Meglepett, hogy a hétvégi Fidesz-kongresszuson engem is megemlítettél és nagyapáddá fogadtál: (…) mi leginkább Klebelsberg unokái vagyunk. Ha valóban nagyapádként tekintesz rám, akkor én igyekszem jó nagyapád lenni, és tanácsaimmal segíteni téged. Már csak azért is, mert beszéded további részében számomra is kedves célokat fogalmaztál meg, olyanokat, melyekért Bethlen István kormányának vallás- és közoktatásügyi minisztereként én is igyekeztem tenni.
Miért ne lehetnének a magyar mérnökök a világ legjobbjai között? Miért ne lehetnének a magyarok a világ legjobb szakmunkásai? És miért ne nevezhetnénk be a világ legjobban kormányzott országa címért folyó versenybe? Hiszen mindez nem méret, hanem minőség kérdése. Ezen szavaidat hallva saját beszédeim jutottak eszembe, még a múlt század húszas éveiből. Én azokban így fogalmaztam: most elsősorban a szellem, a művelődés erejével kell védeni hazánkat (…). Emelni kell a magyar dolgozók tömegeinek értelmi színvonalát (…), és szisztematikusan nevelni kell minden téren elsőrangú szakembereket. Gondoskodni kell arról is, hogy minden téren kellő számban álljanak olyan szakemberek rendelkezésre, kik teljesen európai színvonalon állnak, s így minden működési téren, minden szakmában a nagy feladatok megoldásánál elsőrangú erőkre támaszkodhassunk.
Ez a szöveg a tanárképzésről indult sorozatunkhoz kapcsolódóan érkezett a szerkesztőségbe.
Azt mondtad, hogy a hazaszeretet formái közül a szónokló hazaszeretetet, a jó szónoklatot nagyra értékeled, de te leginkább az alkotó hazaszeretetben hiszel. A szónoklat megvolt. Cselekedj!
Örömmel látom a megújuló oktatási intézményeket, látok épülő tornacsarnokokat, állami támogatással lehet tanulni az egyetemeken, a külföldi tanulásra különböző ösztöndíjak nyújtanak lehetőséget. Ez mind jó.
Ezek mellett, miniszter koromban én arra is gondot fordítottam, hogy legyen, aki ezekben az intézményekben nemzetünk ifjúságával foglalkozik. Tanítói lakásokat építtettem, ami különösen egy pályáját megkezdő, ifjú tanárember számára jelenthet nagy segítséget. Emellett méltó fizetést is adtam nekik. Egy középiskolai tanár 454 pengőt, egy egyetemi 898 pengőt, egy fővárosi óvónő pedig 290 pengőt keresett. Havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel, szólt a korszak egyik slágere. S valóban, akkoriban kimondottan jónak számított már a 200 pengős fizetés is. Heti 18 órában állapítottam meg az óraszámaikat is, hogy legyen idejük a készülésre, a dolgozatok javítására, az önképzésre. Ha több órát kellett tartaniuk, akkor külön díjazásban részesültek. Lakhatás, tisztességes bérezés és nem kizsigerelő munkaterhek.
Az eredmény? A tanulók közül sokan kerültek a tudományos élet élvonalában, és többen részesültek Nobel-díjban.
Mit látok most? A mi 18 óránkhoz képest 22-26 órája van egy tanárnak, és ha helyettesítenek, azért nem jár külön díjazás. Tanári lakások nem épülnek. És látva az albérlet árakat, vajon egy kezdő tanár a kezéhez kapott alig 160 000 Ft-tal milyen egzisztenciát tud teremteni magának?
Az intézkedéseimhez rendelkezésemre állt az állami költségvetés 10%-a. Én miniszter voltam. Te kormányfő vagy, kedves unokám. Nincs kifogás, rajtad múlik, hogy mennyi forrást biztosítasz ezekre a célokra. Különösen úgy, hogy amint mondjátok, az elmúlt száz év legjobb gazdasági teljesítményét a ti kormányzásotok alatt érte el az ország. A jó gazdasági teljesítmény mögött mindig ott áll – Széchenyi István szavaival élve – a kiművelt emberfők sokasága.
Úgy lenne illő, ha azok is részesednének a megtermelt javakból, akik ezen emberfők kiműveléséért sokat tettek, olykor saját magukat is kizsigerelve.
Te magad mondtad az MCC 2021-es tanévnyitóján: A tehetséggondozás a magyar nemzet egyik legnagyobb kihívása és erőforrása is egyben. Légy hű magadhoz, és gondoskodj azokról, akik a tehetséget gondozzák. Legyél egy olyan kormány miniszterelnöke, mely nem visszaél a nevelés-oktatás területén dolgozók hivatástudatával és elkötelezettségével, hanem él vele.
Hadd legyek büszke nagyapád!
Reménykedéssel:
gróf Klebelsberg Kuno
