Losoncz Alpár utóbbi években született társadalomkritikai tanulmányait egybegyűjtő könyve, A formakereső ellenállás – amint erre a kötet címe is utal – az ellenállás történelmi-társadalmi hátterének filozófiai és eszmetörténeti elemzéseit nyújtja. A kötetben olvasható hat, a vizsgált fogalmak és szerzők elméleti horizontja szempontjából eltérő, ám tematikusan összetartozó tanulmányt a tőkés termelési módra jellemző válság jelenségének, illetve a válsággal szemben létrejövő ellenállás lehetőségének kritikai elemzése köti össze egymással. A vajdasági magyar filozófus könyvében a válság ebben az értelemben egy olyan elméleti horizontot nyit meg, amelynek kibontásán keresztül az ellenállást lehetővé tevő, az ellenállás „ökonómiáját” megalkotó fogalmak – például az emlékezet és utópia, a hatalom és engedelmesség – kimerítő elemzései kerülnek az egyes tanulmányok homlokterébe. Ha elfogadjuk azt az előzetes megállapítást, miszerint a kapitalizmus nem egyszerűen történelmi meghatározottságainak eredménye, hanem „olyan végpontként érvényesíti magát, amely visszafelé nézve átírja az egész általunk ismert történelmet, visszatekintő módon kezdeteket teremt” (9), milyen értelemben beszélhetünk ellenállásról egy olyan politikai-gazdasági rendszerben, amely strukturális adottságaiból fakadóan az ellenállás bármely formáját ellehetetleníti, vagy éppen „átírja”, „inkorporálja” ezen ellenálló kísérletek történelmi tapasztalatait? És amennyiben lehetséges az ellenállás, hogyan köthető azon múltbeli törekvésekhez, amelyek az ellenállás változó formáinak feltételeiként szolgálhatnak?

Mielőtt azonban a felmerült kérdések fényében ismertetném Losoncz könyvét, illetve ezen ismertetés során kitérnék a válság és ellenállás szükségszerű kapcsolatára, röviden a szerzőről, valamint a kötetet alkotó tanulmányok megszületéséről érdemes néhány adelékot említeni. Ez nemcsak azért szükséges, mivel így megerősíthetjük A formakereső ellenállásban olvasható tanulmányok egységes jellegét, hanem ezzel együtt a kötetet és egyáltalán Losoncz műveit elhelyezhetjük azon a palettán, amelyet a kortárs, enyhén szólva széttartó és töredékes filozófiai diskurzus (vagy diskurzusok) alkot(nak) Magyarországon.

Losoncz Alpár számos magyar, szerb, angol és francia tanulmány szerzőjeként ismert, magyar (és szerb) nyelven több könyve is megjelent (a teljesség igénye nélkül: Hiányvonatkozások [1988]; Az emlékezés hermeneutikája [1998]; Európa-dimenziók [2002]; Merleau-Ponty filozófiája [2010]); A hatalom[nélküliség] horizontja [2018]), továbbá elengedhetetlen megemlíteni a Losoncz által szerkesztett, illetve a közreműködésében publikált társadalomelméleti- és kritikai köteteket, és végül a különböző filozófiai és kulturális folyóiratokat, mint például a Praxist, a Polját vagy az Új Symposiont^[1]. Ebből a szempontból A formakereső ellenállás – melynek bevezető tanulmányát („A jövő az emlékezetben”) leszámítva az eredetileg szerb nyelven született szövegeket, a szerző kiegészítéseivel Kocsis Árpád, Radics Viktória és Tóth Szilárd János fordításában olvashatjuk – egy tágabb gondolati horizont részét alkotja. A különféle társadalmi egyenlőtlenségeknek, illetve ezen egyenlőtlenségek politikai és gazdasági gyökereinek feltárása, kritikai analízise ugyanakkor kiegészül egy sajátos nyelvhasználattal. Noha az elmúlt évtizedekben számtalan témában és formában alkotott, Losoncz szövegeinek – vagy éppen rádióinterjúinak – kivételes jellegét az a problémaérzékeny és kritikai nyelvi regiszter adja, amely egyúttal kidomborítja A formakereső ellenállás tanulmányainak esszéisztikus formáját, illetve rávilágít a vajdasági magyar kulturális környezethez fűződő szoros kapcsolatára^[2]. Ezt a markáns filozófiai attitűdöt ezen a ponton röviden érdemes elhelyezni a kortárs (magyar) filozófiai diskurzusban.

Losoncz munkássága kétségkívül elválaszthatatlan attól a szellemi élettől, mely meghatározza filozófiai nyelvét, a társadalmi problémákhoz való viszonyát, vagy éppen politikai elköteleződését. Mindez egyrészről szoros kapcsolatba állítja a magyar filozófiai hagyományban gyökeret vert tendenciákkal (a fenomenológiai és hermeneutikai kutatásokkal, Lukács György filozófiai örökségével stb.), másrészről pedig bizonyos szempontból kiszélesíti a már meglévő tendenciák horizontját. Losoncz filozófiai és társadalomkritikai műveit ez a kettős viszonyulás a kortárs filozófiai diskurzus megkerülhetetlen elemévé teszi, mitöbb, szövegei feltárják e diskurzus határterületeit, megsokszorozva a gondolkodás számára elengedhetetlen problémák halmazát, illetve megteremtve ezen problémák megoldásához szükséges (teoretikus és kritikai) eszközök új szempontjait. E kettős viszony kiemelésével ugyanakkor fény derül arra, hogy melyek azok az aspektusok, amelyek felől nézve A formakereső ellenállás tanulmányai elhelyezhetők a filozófiai diskurzusok keresztmetszetén^[3].

A Losoncz által érintett társadalomelméleti kérdések, a Foucault vagy Deleuze (politika)filozófiájával, vagy éppen a hatalom és szubjektum kapcsolatával foglalkozó tanulmányok, a tanulmányokban felállított problémák és bevezetett fogalmak nem csupán a magyar filozófiai kutatások szempontjából, de nemzetközi viszonylatban szintén releváns összefüggéseket tárnak fel. Mindez egyúttal megköveteli annak a diszpozíciónak a figyelembe vételét, amely A formakereső ellenállásban olvasható szövegek karakterét egytől egyig meghatározza. Losoncz szempontjából a társadalomelméleti kérdések elválaszthatatlanok attól az antikapitalista meggyőződéstől, amely megszabja e kérdések interpretálását, a fogalmak szisztematikus kibontását, használatát, és kijelöli azt a kritikai ösvényt, amelyen keresztül a különböző tanulmányokban az ellenállás, a lázadás, az engedetlenség vagy a reflektív szembefordulás általános problémája láthatóvá válik.

Tehát, amennyiben szem előtt tartjuk A formakereső ellenállás tanulmányait meghatározó elméleti kiindulópontot, elengedhetetlen közelebbről érinteni a tőkés termelési módot strukturáló válságok, továbbá e válságokkal kapcsolatban megnyilvánuló ellenállás fogalmi kapcsolatát. Ez nemcsak Losoncz könyvének alapvető motivációját alkotja, hanem azt a tágabb perspektívát is megjeleníti, amelyen elhelyezhetjük A formakereső ellenállás általános prognózisát a tőkés termelési mód válságjelenségeivel, valamint e jelenségek filozófiai-politikai következményeivel, és nem utolsó sorban az ezekre adott ellenállási formákkal kapcsolatban. A kötetet lezáró tanulmányban („Tőke, válság: homeopátia?”) például azt a konklúziót találjuk, hogy a kapitalista válságjelenségek a szubjektivitás kialakulásának, megteremtésének lehetőségi feltételeit szintén megtörhetik. Losoncz szerint a „kapitalizmus térnyerése elválaszthatatlan az autonómia szűkülésétől és az áruhoz tapadó önmegvalósítás, autenticitás-keresés konnotációitól”. (381) Ebből a szempontból az ellenállás, az aktivizmus, a lázadás és engedetlenség visszatérő társadalmi fenoménjei – eltérő formái ellenére – nem redukálhatók egyszerűen arra a rendszerre, amelyben megjelennek, de nem is választhatók el attól a rendszertől, amellyel szemben kibontakoznak és fellépnek. Az ellenállás éppen úgy, akár a válság, a kapitalista rendszerre, továbbá (történelmileg) meghatározott formájára, az „autoritárius neoliberalizmusra” (8) jellemző, a társadalmat esszenciálisan determináló és formáló gazdasági tényezőktől – az áru- és pénzforgalom „diabolikus” körforgásától, az ingatlan- és lakáshitelek kiszámíthatatlan növekedésétől, illetve esésétől stb. – egyaránt elválaszthatatlan. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a válság, illetve az ellenállás közös alakzata csakis a későkapitalizmusra redukálható viszony lenne, amely ne létezett volna a tőkés termelési mód kezdetleges vagy fejlett formájában a 19. és 20. század különböző periódusaiban^[4]. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben kibontakozó ellenállási formák – például a 2008-as gazdasági világválság reakciója nyomán fellépő (vagy inkább újra-megerősödő) marxista-antiglobalista mozgalmak, esetleg az elmúlt években a rendszerszintű rendőri erőszakkal szemben egyre intenzívebb antirasszista tüntetéshullámok^[5] – éppen azért tünetértékűek, mivel együtt léteznek a fennálló „tekintélyelvű uralmi módozatokkal”, valamint alkalmazkodtak a „tőkés gazdaság dinamikájához”. (7–8)

Vajon az ellenállás pusztán a rendszer esetleges részét képezi, vagy, még kiszolgáltatottabb módon, alapvetően a rendszer termeli ki magából a felszabadítás azon eszközeit, és végső soron azokat az eszméket, amelyek egy lehetséges emancipációs politika jövőjét megalapozhatják^[6]? Ha közelebbről szemügyre vesszük a huszadik századi tömegmozgalmak – különösen a ’68-as események – társadalmi és politikai következményeit, akkor bizonyos értelemben azt láthatjuk, hogy a forradalmi – egalitárius eszmék minden radikalizmusuk ellenére végül oly módon épültek be a fennálló hatalmi struktúrákba, hogy egyre inkább fenntartják azt a neoliberális berendezkedést, amely még intenzívebben szolgálja ki a „hatalmi játszmákban” részt vevők politikai és gazdasági érdekeit^[7]. (309–310; 319–320) A hatvanas évek egyik meghatározó forradalmi követelménye, az individuum szabadsága a neoliberális konjunktúra egyik, ha nem legfontosabb axiómájaként bontakozott ki a hatalom, a szuverenitás vagy a „kormányozhatóság” (gouvernementalité) problémájával összhangban. Losoncz A formakereső ellenállás tanulmányaiban ezzel szemben éppen arra szólít fel, hogy

minden kétértelműsége ellenére – és ha még dialektikus viszonyban is áll a válsággal és a hatalommal – az ellenállás kívül eshet a kapitalista logika alól azáltal, hogy elkerülhetetlen történeti vonatkozásait olyan kritikai elemzésnek vetjük alá, amely képes a „meg nem valósult lehetőségeket”, potencialitásokat új perspektívába helyezni, tulajdonképpen a „kiaknázatlan” emancipációs területeket megvilágítani.

A kötetben előkerülő fogalmak, az érintett filozófiai problémák mintha éppen e területek alapvonalát rajzolnák meg.

Jóllehet A formakereső ellenállásban összegyűjtött tanulmányok különböző időben keletkeztek, illetve különböző szerzők elméleteit körbejárva kínálnak megoldást a jelen társadalmi problémáira, az ellenállás szempontjából egységes kép jelenik meg a kötetben. Ezt az egységes képet az egyes szövegek „elméleti sűrűsége”, a filozófiai problémák egyéni perspektívájának minél részletesebb, szisztematikusabb feltárása ugyan megtörheti, a tanulmányokban tárgyalt problémákat – értelmezésem szerint – a válság és ellenállás fent körvonalazott viszonya mentén szükséges figyelembe venni. A kötet befogadása, értelmezése szempontjából mindez két döntő következményt foglal magában: egyfelől plasztikusabbá teszi a korábban körvonalazott szükségszerűséget a válság és ellenállás két pólusa között, másfelől pedig láthatóvá teszi az egyes tanulmányok, valamint e tanulmányokat strukturáló fogalmak belső kohézióját. Ha valóban megtalálható e strukturális-fogalmi kapcsolat a szövegek között, beszélhetünk-e az ellenállás általános elméletéről? Vagy, amennyiben ez az általánosság nem köthető az ellenállás problémájához – mivel elsősorban történetileg kontingens események túldeterminált viszonyáról beszélhetünk –, akkor A formakereső ellenállásban milyen elméleti reflexiók mentén bontakozik ki az ellenállás fogalma?

Az első tanulmány, „A jövő az emlékezetben” az ellenállás problémáját az emlékezés szükségszerűségéhez kapcsolja. Losoncz ebben a szövegben nemhogy azt kívánja bemutatni, hogy milyen immanens kötődés állhat fenn a forradalom, illetve az emlékezés között – mint a „valamikori lehetőségeket újra felidéző kezdetre vonatkozó emlékezés” (43) –, hanem ezzel együtt az emlékezés és felejtés (platóni) dialektikája is előkerül, mely utóbbi egyúttal kidomborítja a filozófia „anamnetikai” karakterét. A „jövőre utaló emlékezés” problematikája a második tanulmányban a neoliberális hegemónia hatalomgyakorlásának sajátos megnyilvánulásával, a kormányozhatóság specifikus problémájával kerül előtérbe. Ebben a szövegben, mely „A neoliberalizáció archeológiája és genealógiája” címet viseli, Losoncz célja kettős: egyrészt Foucault gondolkodásának rekonstrukciója a neoliberalizmus kritikája szempontjából, másrészt pedig annak bemutatása, hogy a neoliberális hatalomgyakorláshoz való viszonyán keresztül – illetve azon túl – miként jelenik meg a szabadság és hatalom foucault-i problémája, és hogy ez utóbbi kettő „agonisztikus viszonya” (48) hogyan köthető egyáltalán az ellenállás kérdéséhez. Foucault gondolkodásában a „jelen ontológiájának” megalapozása szükségképpen kiegészül a múlt/jelen kapcsolatát feltáró elemzéssel. A neoliberális hatalomgyakorlást kifejező kormányozhatóság kérdése egy olyan politikát implikál, amelynek működésmódját, szerkezetét csakis akkor érthetjük meg – véli Foucault –, amennyiben a hatalmat „viszonyként”, és ezzel összefüggésben a politikát „eredendő transzformációként” gondoljuk el. (104) Losoncz erre támaszkodva azt a konklúziót vonja le, hogy a hatalom és politika ilyen jellegű felfogása vezet el Foucault (kései) gondolkodásában az ellenállás és szabadság sajátos viszonyához. Ez a viszony tulajdonképpen arra világít rá, hogy a szabadság nem a jövő vehiculuma, hanem annak lehetősége, hogy a múlt/jelen kapcsolatán keresztül a „múlt megváltoztatásának lehetőségéhez” vezessen. (109 – Kiemelés az eredetiben.) Noha első olvasásra úgy tűnhet, Foucault kiegyezik a neoliberális racionalitás által uralt kormányzás formájával, Losoncz értelmezésében a foucault-i elemzésben éppen arra találhatunk módot, hogy az emlékezés jóllehet bonyolult, azonban elengedhetetlen szabadsága képes felvillantani a felszabadulás múltbeli lehetőségeit – ezekre a lehetőségekre pedig elsősorban emlékezni kell.

Ha az emlékezés nyomán haladunk tovább, a soron következő, Deleuze „politikai ontológiájával” foglalkozó tanulmány nem a múlt lehetőségeinek feltárásán keresztül jut el az ellenállás kérdéséhez, hanem a vágyhoz és a forradalomhoz való viszonya mentén. „Az immanencia politizációja; politizáció az immanencia révén” című tanulmányban a deleuze-i filozófia két meghatározó aspektusának kritikai analízisére kerül sor. Losoncz egyfelől a vágy fogalmának központi szerepét a politika és ontológia találkozási pontja mentén prezentálja – kihangsúlyozva, hogy Deleuze gondolkodásában elkerülhetetlen az „ontológia politizációja”. (116–117) Az ellenállás problémáját ennélfogva nem azok a kérdések jelenítik meg, amelyeket például Foucault az emlékezéssel, illetve a hatalom sajátos, „genealógiai” megközelítésével köt össze, hanem a valóság egy olyan ontológiai kibontásával áll kapcsolatban, amelynek egyik, ha nem legfontosabb kiindulópontját a hatalommal szemben létrejövő szubjektiváció elemzése jelenti. A tanulmányban másfelől az a deleuze-i problematika kerül elő, amely mindenekelőtt a kapitalizmus immanenciájára fókuszál, kifejezetten annak de- és reterritorializáló megnyilvánulásaival összefüggésben. Losoncz kiemeli, hogy a kapitalizmus eseménye – minden kontingenciája ellenére – egy olyan univerzális horizont lehetőségét teremti meg (144–145), amely nemcsak kitágítja, illetve „bekebelezi” az ismeretlen területeket, de ezzel együtt létrehozza a határokat, kerítéseket húz e „meghódított” területeken. (146–147) Deleuze gondolkodásában az egyik meghatározó ellenállási formát a kreativitás affirmatív szerkezete, a „világra mondott Igen” teszi lehetővé. (159) Felmerülhet a kérdés a meglehetősen bonyolult fogalmakkal operáló tanulmány olvasása után, hogy e deleuze-i belátások miként léphetnek kapcsolatba a forradalom problémájával, illetve azzal a történeti hagyománnyal, amelyet például a rousseau-i, hegeli vagy marxi reflexiók jelölnek ki?

Amint erre Losoncz is felhívja a figyelmet, a deleuze-i filozófiában a forradalom az ellenállás kreatív-affirmatív „szempontjából” jelenik meg a kapitalista immanenciában. A kötetben mindez egyúttal kijelöli azt az irányt, amely felől az ellenállás talán két legfontosabb teoretikusa, Rousseau és Marx társadalomkritikai útkeresései összevethetők egymással. Ebből a szempontból A formakereső ellenállás negyedik tanulmánya – „A radikális szembeszegülés két stratégiája: Rousseau és Marx” – azokra a kérdésekre összpontosít, amelyek a rousseau-i gondolkodásban a „kollektív autenticitás” problémájával, illetve az igazságosság elméleti fejtegetéseivel kapcsolatban jelennek meg, és amelyek a marxi elemzésekben – bizonyos értelemben a rousseau-i megfontolásokat transzformálva – mindenekelőtt a kapitalizmus és forradalom viszonyával kapcsolatban nyilvánulnak meg. Egyik oldalról Rousseau a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben fellépve a „népakarat” szuverenitásában látja megvalósulni azokat a lehetőségeket, amelyekkel felvértezve megalapozható a kollektív, közvetlen részvételiségen nyugvó politikai gyakorlat. Ez pedig azt vonja maga után, hogy a kollektivitás „autentikus” szerepét az igazságosság szükségszerű feltétele nyújthatja. A másik oldalról Marx nem elégszik meg az igazság társadalmi „rehabilitációjával”, mivel úgy gondolja, hogy a kapitalizmus „bizonyos értelemben igazságos, affirmálja az egyenlőséget és a szabadságot”. (230 – Kiemelés az eredetiben.) Losoncz arra világít rá, hogy a marxi kritika egy olyan „immanens stratégiát” követ, amelynek egyik (és alighanem) legfontosabb elemét a forradalom alapító eseményként való értelmezése szolgálja. A forradalom ennélfogva nem pusztán egy különös „történelmi pillanat”, amely a fennálló renden belül változtatja meg a viszonyokat, hanem a történelem „kezdetét” megalapozó eseményként bontakozik ki. (231–232) A szöveg ezen pontján szoros párhuzam jelenik meg az első tanulmányban fejtegetett „jövőre utaló emlékezés” propozíciójával.

Úgy tűnik, hogy Losoncz az ellenállás és forradalom között feszülő kapcsolatot – a kötetben érintett gondolkodók változatos, de összetartozó elméleteinek kifejtésén keresztül – óhatatlanul az emlékezés kimeríthetetlen és szükségszerű problémájához kapcsolja.

Az utolsó két tanulmány közül az előbbi, a „Lelkiismeret és engedelmesség” a szuverenitás problémakörét járja körbe, különös hangsúlyt helyezve a hatalom és szubjektum viszonyára. Losoncz nemcsak azokkal a problémákkal kapcsolatban fejti ki a lelkiismeret szubverzív, értelmezése szerint az ellenállás szubjektív állapotától elválaszthatatlan fogalmát, amelyeket A formakereső ellenállás tanulmányai korábban érintettek, hanem egyszersmind bevezeti a szubjektivációt lehetővé tevő és konstituáló társadalmi mechanizmusok – például az althusseri „ideológiai interpelláció” vagy a foucault-i „önmagunknak való igazmondás” (a parrhészia) – fogalmi elemzését. Meglátásom szerint A formakereső ellenállás talán legátfogóbb tanulmányában a lelkiismeret úgy jelenik meg, mint a szubjektumot megalkotó, a szubjektivitás „belső formáját” megteremtő alapvető feltétel. A lelkiismeret ebben az értelemben a „koncentráltság” és „kondenzáltság” azon elvét rögzíti (266), amelyen keresztül egyfelől megnyílhat a lelkiismeret kibontakozására jellemző büntetés és jutalmazás kettőssége, és amely másfelől megmutatja az emlékezés, az emlékezet lelkiismerethez való kapcsolódását. (267–268) Losoncz ezt követően az engedelmesség problémáját is magában foglaló szubjektivitás és szabadság viszonyából kiindulva tér rá a kapitalizmus fegyelmező logikájának kritikai elemzésére. (284–285) Az engedelmesség problémája ebből a szempontból nem a lelkiismereti aktivitás redukciójából vagy a lelkiismeret hiányából fakad – mivel az engedelmesség hozzátartozik a lelkiismeret szükségszerűségéhez –, hanem abból, hogy pontosan miként ragadhatjuk meg a szubjektum és szabadság kapcsolatát, a szubjektiváció egész problémakörét a tőkés termelési mód hatalmi viszonyai között.

Emlékezet és lelkiismeret, hatalom és szubjektum, vágy és engedelmesség: A formakereső ellenállás tanulmányaiban vizsgált fogalmak – illetve a fogalmak vizsgáltalán keresztül bemutatott különböző, de egymást metsző elméleti horizontok – az ellenállás általános képét rajzolják meg. Az ellenállás ugyanakkor elengedhetetlen kapcsolatban áll a válság problematikájával. Amint fentebb röviden körvonalaztam, a válságjelenségek szükségszerűen kitermelik az ellenállás különböző szubjektív formáját. A kötet zárótanulmányában, a „Tőke, válság: homeopátia?” című szövegben a szubjektivitás kérdése óhatatlanul összefonódik a válság nyomán, továbbá a válságon keresztül kibomló hatalmi konfigurációkkal. Losoncz elsősorban Antonio Negri (és Michael Hardt) elméletére fókuszálva bontja ki a válságra vonatkozó reflexióit – kontrasztként megemlítve a Robert Kurzhoz (illetve másokhoz) köthető „értékkritikai” irányzatot, valamint Frédéric Lordon Spinoza által inspirált filozófiáját. Bár sok mindenben támaszkodik Negri és Hardt azon megállapítására, miszerint a válság természetét objektív és szubjektív szempontja alapján szükséges megközelíteni (a tőke vonatkozásában az előbbi „funkcionális”, míg az utóbbi „diszfunkcionális”), Losoncz a tőke dinamikáját kifejező válságban a „forma” dialektikus problémáját látja megnyilvánulni. (327–328) Mivel a válság tulajdonképpen hidat képez a kapitalizmusra jellemző „strukturális determinációk és konjunkturális esetlegességek” között (366), a válság objektív és szubjektív aspektusát egyaránt figyelembe kell venni ahhoz, hogy elkerüljük a kapitalista logikát meghatározó túltermeléssel és túlfogyasztással együtt felszínre törő, a kritikai elméletet érintő válságot. (378) Ez a konklúzió nemcsak azt foglalja magában, hogy a válság és ellenállás kapcsolatát a fennálló hatalom függvényében vizsgáljuk, hanem ezzel együtt azt, hogy ez a kapcsolat meg is teremti azon lehetőségeket, amelyek révén az ellenálló szubjektum transzformálhatja, szubjektivizálhatja a válság által láthatóvá váló objektív kényszereket.