Esős, borongós őszi nap volt 2001. november 13-a. A végrehajtó erre a napra tűzte ki a Garay utca 5. szám alatti lakásból a négytagú Maczó család kilakoltatását. A Roma Polgárjogi Alapítvány szolidaritási gyűlést, majd élőláncot szervezett az erzsébetvárosi ház udvarára. A reggeli óráktól késő estig tartó polgárjogi akció feszült óráiban akadtak pillanatok, amikor felsejlett a kilakoltatás elmaradásának, vagy a család elhelyezésének reménye. De a szocialista Szabó Zoltán polgármester és a szabaddemokrata Demszky főpolgármester nem voltak képesek megoldani a helyzetet, így a végrehajtó cselekedett: rendőröket hívott, akik a tiltakozókat megbilincselték és elszállították, a családot pedig a szabad ég alá küldték.

A VII. kerületi Rendőrkapitányságon tizenhat személy kihallgatásáról jegyzőkönyv született, majd szabadlábra-helyezés. Az esettel összefüggésben semmilyen eljárási cselekmény nem történt. Ettől függetlenül érdemes megőrizni ezt az abszurd és jellegzetes napot – valamint annak elő- és utótörténetét – a magyar politikatörténet és a roma polgárjogi mozgalom „jó emlékezetében”. Erre vállalkozik ez az írás.

Botlások

A Budapest, VII. ker. Király utca 25. számú ház egyike azoknak, amelyekbe „belebotlott” a polgárjogi mozgalom az erzsébetvárosi ingatlanpanamák „pártokon átívelő” története során, a nehéz sorsú romákon keresztül. A Zsidónegyed főutcájában található, műemlék jellegű épületet is bontásra ítélték az ingatlanspekulánsokkal általában jó nexust ápoló helyi politikusok, hogy aztán oda valami méregdrága irodaházat vagy lakótelepet építtessenek. Ezt a tervet húzták keresztbe 1999 tavaszán-nyarán a Pesten lakni és dolgozni akaró cigány családok.

A Király utca 25. alatti különleges, fektetett nyolcas alakú ház akkor már üresen állt, és bontás előtt álló lakásai közül tizennyolcat elfoglalt ugyanennyi család, több mint negyven gyermekkel. Néhányuk a munkanélküliség elől költözött vissza a fővárosba, a többségük már hosszabb ideje élt Pesten, és itt vált különböző okok miatt hajléktalanná. Mindannyiuk felmenői a „fekete vonatok” ingázói voltak, akik hosszú éveket, évtizedeket dolgoztak a fővárosi építőipari vállalatoknál.

A ház a családok beköltözésekor a lebontásra ítélt stádiumnak megfelelően már meglehetősen siralmas képet mutatott. Ahogy szokták: az önkormányzat leszereltette a fűtőtesteket, csapokat, a vízvezetékeket, sok helyen hiányoztak az ajtók, ablakok, másutt be voltak falazva. A beköltöző családok a lakásokat újra lakhatóvá tették: helyreállították a csapokat, vízvezetékeket, radiátorokat, ajtókat-ablakokat szereltek fel, csempéztek, illetve kifestették az egy-másfél szobás lakásokat.

Az önkormányzat a beköltözések észlelését követően hivatalnokaival bérbevételi ajánlatot osztatott szét a családok között. Ezek iktatására azonban nem került sor, mert később kiderült, hogy egy helyi rendelet nem tette lehetővé, hogy önkényes lakásfoglaló bérbevételi ajánlattal éljen. Ezt követően az önkormányzat tulajdonosi jogosítványaira hivatkozva azt üzente az érintett családoknak, hogy haladéktalanul hagyják el az épületet, vagy erőszakkal kirakják őket. Nyomatékképpen több alkalommal őrző-védők jelentek meg az udvarban.

A Roma Polgárjogi Alapítvány (RPA) felhívta a figyelmet a kommandós eljárás törvénytelenségére, tárgyalásokat kezdeményezett a polgármesterrel, aki ennek hatására a fenti eljárást felfüggesztette, majd ad hoc bizottságot hozott létre cigány- és civilügyi tanácsadója, Orsós Éva vezetésével.

A bizottság feladata volt, hogy megoldási javaslatokat dolgozzon ki. A bizottság munkájában az RPA és a NEKI (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda) munkatársai is részt vettek, több megoldási javaslattal éltek, ám ezek egyikét sem támogatta a helyi képviselőtestület. Ennek következtében a bizottság megszűnt. A kilakoltatásokat hosszú időn keresztül meg lehetett akadályozni, de az ügy érdemben egy tapodtat sem mozdult előre.

Lex Juharos

Új helyzet a Fidesznek „köszönhetően” állt elő:

1999 karácsonya előtt Juharos Róbert fideszes képviselő javaslatára az Országgyűlés elfogadta azt a törvénymódosítást, amely a lakások önkényes elfoglalását szabálysértéssé minősítette, és pénzbüntetéssel, illetve szabadságvesztésre való átválthatósággal rendelte büntetni az önkényes beköltözőket.

Az ingatlanbizniszben (is) utazó józsefvárosi politikus már hibátlanul megtanult úgy uszítani a romák ellen, hogy ki sem ejti a száján a cigány vagy roma szót: egyik rádióinterjújában így fogalmaz: „tömegével jönnek fel Szabolcsból a sokgyermekes családok, akik már a Keletiben adják-veszik a címeket”.

A Roma Polgárjogi Alapítvány a cigányellenes indulatoknak szabad utat nyitó „lex Juharos” következményeinek enyhítése érdekében 2000 februárjában egyeztetést kezdeményezett a leginkább érintett fővárosi kerületi önkormányzatok szociális ügyekért felelős munkatársaival.

A cél az volt, hogy mindenki számára elfogadható (válságmegelőző) megoldásokat dolgozzanak ki a hajléktalanok, önkényesek, díjhátralékosok problémáinak a kezelésére. A Fővárosi Önkormányzat fölkarolta a kezdeményezést, így márciusra – a kerületek és az RPA egyetértésével – elkészült egy állásfoglalás-tervezet, amely kimondta, hogy a gyermekvédelmi törvény előírásainak megfelelően, gyermekes családokat csak akkor lehet kilakoltatni, ha az érintett önkormányzat Családok Átmeneti Otthonában (CSÁO) helyezi el őket.

Az állásfoglalást a későbbiek során a Szociális Tanács, a Szociális és Családügyi Minisztérium tanácsadó testülete is magáévá tette, amit a minisztérium főosztályvezetője, Gáspár Károly is megerősített. Jelzésértékű volt, hogy az Erzsébetvárosi Önkormányzat ezeken a megbeszéléseken nem vett részt, ellenben március-áprilisban megindította a kilakoltatásokhoz szükséges bírósági eljárásokat.

2000 nyarán Erzsébetváros jegyzője levélben kért pénzügyi segítséget a Fővárostól „a Király utcai önkényesek” problémájának megoldása érdekében. Augusztusban az RPA közbenjárásának is köszönhetően a Fővárosi Önkormányzat 100 milliós pályázatot írt ki családi átmeneti otthonok létesítésére, elsősorban a zuglói és erzsébetvárosi kilakoltatások megelőzése érdekében. A Főváros a keretösszegből 36 milliót különített el Erzsébetváros részére.

Erzsébetváros első benyújtott pályázata elfogadhatatlannak minősült, mert Budapesten kívül, faházak építésével kívánt átmeneti otthonokat létesíteni. Második benyújtott pályázatukon mindössze 15 milliót igényeltek, mert a tervezett 24 helyett pusztán 10 kerületi lakás átmeneti otthonná alakítását vállalták.

Mindeközben a Király utca 25-ben az ismétlődő fenyegetések hatására a tizennyolc családból öt feladta, és tizenhárom család maradt a házban.

Szabad, demokrata kilakoltatás

2000. szeptember 21-én Erzsébetváros Önkormányzata, a Fővárosi Önkormányzat által a probléma kezelésére, megoldására elkülönített 36 millió forintos támogatás ellenére újra nekilátott a Király utca 25-ben élő családok kilakoltatásának. Kivonultak a rendőrök, a falazó brigád, a szociális gondoskodásért felelős apparátusi és intézményi munkatársak, Séllei Frigyesnek, a polgármester kommunikációs tanácsadójának vezényletével. Az udvaron az RPA munkatársai, szimpatizánsai és a sajtó képviselői várták őket.

Újabb család engedett a nyomásnak: elfogadta az önkormányzat által felajánlott teherautót, és hazaköltöztetést a szabolcsi Jánd településre. Séllei bejelentette, hogy a többi családnak is távoznia kell, de máshol ideiglenes szállást biztosítanak nekik. Kiderült, hogy nyolc családot tudnak így elhelyezni. Három család került a Dob utcába, négy család a Garay utca 5-be, egy család pedig a Dózsa György útra. A többiek továbbra is a Király utca 25-ben maradtak.

Még aznap este a szociális ügyekért felelős alpolgármester, Koromzay Annamária (SZDSZ) és a Szociális Iroda vezetője, Németh Márta megállapodásokat kötöttek a családokkal. Ebben rögzítették, hogy az ideiglenes elhelyezés három hónapra szól, de külön kérelem alapján további három hónappal meghosszabbítható. Ez alatt az idő alatt a családok igyekeznek az elhelyezésüket saját erőből megoldani, és együttműködnek a gyermekjóléti és családsegítő szolgálattal. Ha a határidő lejártáig mégsem sikerül megoldást találni, akkor az önkormányzat a Családok Átmeneti Otthonába költözteti őket.

Az ezt követő időszakban kiderült, hogy az önkormányzat egyáltalán nem gondolja komolyan nem csak a szóban tett ígéreteinek, de az írásos megállapodásban vállalt kötelezettségeinek teljesítését sem. Ennek helyét a felelősséghárítás és a fenyegetőzés vette át.

Az önkormányzat hivatali apparátusa és szociális intézményei (Gyermekjóléti Szolgálat, Családsegítő Szolgálat) útján mindent elkövetett annak érdekében, hogy az ideiglenes elhelyezések lejártát követően megszabaduljon az ügytől. Ezért esetenként a gyermekek elvételével fenyegette, illetve zsarolta meg a családokat. A családok kizárólagos felelősségévé kívánta tenni elhelyezésük megoldását.

2001. januárban a Szociális Iroda vezetője arról tájékoztatta a családokat, hogy a képviselő testület nem hagyta jóvá az ideiglenes elhelyezések meghosszabbítását. Ezzel lényegében semmisnek nyilvánították a családok és az önkormányzat között létrejött megállapodást. Figyelmeztették a családokat, hogy amennyiben nem történik meg az ideiglenes szálláshelyek kiürítése, az önkormányzat „az érvényes jogszabályok alapján” bírósághoz fordul. A szintén érvényes gyermekvédelmi törvény rendelkezéseit figyelmen kívül hagyva az önkormányzat valóban bírósághoz fordult.

A Király utcában maradt három család ellen az időközben módosított lakástörvény alapján, bírósági határozat nélküli kilakoltatási eljárást kezdeményezett az önkormányzat. Az eljárást a VIII. kerület jegyzője folytatta le, aki megállapította, hogy a módosítás rendelkezései nem alkalmazhatóak, mert 60 napnál hosszabb ideje laknak ott a családok. A Főváros tanácskozást kezdeményezett a „Király u. 25.” ügyében, amelyhez kapcsolódóan a VII. kerületi Önkormányzat jelezte, hogy azon nem kíván részt venni.

A következő hónapok a bírósági eljárásokkal teltek, amelyekbe a családok jogi képviselőjeként bekapcsolódtak az RPA jogász-ügyvéd szakértői is. A jogi megítélés nem volt teljesen egyértelmű.

A Garay utcában elhelyezett két család és a Dob utcába költöztetett két család esetében az eljáró bíró úgy ítélte meg, hogy szükség van az eljárás peres útra terelésére. Ugyanis az önkormányzat által beterjesztett iratok és a személyes meghallgatás alapján kétséget kizáróan nem dönthető el az önkormányzat kilakoltatást indítványozó kérelme.

Az a bíró viszont, akire a negyedik család ügye jutott, nem tartotta szükségesnek a meghallgatást és az eljárás peresítését. Nem peres eljárásban meghozta a kilakoltató végzést, amely azonban a négytagú, kétgyermekes családból csak a családfő „plusz egy kötelezett” kilakoltatását rendelte el.

Nagykoalíciós bilincs

A kilakoltatás napján is, és azt megelőzően is, az RPA számos megoldási javaslattal élt a MSZP-s polgármester felé, amelyeket Szabó Zoltán elhárított. Nem tett semmilyen lépést az érintett család szociális jogainak érvényre juttatása és az önkormányzat szociális ellátási kötelezettségének teljesítése, így a kilakoltatás megakadályozása érdekében.

A kilakoltatás helyszínén és időpontjában az RPA szolidaritási gyűlést szervezett, melyen roma és nem roma jogvédők, tudós barátaink, a Király utca 25-ből ismert állampolgárok és a munkájukat végző újságírók – valamint magas hivatalban lévő politikusok – vettek részt.

Délelőtt Kósáné Kovács Magda, MSZP-s képviselő, az Országgyűlés emberi jogi bizottságának elnöke együttműködésre szólította fel a kormányt, hiszen – mint mondta –, amíg nem változik a roma kisebbséggel kapcsolatos kedvezőtlen politikai beszéd, addig a közvélemény is hasonlóan fog gondolkodni. Szerinte a lakhatás biztosításához szükséges törvényeket és jogokat kellene alkotnia a kormánynak.

Az önkormányzat sajtóközleményt adott ki, melyben tényként állapítja meg, hogy a tavaly elhelyezett családok „a megállapodás szerinti három hónap lejárta után, azaz 2000. december 31-e óta is a számukra kijelölt Garay utcai szálláshelyen tartózkodnak”. Továbbá „az elhelyezettek részéről a megállapodásban foglaltak betartása nem történt meg sikeresen, lakhatási körülményeiket megoldani nem tudták”.

A közlemény szerint a családokat ez év január 22-én az önkormányzat felszólította a megállapodásban foglaltak végrehajtására, azaz a szálláshely kiürítésére, majd – mivel ez nem történt meg – törvényi kötelezettségéből eredően bírósági eljárást kezdeményezett az ingatlanok szabaddá tétele érdekében.

A bíróság a kiürítési kérelemnek helyt adott, az alperes felfüggesztési és személyes meghallgatási kérelmét elutasította, egyúttal a végrehajtást 2001. november 13-ára kitűzte. Tuza Péter, az RPA és a család jogi képviselője az újságíróknak elmondta: az önkormányzat külön pert indított a családfő és élettársa ellen, az érvényes bírósági végzés azonban csak a családfő esetében született. Álláspontja szerint a bírósági végzés értelmében a kilakoltatást jogszerűen nem lehet végrehajtani, ugyanis az Maczó Sándorról és egy további, néven nem nevezett kötelezettről szól. A végzés emellett önkényes lakásfoglalókról beszél, ami esetükben nonszensz.

Délután a helyszínre érkezett Demszky Gábor főpolgármester is, aki Erzsébetvárostól várta a megoldást, de miután megtudta, hogy a kilakoltatást végző végrehajtó felettese az igazságügy-miniszter, bejelentette: megkeresi Dávid Ibolyát, hogy a családnak ne kelljen az utcára kerülnie.

A kerület polgármestere is a helyszínre érkezett, ám továbbra sem tett semmit a kilakoltatás elkerülése, a konfliktus rendezése érdekében. A helyi szabályozásra hivatkozott, miszerint a tulajdonosi jogokat nem ő, hanem az SZDSZ-es Gál György által vezetett gazdasági bizottság gyakorolja. Ennek összehívása meghaladja az ő kompetenciáit. Látszatmegoldásokkal operált: a családot átmenetileg panzióban helyezik el, majd olyan családos szállón ígért férőhelyet, a VI. kerület Hegedű utcában, amelyről kiderült, hogy nem erzsébetvárosi fenntartásban üzemel, de nem is kereste meg őket a VII. kerületi önkormányzat, és egyáltalán nincs férőhelyük, valamint a közeljövőben nem is várható üresedés.

A polgármester azzal biztatott minket, hogy a végrehajtó munkaidejének lejártát követően nem lehet a kilakoltatást foganatosítani, majd búcsúzásként biccentve fejével a végrehajtó felé, távozott. De a végrehajtó úrnak a politikusok és az újságírók távozását követően sem telt le a munkaideje, így elindította a végrehajtást.

A polgárjogi alapítvány munkatársai, barátai először Maczóék bejárati ajtaját torlaszolták el. Az első rendőrosztag kivezénylésekor beszorultunk a lakásba. Kiderült, nincs elég bilincs, ezért további rendőri erőket mozgósítottak, hogy a tiltakozás tizenhat résztvevőjét hátrabilincselt kézzel előállítsák. Jó egy órát vártunk a pótbilincsek megérkezésére. Közben Bársony Jani vezényletével elénekeltük az összes nemzeti dalt.

Ez idő alatt több ismerős, szomszéd, például Varga Bertalan, Szilágyi Albert, tudós és polgárjogi aktivista, mint Ladányi János és Csík Tamás, az ablakon ugrott be, és tartotta a csuklóit a rendőrök felé. A védelmünkre odasiető Iványi Gábor parlamenti képviselő is nyújtotta a kezét a rend törvényes őreinek, s mivel nem bilincselték meg, beült az egyik rendőrautóba: vigyék be őt is, de az egyenruhások a képviselő mentelmi jogára hivatkozva eltekintettek az őrizetbe vételétől, még az általa használt rendőrautó beindításától is.

A rendőrség tizenhat személyt szállított be a rendőrkapitányságra, a végrehajtó pedig akadálytalanul utcára tette a Maczó családot.

A kilakoltatott család elhelyezéséről több hónapos munka árán az RPA gondoskodott. A többi család ügyében a bírósági eljárások folytatódtak, a Király u. 25-ben maradt utolsó családot pár hónappal később lakoltatták ki. A romák, a fővárosi támogatásból állítólag felújított önkormányzati lakásokból létrejött erzsébetvárosi családok átmeneti otthonában vagy az Oltalom Alapítvány által megvásárolt szükséglakásokban nyertek elhelyezést. Sokan emlékezhetünk Gál dühkitöréseire, több lakás abban a házban volt, amit el akartak adni „jópénzért”.

A Király utca 25. kálváriája 2003-tól is folytatódott, csak már nem az ott meghúzódó, megfizethető áron lakni akaró cigány építőipari munkások, az érdekükben fellépő polgárjogi mozgalom és az önkormányzat közötti perpatvarral, hanem a kitartó ingatlanüzérek, korrupt politikusok közötti sötét bizniszelésekkel.

De ez már egy másik „lebilincselő” történet.

S hogy mi a különbség 2001 és 2021 között? Hogy húsz évvel ezelőtt még voltak szociális jogai a legelesettebb társadalmi csoportoknak, mára szinte nincsenek; volt szabad média, amely hírt adott a törvénytelen, méltánytalan helyzetekről, amelyben hangot kaphatott a roma jogok védelme, képviselete is! Húsz évvel ezelőtt a leszakadó romáknak volt életerejük harcolni a megkapaszkodásért, az erősebbeknek, a kitartóbbaknak sikerült.

Nagymértékben azért, mert volt szabad és hozzáértő képviseletük, a roma polgárjogi mozgalom, amely az ezredforduló utolsó és első évtizedében a magyar jogállamiság egyik szilárd bástyája volt – amíg le nem rombolta a primitív kapitalizmus járványa, a korrupt és rasszista önkény.

A szerzők – Horváth Aladár és Setét Jenő -, a Roma Polgárjogi Alapítvány egykori elnöke és igazgatója.