Továbbra sem teljesen világos, hogyan került a roma lakosság a mai Románia területére.
A legszélesebb körben elfogadott hipotézis szerint az észak-indiai Pandzsáb régióból jöttek, vagy nomádokként, vagy a kedvezőtlen körülmények (háború vagy természeti katasztrófa) elől menekülve. Egyes elméletek szerint a romák szabad emberekként érkeztek a mai Románia déli részén található Havasalföldi Fejedelemségbe, ám Havasalföld és Moldávia fejedelmei hamarosan rabszolgasorba taszították őket, mert munkaerőre volt szükségük.
Úgy tartják, hogy értékes kézműves készségeket és tárgyakat is hoztak magukkal, például indiai vastárgyakat, valamint hogy tehetséges zenészek voltak.
Az írás eredetileg angol nyelven az Europeana oldalon jelent meg. A szöveget a roma holokauszt emléknapján közöljük. A fordítás Piróth Attila munkája.
Romániában való jelenlétük első bizonyítéka a 13. századból származik: egy ajándékozást igazoló dokumentum tanúsága szerint Havasalföld fejedelme negyven roma családot adományozott egy kolostornak.
Romániában a romák țigani-ként ismertek. Ennek a mélységesen megvető szónak a gyökere a görög Athinganoi szó, amelynek jelentése „érinthetetlen, pogány, tisztátalan”, és amelyet egy eretnek szektára használtak. A Bizánci Birodalomba érkező romákat e szekta tagjainak tekintették – a szót pedig hamarosan az intézményesített keresztény normáktól eltérő bármiféle viselkedésmód vagy hiedelem leírására kezdték általánosan használni.
Ezzel szemben az angol gypsy vagy a spanyol gitanos szó abból a tévedésből fakad, amely szerint a romák Egyiptomból érkeztek.
Közel öt évszázadon át a romák rabszolgamunkája hatalmas jövedelmet biztosított gazdáiknak: a földbirtokosoknak, a feudális arisztokráciának és az ortodox egyháznak.
A roma emberek alávetett szolgákként éltek, és maradéktalanul gazdáik tulajdonát képezték: gazdáik személyisége, hite és szokásai teljes létüket meghatározták.
A katolikus és protestáns Európában 1500 után drámai módon csökkent a rabszolgák száma, mivel a rabszolgákat a tengeren túli gyarmatokra küldték dolgozni. Ugyanakkor a romániai fejedelemségekben továbbra is virágzott a rabszolgaság. Constantin Bălăceanu Stolnici professzor szerint „a 16., 17. és 18. században alighanem Románia volt Európa egyetlen országa, ahol az emberek egész osztálya élt rabszolgaként”.
A roma rabszolgákkal gyalázatosan bántak.
Öt évszázadon át megtagadták tőlük, hogy emberszámba vegyék őket. Az egyik legkegyetlenebb büntetés az volt, hogy belül vastüskékkel ellátott gallért kellett viselniük, amely nem hagyta, hogy viselője lefeküdjön pihenni.
A témáról fennmaradt írások nagy része külföldi utazóktól származik, akik megütköztek ezen a gyakorlaton.
„A földesurak korlátlan hatalmú gazdáik. Úgy adják-veszik vagy ölik őket, mint a barmokat, saját kényük-kedvük szerint. A gyermekek rabszolgának születnek, nemüktől függetlenül.”
– Comte d’Antraigues
Jean Louis Parrant, aki a francia forradalom idején Moldáviában járt, azon merengett: „Mit mondhatunk e nyomorúságos lények népes nyájáról (mert másként nem nevezhetjük őket), akiket cigányoknak hívnak, és akik elvesztek az emberiség számára; akiket az igavonó barmokkal tesznek egyenlővé – és gyakran rosszabbul is bánnak velük, mint amazokkal – a barbár gazdáik, akiknek gyalázatos módon (úgynevezett) tulajdonát képezik?”
Mihail Kogălniceanu 19. századi román politikus fontos szerepet játszott a rabszolgaság eltörlésében. Kogălniceanu egy vidéki román városban nőtt fel, ahol rendszeresen látott olyan embereket, akiknek „kezeit, lábait összeláncolták, homlokukra vaskarikát vagy nyakukra fémgallért tettek. Ostorral véresre verték őket, és sok más módon is büntették őket: éheztették, égő tűz fölé lógatták, tömlöcbe vetették, arra kényszerítették őket, hogy meztelenül álljanak a hóban vagy a folyó jeges vizében. Ez a bánásmód járt ki a nyomorult cigányoknak.”
A jogszabályok szövegei – amelyek kétféleképpen hivatkoznak rájuk: mint cigányokra és mint rabszolgákra – kimondták, hogy rabszolgának születtek; hogy minden gyermek, akit rabszolga anya szül, maga is rabszolga; hogy gazdáik élet-halál urai felettük; hogy a rabszolgatartónak jogában áll eladnia vagy ajándékba adnia rabszolgáit; és hogy a gazdátlan cigányok az állam tulajdonai. A lista hosszan folytatódik…
Miután a tulajdon modern elképzelése gyökeret eresztett a köztudatban, a romániai nemesek úgy érezték, ugyanúgy adhatják-vehetik a rabszolgákat, mint bármilyen más árucikket. A romák ekkor gyakorlatilag értéktárgyakká váltak: hozományként ajándékozták őket az esküvőkön, vagy kolostoroknak adományozták őket, hajdani gazdájukért mondott miséért cserébe.
A rabszolgaárveréseket a nyilvános piacokhoz hasonlóan újságokban jelentették be, és bírósági feljegyzések készültek róluk. A rabszolgák adás-vételéről rengeteg dokumentum tanúskodik.
1600-ban egy munkaképes cigány annyit ért, mint egy ló. 1682-ben egy cigány nő értéke két vemhes kanca volt. 1760-ban három cigányért egy házat adtak, 1814-ben pedig a Snagov kolostor négy bölény áráért adott túl egy cigányon. Olyan esetek is előfordultak, amikor a cigányokat súlyuk szerint adták el, mézeshordókra cserélték, zálogba adták, vagy ajándékként adták tovább.
A romák rabszolgaságának eltörlése akkor indult meg, amikor a fiatal román arisztokraták Nyugat-Európába kezdtek járni tanulni. Hazatérve progresszív elképzeléseknek adtak hangot, és elítélték a rabszolgaságot.
Ezzel egy időben Nyugat-Európa, mindenekelőtt Franciaország egyre nagyobb nyomást kezdett gyakorolni az újonnan megalakult román államra, hogy törölje el a rabszolgaságot. A 19. század közepén Románia területén félmillió ember – a lakosság 7%-a – élt rabszolgaként.
Sajnos a roma rabszolgaság mindmáig nem szerepel a legtöbb történelemtankönyvben, és továbbra is nagyon kevesen ismerik ezt a történelmi valóságot.
Jelenleg a roma emberek alkotják a második legnépesebb etnikai kisebbséget és a legsérülékenyebb etnikai csoportot Romániában. Bár a romák integrálásának folyamata több mint 15 éve indult meg, az eredmények elmaradtak. A romákkal szembeni diszkrimináció felszámolása továbbra is sokkal inkább üres ígéret, mint megtapasztalható valóság.
