A huszadik században számtalan embernek kellett hirtelenjében, a hatalom túlkapásai miatt elhagynia az otthonát. Gyakran az emberek vallása volt az ürügy, máskor a politikai meggyőződés, az anyanyelv vagy a polgári háttér. Máig rengeteg az ehhez kötődő kimondatlan trauma, a magunkba burkolt, mélyen eltemetett veszteségélmény. Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutatóval, a bécsi Sigmund Freud Egyetem oktatójával arról beszélgettünk, milyen hatással lehetnek ezek a nyolcvan évvel ezelőtti események a mai gyerekek életére. Miért érdemes tisztába kerülnünk azokkal a történésekkel, amelyek meghatározták déd- és nagyszüleink sorsát.
Tóth Erzsébet Fanni fő kutatási területe a traumák emlékezete, elbeszélhetősége és elbeszélhetetlensége, s ezek hatása az identitásra. Dél-Szlovákiából származik, már tíz éve Bécsben él és tanít, a Nemzetközi Pszichoterápia-tudományok Doktori Iskola koordinátora. Ezenkívül a Femspace nevű civil szervezetet vezetője, amely külföldre költözött magyar nőket segít a világban.
„Alapvetően eddig javarészt a trauma és az identitás témaköréhez kapcsolódó projektekben vettem részt. Tanulmányoztam például, hogyan válhatnak akár kommersszé is a holokauszt-emlékek a 21. században, majd ezt követően évekig kutattam a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni jogfosztásának emlékezetét, de foglalkoztam olyan gazdag japán családok identitáskrízisével, akik az európai kultúra bűvöletétől vezérelve elhagyták az otthonukat, és gyerekeik két világ közt rekedve próbálták meghatározni az identitásukat.”
Nemrégiben zárult le a szerző egy európai női vállalkozókat vizsgáló projektje, amelyben szintén központi szerepet kapott az identitás elbeszélése. A nemzetközi szakértői gárda itt egyebek mellett arra fókuszált, hogyan definiálja magát manapság egy nő, aki vállalkozóként is tevékenykedik. Miként integrálja a különböző szerepeit (például a partneri, szülői, korábbi alkalmazotti státuszából eredő szerepeket), és ez hogyan hat a vállalkozása és magánélete menedzselésére. A társadalomkutató szakember elárulta, jelenleg ismét a traumák kérdése a fő fókusza, és az elbeszélhetőség mellett azok láthatóvá tétele és feloldása is foglalkoztatja.
A napokban jelent meg a beszÉLJ! címet viselő könyve a Kulcslyuk Kiadó gondozásában, amelyet Vibók Ildivel közösen jegyez.
„Már több mint tíz éve megvolt az alapötlet. Amikor a doktori kutatásomhoz gyűjtöttem adatokat, sok idős emberrel beszélgettem, akik gyerekként, fiatalként átélték a deportálást és a kényszermunkát a második világháború utáni Csehszlovákiában. Sajnálkozva mesélték, hogy sem közösségeikben, sem családjaikban nem téma a múlt. Hosszú ideje foglalkoztat, mi lehet ennek az oka, és hogyan nyúlhatunk hozzá ehhez a Csehszlovákia utódállamaiban, de Magyarországon is politikailag máig érzékeny deportálás – telepítés – kényszermunka témához úgy, hogy ne essünk bele például a jobboldal tetteseket vádló és az áldozatokat mindenáron védő, fekete–fehér narratívájába, hiszen a múlt század negyvenes évei is egy olyan történelmi korszak, és benne mindenki olyan szereplő, hogy egy ennél sokkal komplexebb perspektívát érdemelnek.
A túlélők évtizedekre hallgatásba burkolóztak. Nem volt ritka, hogy az interjúk elején biztosítanom kellett őket afelől, hogy nem adom ki az adataikat az államnak, mert rendkívül féltek, hogy idős korukra is meghurcolják őket, ha a deportálásról beszélnek.
„Hogy elveszítik, például, a nyugdíjukat – ez egy visszatérő motívum volt. Hiszen a második világháború utáni években Csehszlovákiában egyszer már megfosztották őket az állampolgárságukkal együtt az anyanyelven való tanulás jogától, a vagyonuktól, házaikba idegeneket költöztettek be, és családtagjaikat a deportálás és a lakosságcsere keretén belül több száz kilométerre száműzték. Az ötvenes években aztán látszólagos »béke« váltotta fel a nemzetiségi megtorlásokat, a jogfosztásnak teret adó ún. Beneš-dekrétumok azonban máig kísértenek Csehszlovákia utódállamaiban. A téma olyan érzékeny, hogy lehet miatta elnöki választást veszteni (lásd Karel Schwarzenberg esetét Csehországban), és hét évtized múltán is jogalapul próbálják felhasználni vagyonelkobzáshoz (lásd a pert az Emberi Jogok Európai Bíróságán).”
View this post on Instagram
„Szlovákiában ráadásul az alkotmány megfogalmazásától kezdve a közpolitikáig és a nyelvhasználatig számos olyan területet lehetne említeni, amely teret ad a nemzeti kisebbségek diszkriminálásának, és megalapozza az országban élő magyarok, például az én idős interjúalanyaim félelmét. Hiszen évtizedekig egy olyan közegben éltek, amely tagadta az általuk megélteket, majd nem vett tudomást az ő fájdalmukról. Az áldozatok megtanulták, hogy ha csendben maradnak, talán nem esik bántódásuk.Nem volt szabad kimutatniuk, hogy tényleges traumát jelentett számukra a kényszermigráció, sőt, nyilvánosan haragot és bosszúvágyat sem érezhettek, nyilváníthattak ki. A tényleges, anyagi kárpótlástól, hivatalos bocsánatkéréstől máig elzárkózott mindenki, az országban aktív politikai pártok sem feszegették a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtizedben.”
Ebben a politikai és társadalmi közegben a deportálások áldozatainak emlékhelyei is hiányoztak egészen 1997-ig, a deportálások 50. évfordulójáig, s akkor is (néhány kivételtől eltekintve, mint például a révkomáromi meghurcoltak emlékműve) a legtöbb helyen csak apró emléktáblákat állítottak. Ahol az emlékezés helyei ilyen sokáig hiányoztak, ahol az iskolákban a hivatalos történelemoktatás nem tanított az eseményekről (vagy a többségi nemzet perspektívájából tette azt), az emlékezés csak a családon belül volt lehetséges.
„A traumát túléltek szakirodalmából, vagy például a holokausztból vagy hadifogságból visszatérők esetében is tudjuk, hogy az áldozatok túlélési mechanizmusként gyakran a hallgatást választják. „Minek beszélni, ha úgysem változtat semmit?” „Minek beszélni, ha csak feltépünk ezzel sebeket? Jobban jársz, ha ezt te sem bolygatod…” – hallottam rengetegszer, és öntudatlanul is hatott rám a sok félelem. Hallgattam is majdnem egy évtizedig, de folyamatosan a fülemben csengett az erőszakot elszenvedett emberek hangja, és kerestem ezt a tapasztalati tudást, hogyan tudnám a lehető leghatékonyabban visszajuttatni a deportáltak unokáihoz, dédunokáihoz, akik megörököltek egy félelmet, de sokszor nem is tudták pontosan, milyet.”
A szakember doktori munkájához összegyűjtött, anonimizált „életmese”, a sok családi deportálás és kitelepítés-történet magyarul évekkel ezelőtt először egy Facebook-oldalon jelent meg, de már akkor is az volt a cél, hogy egyszer könyv formájában is eljuthasson minél több emberhez. A szerző egy olyan kötetet szeretett volna az olvasók (és nem csak a témát kutatók) kezébe adni, amely amellett, hogy leír, bemutat egy adott korszakot és jelenséget, el is gondolkodtat a jelenbeli párhuzamokon. Hogy az olvasó a saját családja múltját is el tudja kezdeni feltérképezni, a könyv minden fejezet végén közöl feldolgozást segítő kérdéseket és egy rövid módszertani útmutatót is.
Kezdetektől fontosnak tartotta, hogy kilépjen az akadémiai elefántcsonttoronyból, ezért a könyv elsősorban nem a téma szakértőinek, hanem a mindennapok emberének és családjaiknak szól. Célja, hogy párbeszédet teremtsen a társadalom különböző csoportosulásai között. Éppen ezért egy tapasztalt gyerekkönyvíróval, Vibók Ildivel, és egy, a társadalmi traumákban személyesen is érintett illusztrátorral, Igor Lazinnal közösen gondolkodott a hogyanokról, és több hónapos munka után született meg a nemrégiben megjelent beszÉLJ!
„Alapvetően a fiatal korosztályt céloztuk meg, hiszen a felnőtt olvasók számos magyar nyelvű könyv közül válogathatnak, ha a múlt traumáit, a transzgenerációs örökségüket szeretnék megérteni. A fiatalabb korosztálynak magyarul ez az első ilyen jellegű, regénybe ágyazott és kérdésekkel feldolgozást segítő irodalma.”
A feldolgozásregény egy gyerek perspektíváján keresztül meséli el a deportálás borzalmait, kimond és rákérdez olyan dolgokra, amelyekre a felnőttek nem szoktak. A könyvben ábrázolt (cseh)szlovákiai magyar család bármelyikünk családja lehetne, országhatároktól függetlenül, a szereplők pedig a 21. században akár mi magunk is lehetnénk.
„Felszabadító érzés volt, amikor ráeszméltem, hogy vannak a saját családomban is olyan erőforrások, kapaszkodók, amelyek a nagyszüleim idegen nyelvű iskolába kényszerülése, majd megkapaszkodása és megküzdése révén az én kislányaimat segíthetik egy teljesen más korszakban és iskolarendszerben, Ausztriában. Ha az olvasók a regény történései mellett átbeszélik a kiegészítő kérdéseket a gyerekekkel, egy merőben más oldalról is megismerhetik a családjukat, a családtagjaik döntéseit, kétségeit pedig egy új szemszögből is megérthetik. Mindez hosszútávon hozzájárul ahhoz, hogy a javítsunk mentális ellenálló képességünkön, és könnyebben megküzdhessünk életünk kihívásaival.”
A könyv nem hagyja magukra a szülőket, és minden fejezet végén, mintegy sorvezetőként, helyet kaptak a kötetben a téma megbeszélését segítő, feldolgozó kérdések. A szerző kiemelte, fontosnak tartotta, hogy a távolinak tűnő történetet közelebb hozza mind az olvasó családjához, mind a mához, és erre épp a kérdéssorokat és játékokat tartotta a legjobb eszköznek.
„Egy regény története, főleg, ha olyan elvárással és hozzáállással olvassuk, hogy ez régmúlt, engem nem érint, nagyon gyorsan elfelejtődhet. Ha azonban a történetet olvasva párhuzamosan rákérdezünk a családtagjainknál arra, mi történt az ő életükben egy-egy nehéz időszakban, hogyan élték túl a válságos korszakaikat, mibe kapaszkodtak, miben hittek, mi adott nekik erőt, ha felfedezzük egy-egy családi szabály vagy szokás gyökerét, akkor maradandó nyomot hagyhat a könyv.”
A traumáink azonban sokszor olyan mélyen élnek bennünk, hogy nincsenek rá megfelelő szavaink, lehet már mi sem szavak által örököltük meg őket. Ha a családban évtizedekig nem volt hagyománya a régi élettörténetek, tapasztalatok elmesélésének, átadásának, s most hirtelenjében egy-egy régi, fájó dologra rákérdez valaki, akkor mintegy védekezésként a tagadás, a hárítás is lehet reakció. Ilyen esetekben nagy kihívást jelent szavakat találni a megélésekre. A könyv utolsó fejezete ebben kíván segítséget nyújtani.
A művészetterápiás megközelítés révén a múlt felidézéséhez nem kellenek melléknevek, igék, főnevek, elég „csupán” lerajzolni, megformázni egy látszólag ártatlannak tűnő dolgot, például a nagymama házának alaprajzát, vagy a nappali bútorainak elosztását.
„Rajzolás közben olyan emlékek elevenedhetnek fel, amelyek évek óta magunkba burkolva várták, hogy napvilágra kerüljenek. Amikor ismét arra az öblös fotelre gondolunk, ahol nagyapánk esténként ücsörgött, és mesét mondott nekünk, melegség öntheti el a szívünket. Előkerülhetnek a fiók mélyéről nagymama hímzett terítői, és történeteket fogunk társítani hozzájuk, amelyek szépen lassan megalapozzák a komolyabb, fájóbb témákat is érintő beszélgetéseket. Ha ezt biztonságos, elfogadó és megtartó családi közegben tesszük, az egymástól eltávolodott generációk is megtalálhatják újfent az utat egymáshoz, a kellő hangot a tisztázó beszélgetéshez.”
A pár éve megjelent, Orvos-Tóth Noémi által jegyzett Örökölt sors című könyv óta hatalmas az érdeklődés a transzgenerációs témák iránt. Tóth Erzsébet Fanni és Vibók Ildi közös regénye elsősorban a fiatal generációkhoz szól, viszont általuk az idősebb korosztályt is megszólítja. Generációkat összekötő szemlélete és újszerű struktúrája teszi népszerűvé.
A kutató kiemeli, eljutott hozzá a hír, hogy a szöveget hatékonyan alkalmazzák már irodalomterápiás csoportokban, hátrányos helyzetű kamaszok körében, akiknél épp azért talált be ennyire a történet, mert életkorukból kifolyólag egy olyan krízisben vannak, amelyből nehezen látják a kiutat. Minden ellen lázadnak, de még nincsenek felvértezve olyan erőforrásokkal, amelyek segítenék őket mindennapi nehézségeik megoldásában.
A társadalomkutató a meseregény pozitív fogadtatásán felbuzdulva már tervezi a kötet folytatását, a módszertani rész alaposabb kidolgozása mellett hangsúlyt helyez a bennünk élő múlt megértésére és annak feldolgozására, erőforrássá alakítására.
„Meg emlikszek, hogy vasárnap volt, akkor a pajtánknál megjelent valami hat-nyolc német. Akiket kitelepítettek oszt visszagyüttek. Lágerban voltak és akkor izétík, hogy mink hugyan mentünk oda a házukba, meg minek. Emlikszek, hogy az anyám az nagyon meg vót ijedve, hogy bántani talának majd minket, mert hát minket az ő házukba raktak be. Mer’ mink vittünk bútorokat, ágyat meg szekrényt, azt mink vihettünk a vagonban, de azért ott volt minden, mer’ hát otthagytak mindent a németek, mert kitelepítették iket egy ötven kilos csomaggal, vagy mennyivel. Nem tudom. Még a piszkos tányérok is mind ott voltak az asztalon, amikor minket a gazda oda bevitt.
Nos, de mikor azok a németek megjelentek ott a pajtánál, mondta az apám, hogy a tizennégyes háborúban volt az a közös monarchia, és az én apám németül is volt, amit értett, hát így elbeszélgetett velük. Osztán leültünk ottan a pajtánál, cigarettáztak, dohányt adott apám nekik, így telt az idő két évig. Oszt azok a nimetek ott is maradhattak egy darabig, de a házukba nem mehettek vissza, mer ott mink vótunk. Én csak olyan gyerek vótam, nem tudom, meg akkor nem is érdekelt, hogy hogy is vót az, de osztán egyszer meg úgy hirtelen megint eltűntek. De a gazda, az a cseh ember, az is olyan volt, hogy nem rossz volt a gazda, pénz nem igen volt, csak negyedévenkint fizettek. De nem bántott minket ott senki, azt igazán nem mondhatom, csak hát nem gyühettünk haza.”
(Tóth Erzsébet Fanni gyűjtése Perbetén, Dél-Szlovákiában)
„A régi, családi történetek megismerésével saját magunkat is jobban meg fogjuk érteni a jelenben. Ráadásul amikor hallhatunk a felmenőink vívódásairól, a föléjük tornyosuló, néha leküzdhetetlennek tűnő akadályokról, akkor egy teljesen más szemszögből ismerhetjük meg őket. Sokan mondják nekem, ők nem állnak készen arra, hogy traumákról halljanak, nekik túl véres a világháború, és túl fájdalmas látni, ha az idős családtagok régi veszteségeikről beszélnek. És mire jó ez, ha feltépjük a régi sebeket.
Ha így gondolkodunk, egy dologról elfeledkezünk közben: mennyire felszabadító lehet annak az idős embernek, hogy mesélhet azokról az időkről, azokról a dolgokról, amelyeket eddig mélyen elrejtett magában. Ha sok évtized után szavakká artikulálódik az egykor megélt nehéz élethelyzet, ezekben a beszélgetésekben a túlélők mindig elmondták azt is, ők miként találtak például erőforrásokat a bombázások, a hiánygazdaság kellős közepén. Hogyan alakítottak ki segítő hálózatokat akkor is, amikor a családtagokat egymástól messzire sodorta a történelem, és az országhatárokon nem volt egyszerű az átjárás. Ezeken a történeteken keresztül megtanulhatjuk, hogy saját nehézségeinkkel nem vagyunk egyedül. Ha nehéz élethelyzet előtt állunk, támaszkodhatunk egy olyan hálózatra és átörökített képességekre, amely a múltban sokszor megoldott már számos kihívást, és ha fizikailag a családtagok nincsenek is jelen egy ideje a mindennapjainkban, rájuk és a megoldási stratégiáikra gondolván is erősebbnek érezhetjük magunkat.”
