBTQI személyeket, annál nehezebb lesz szimbolikus harcot folytatni és gyűlöletet kelteni egy fenyegetőnek ható, absztrakt betűszó ellen.
• Hasonlóan fontos a személyes kiállás a mindennapi helyzetekben, beszélgetések során. Ezek talán kevésbé tűnnek látványosnak, de személyes hatásuk miatt annál fontosabbak.
• Az oktatásnak kulcsfontosságú szerepe van a társadalmi elfogadás megteremtésében. Bár az oktatási intézmények kapui éppen bezárulni látszanak a téma és a civil szervezetek előtt, sok pedagógus nem hagyja magát és diákjait elhallgattatni, és szívesen fogad támogatást az érzékeny társadalmi kérdések iskolai megvitatásához.

Ez csak néhány kiemelt példa arra, mit lehet tenni – természetesen számtalan más módja létezik még annak, hogy ki-ki a maga lehetőségeihez mérten kiálljon a megtámadott közösségek mellett, és tegyen a gyűlöletkeltés ellen. Egy azonban biztos: közömbösnek maradni ilyen helyzetben nem opció.