Joe Biden elnöksége egy történelmileg példátlan gazdasági élénkítő csomaggal kezdődött, amelyet a gazdagok és a transznacionális vállalatok megadóztatására irányuló erőfeszítések követtek.
Úgy tűnik, hogy a neoliberalizmus újra meghal.
Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.
Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.
A neoliberalizmus furcsa nem-halála
A fiskális héják azonban ismét előre törtek, és az inflációtól való félelmet kihasználva a megszorítások mellett kardoskodnak. A vállalatok és a lefelé tartó adóversenyre szakosodott országok szövetségre léptek, hogy megakadályozzák a G8 globális minimális társasági adó kezdeményezését. Ahogy Colin Crouch érvelt a Strange Non-Death of Neoliberalism c. könyvében, „a neoliberalizmus furcsa nem-halála” a gazdasági elitek közélet feletti hatalmától függ.
Egyelőre túl korai lenne még ítéletet hirdetni, hogy ezúttal a neoliberalizmus ellenzői rendelkeznek-e elegendő erővel ahhoz, hogy tartós kihívást intézzenek a neoliberalizmus ellen, vagy újra csak egy időleges kilengés tanúi vagyunk.
Madariaga könyve szintén abból a felismerésből indul ki, hogy a neoliberalizmus mindig is arra törekedett, hogy az üzleti elitek javára változtassa meg a társadalom hatalmi egyensúlyát. A könyv így analitikus eszközöket ad a neoliberalizmus körüli kortárs hatalmi harcok megértéséhez.
A Neoliberal Resilience nagy empirikus árnyaltsággal mutatja be, hogy három mechanizmus — az „ellenzék elfojtása”, a „támogatásteremtés” és az „alkotmányos megkötések” — hogyan védték meg a neoliberalizmust Észtországban és Chilében, és hogy e mechanizmusok gyengesége hogyan tette lehetővé a neoliberalizmustól való eltérést Argentínában és Lengyelországban.
A könyv nyolc fejezetre tagolódik. Az első, bevezető fejezet a neoliberalizmus ellenálló képességét mutatja be. A könyv központi tézise egyszerű és provokatív: „A neoliberalizmus legtisztább formájában azokban az országokban maradt fenn, ahol védve volt a demokráciától” (3. o.). Az eszmeközpontú megközelítésektől elmozdulva Madariaga a neoliberális ellenálló képességet a hatalmi erőviszonyokra, a társadalmi koalíciókra és az intézményekre összpontosítva magyarázza. Ez fontos elemzői lépés, mivel lehetővé teszi a szerző számára, hogy absztrakt ideológiai konstrukciók helyett a valós világ küzdelmeit elemezze.
Az ideák természetesen központi konstitutív elemei a gazdasági folyamatoknak. Madariaga azonban joggal állítja, hogy a ténylegesen létező neoliberalizmus sorsa a gazdasági és politikai hatalom metszéspontjában dől el. Különösen fontos ez a megközelítés a magyar olvasó számára, hiszen Magyarországon a politikai közbeszédet a politikusok társadalmi kontextustól elszigetelt képe uralja.
Madariaga könyve rávilágít, hogy a gazdasági elitek a háttérben fontos szereplői az egymással versengő társadalmi koalícióknak, melyek eltérő fejlesztési stratégiával rendelkező politikai szereplőket segítenek hatalomba.
Madariaga a neoliberális ellenálló képesség három ideológiai megközelítését vonja kétségbe. Először is azt az érvet kritizálja, mely a neoliberalizmus ellenálló képességét a neoliberális kulcsgondolatok alakíthatóságával és népszerűségével próbálja magyarázni. Más ideológiák ugyanolyan rugalmasak, de mégis ritkábban haltak meg és támadtak fel — azaz kevésbé reziliensek. Másodszor, a neoliberalizmus hívei gyakran állítják, hogy a neoliberalizmust nem alkalmazták kellő hűséggel. Ez az érv azon a félreértésen alapul, amely összekeveri a szabadpiacokról szóló elvont eszmék szféráját a neoliberális intézményépítés kusza világával. A neoliberális gyakorlat mindig is a gazdasági elitek felhatalmazásáról szólt, és nem feltétlenül a szabad versenyről. Egyetlen ideológia sem valósult meg a maga vegytiszta formájában. A neoliberalizmus is különböző hibridek formájában jelent meg a gyakorlatban, mindig átvéve a hazai politika ízét, rugalmasan alkalmazkodva az adott körülményekhez anélkül, hogy a neoliberális program központi magja megváltozott volna. A harmadik alternatív megközelítés a nemzetközi intézmények nyomását hangsúlyozza. Fontosságuk ellenére a globális hatalmi viszonyok csak korlátozottan magyarázzák az országonként eltérő eredményeket.
Madariaga könyve a belföldi hatalmi harcokra összpontosít, anélkül, hogy elhanyagolná a nemzetközi gazdasági függőségek összefüggéseit.
Piackonform neoliberális demokráciák
A könyv négy esetre összpontosít: Chilére és Észtországra, melyek a neoliberális rugalmasságot, valamint Argentínára és Lengyelországra, melyek a neoliberalizmustól való eltérést képviselik. Madariaga ismeretei e négy ország politikai és gazdaságtörténetéről lenyűgözőek. Amint arra a könyvben is rámutat, ritka az ilyen jellegű, régiókon átívelő összehasonlítás. A legtöbb elemző a fejlett kapitalista centrumországokra összpontosít — pedig a világ nagy része a globális kapitalizmus félperifériáján él. Madariaga különösen alkalmas erre az összehasonlításra. Egy ideig Kelet-Európában élt, a CEU hallgatója volt Budapesten, mielőtt Németországban (Max Planck Intézet) doktorált, és visszaköltözött hazájába, Chilébe. Ez a félperifériás fókusz a neoliberalizmus kortárs összehasonlító politikai gazdaságtanának időszerű kiterjesztése.
A 2. fejezet a neoliberalizmus két részének elkülönítésével kezdődik. A „chicagói” rész a magánvállalkozók potenciáljának felszabadítását célzó politikákat foglalja magában. A „virginiai” rész a tulajdonnal rendelkező kisebbséget a tulajdonnal nem rendelkező többséggel szemben védő szabályokból áll, amelyek meghatározzák, hogy milyen politikákat lehet és milyeneket nem lehet végrehajtani. A chicagói rész a University of Chicago közgazdaságtan tanszékére utal, mely többek közt Milton Friedman szakmai otthona volt. A virginai rész pedig a University of Virginia közgazdaságtan tanszékére, ahol a neoliberalizmus egy másik nagy teoretikusa, James Buchanan dolgozott. E két közgazdász vezető szerepet játszott abban, hogy a neoliberalizmus korai gondolkodóinak írásait (pl. Hayek, Von Mises) a 20. század második felének viszonyaira alkalmazzák, politikailag elfogadhatóbbá tegyék.
A chicagói iskola az üzleti eliteknek kedvező, piacokat megerősítő gazdaságpolitika részleteit alapozta meg elméletileg: pénzügyi liberalizáció és dereguláció, szabadkereskedelem stb. A virginiai iskola ezzel szemben a piaci intézmények alapjait adó jogi környezettel, a játékszabályokat meghatározó kérdésekkel foglalkozott: a közösségi döntéshozatal korlátai, a korrupció problémája, a többségi demokrácia kritikája, a tulajdonjog garanciája a demokratikus „önkénnyel” szemben stb.
Míg a chicagói iskola a neoliberális gazdaságpolitika vonalvezetőjét dolgozta ki, addig a virginiai iskola azzal foglalkozott, hogyan kell a többségi demokráciákat úgy szabályozni, hogy összhangba kerüljön a neoliberális elvekkel.
Madariaga számára a neoliberalizmus második, virginiai komponense különösen fontos, mivel ezek azok a megoldások, amelyek a demokráciát „piackonform neoliberális demokráciává” alakítják át — ezt a kifejezést Madariaga Wolfgang Streecktől kölcsönzi.
A fejezet ezután három olyan mechanizmust mutat be, amelyek hozzájárulnak a neoliberális rugalmassághoz. A támogatásteremtés „abból áll, hogy a privatizációt az állami vagyon elidegenítésének eszközeként használják, olyan konkrét cégeket, gazdasági csoportokat vagy ágazatokat juttatva többlet hatalomhoz és erőforrásokhoz, amelyek támogatják a piaci reformok folytatását” (39. o.). Az ellenzék elfojtása olyan megoldásokat foglal magában, amelyek „kizárják a gazdasági reformok veszteseit abból, hogy erős többséget alkossanak és befolyásolják a politikai folyamatot” (42. o.). Harmadszor, az alkotmányos megkötések „a politikai döntéshozatal színterére hatnak azáltal, hogy csökkentik az alternatív politikai preferenciákat képviselő kormányok és politikai pártok lehetőségét a meglévő neoliberális politikák megváltoztatására” (47. o.).
A 3. fejezet áttekinti a neoliberalizmust támogató szereplőket.
Madariaga egyszerű, de meggyőző regressziós modellek segítségével kimutatja, hogy
a pénzügyi és a nemzetközileg versenyképes üzleti szektor, valamint a jobboldali kormányok voltak azok a szereplők, amelyek a monetáris és iparpolitika területén a legegyértelműbben támogatták a neoliberalizmust.
A belföldre orientált, nem versenyképes szektor támogathatja a neoliberalizmust, de katalizálhatja a neoliberalizmustól való eltérést is, a hazai intézményi konfigurációtól, valamint az egyes üzleti csoportok és politikai szövetségeseik hatalmától függően. A liberális demokrácia magyarországi visszaszorulásáról szóló könyvem is kimutatta, hogy a technokrata menedzserekkel és liberális politikusokkal szövetséges pénzügyi és exportorientált transznacionális üzleti szektorok központi szerepet játszottak a piackonform, neoliberális demokrácia magyarországi kialakulásában. Madariaga könyvének további része, a 4-7. fejezetek azt mutatják be, hogy ez az oksági narratíva hogyan érvényesül a négy vizsgált országban.
A neoliberalizmus és kihívói
A neoliberalizmus ellenálló képessége Chilében leginkább a nemzetközileg orientált, versenyképes üzleti szektor és a pénzügyi szektor erején múlott. A gyors kereskedelmi liberalizáció fellendítette a cégek növekedését ezekben az ágazatokban, amelyek kompromisszumot kötöttek a belföldre orientált, nem versenyképes ágazattal, kooptálva azt a neoliberális társadalmi blokkba.
Argentínában ezzel szemben a versenyképes szektor vállalatai idővel meggyengültek, míg a nem versenyképes szektor vállalatai megőrizték lendületüket. Ennek eredményeként a neoliberálisok erőfeszítéseik ellenére sem tudták lebontani a fejlesztés-orientált iparpolitikát. A neoliberális politika növelte Argentína gazdaságának sebezhetőségét, és ez a neoliberális gazdasági csőd arra késztette az üzleti szférát, hogy a demokrácia keretében új kompromisszumot keressen a neoliberalizmust ellenző peronista erőkkel, ami Néstor Kirchner 2003-as megválasztásához vezetett. Kirchner fejlesztéspolitikai stratégiája a szakszervezetekkel és a nem versenyképes üzleti szektorokkal való újbóli szövetségre támaszkodott.
Lengyelország sok tekintetben hasonlít Argentínára. Bár Lengyelország az 1990-es évek elején neoliberális vezető reformerként indult, a folyamatos társadalmi tiltakozások olyan politikai engedményekhez vezettek, amelyek erodálták a kezdeti program radikalizmusát. Gregorz Kolodko heterodox gazdasági stratégiája által befolyásolt baloldali SLD/PSL, a nemzeti-populista PiS-kormányok és a Donald Tusk vezette centrista-konzervatív PO-kormány mind hatalmas erőforrásokat fektetett a hazai burzsoázia kiépítésébe, ellensúlyozva a külföldi befektetők dominanciáját. Ahogy Marek Naczyk is bemutatta a közelmúltban, a hazai vállalkozások központi szerepet játszottak abban, hogy Lengyelország eltért a neoliberális iparpolitikától.
Lengyelországgal ellentétben az észt neoliberális koalíció reformjai nem akadtak meg. Az a vágy, hogy megvédjék a fiatal észt államot az esetleges orosz beavatkozástól, megakadályozta a tiltakozó csoportok megjelenését, nemcsak az iparban, hanem a vidéki területeken is.
Észtország figyelemre méltó neoliberális kísérlete a kirekesztő nacionalizmus erejére támaszkodik. Az új alkotmány és az állampolgársági törvény erősen korlátozta az orosz ajkú kisebbséget, akiket a gazdasági reformok a hanyatló gazdasági ágazatokban való koncentrációja miatt jobban sújtottak. Ez a kirekesztő megoldás azt is jelentette, hogy nem volt üzleti támogatás egy alternatív fejlesztési projekthez, ellentétben Lengyelországgal vagy Argentínával.
A támogatásteremtés jelentősen hozzájárult a neoliberalizmus ellenálló képességéhez Chilében és Észtországban. A privatizáció ebben a két országban a pénzügyi és a versenyszektor üzleti szereplőit erősítette meg, ami támogatta a neoliberalizmust. Ezzel szemben Argentínában és Lengyelországban a neoliberális projekt támogatásteremtő mechanizmusai kudarcot vallottak. Lengyelország fokozatos privatizációs folyamatot követett, ami a gazdaságban erős állami tulajdonú szegmenshez és még erősebb hazai burzsoáziához vezetett, amelyek védelmet és a kemény neoliberalizmustól való eltérést követeltek. A privatizáció és a liberalizáció az argentin esetben is kulcsfontosságú volt, hozzájárulva egy alternatív társadalmi blokk kialakulásához, amelynek középpontjában a belföldi orientációjú, nem versenyképes szektor vállalkozásai állnak, amelyek progresszívebb politikát követelnek.
Az ellenzék elfojtása szintén központi szerepet játszott abban, hogy a neoliberalizmus túlélt Chilében és Észtországban. A chilei hadsereg képes volt korlátozó politikai intézményekkel megkötni a demokratizálódási folyamatot. Ezek a demokráciát korlátozó és a neoliberalizmust védő tekintélyelvű megoldások Chilében magukban foglalták a politikai jobboldalnak kedvező választási körzetek kialakítását („gerrymandering”), a jobboldalt segítő választási törvényt, a katonaság által kinevezett kilenc nem választott szenátort, azt, hogy Pinochet a demokratizálódás után is a hadsereg vezetője maradt, az alternatív reformokat blokkoló alkotmánybíróságot és a nemzetbiztonsági tanácsot, amely a katonaságnak szuperhatalmat biztosított.
Ezzel szemben Argentínában a neoliberális katonai diktatúra gazdasági csődhöz és egy megalázó vereséghez vezetett a Falkland-szigeteki háborúban. Ezért a leköszönő katonaság nem volt képes jelentősen megkötni a jövőbeli demokratikus kormányokat.
A neoliberalizmus ellenfeleinek blokkolására szolgáló kevés eszköz Carlos Menem személyre szabott elnöki hatalmára támaszkodott, amely könnyen visszafordítható volt, amint új elnököt választottak.
A lengyelországi neoliberalizmus korai sikere szintén az elnöki pozíció megerősítésére támaszkodott, de ez ismét lehetővé tette a neoliberalizmus ellenfeleinek, hogy eltérjenek a neoliberális sorvezetőtől, amint a választási szerencse megváltozott. Végezetül, Észtországban az ellenzék elfojtása szintén különösen erőteljes volt. Ahogy Bohle és Greskovits is kimutatta, az észtországi neoliberalizmus figyelemre méltó ellenállóképessége azon a stratégián alapult, amely az észt többség és az orosz kisebbség közötti etnikai törésvonalat tudatosan a reformok nyerteseit és veszteseit elválasztó társadalmi-gazdasági törésvonalra helyezte. Az orosz kisebbség blokkolásával az új észt köztársaság neoliberális vezetői a neoliberalizmus legfontosabb ellenfeleit is blokkolták.
Végezetül Madariaga bemutatja, hogy az alkotmányos megkötések taktikája kevésbé hatékony, mint a hatalmi erőforrások megváltoztatására irányuló erőfeszítések támogatásteremtés és az ellenzék elfojtása révén.
Mind a négy ország olyan reformokat vezetett be, amelyek biztosították központi bankjaik függetlenségét, és megpróbálták rögzíteni az inflációellenes neoliberális monetáris politikát. Argentínának és Lengyelországnak azonban később sikerült részben eltérnie ettől — még a központi banki függetlenség szabályainak jelentős megváltoztatása nélkül is.
Emellett a chilei és az észt kormányok már korán megállapodtak a kiegyensúlyozott költségvetés szabályában. Az 1990-es években Chile volt az egyetlen latin-amerikai ország, amely állandó költségvetési többletet produkált. Észtország pedig egy valutatanácsot állított fel, amely a hazai monetáris politikát megkötötte, és a fiskális politikát arra kényszerítette, hogy gazdasági válság idején a belföldi deflációs stratégiát kövesse (belföldi kereslet csökkentése, reálbér-visszaszorítás, munkaerő-piaci rugalmasság).
Ezzel szemben Argentínában, bár Kirchner nem számolta fel a központi bank függetlenségét, a gyakorlatban sikerült a monetáris politikát kontrollálni, ami a neoliberalizmustól való eltéréshez vezetett. Hasonlóképpen, Lengyelországban, bár a kormányok jogilag nem változtatták meg a központi bank függetlenségét, a gyakorlatban mégis megtették, ami nagyobb mozgásteret biztosított az árfolyam- és fiskális politika terén. Ahogy Madariaga megjegyzi, „a neoliberális intézmények megkötő ereje erősen összefügg a mögöttes hatalmi helyzettel és az alternatív fejlesztési projektek támogatottságával” (245-246. o.).
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (j) és Mateusz Morawiecki lengyel kormányfõ találkozója a Karmelita kolostorban 2020. november 26-án. A tárgyalás napirendjén az EU költségvetésének ügye szerepel, ami ellen Magyarország és Lengyelország is vétót emelt amiatt, hogy az uniós pénzek felhasználását Brüsszel politikai feltételekhez akarja kötni.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
Tanulságok
A következtetéseket levonva Madariaga először is megismétli a hatalmi erőforrások központi szerepét. Ha vannak erős szereplők, akkor azok még a legjobban megtervezett intézményeket is lebonthatják, megkerülhetik. Ez a felismerés egybecseng a politikatudományban a demokrácia intézményi megközelítéséből való kiábrándulással. Az institucionalista megközelítés számos támogatója felismerte, hogy a liberális intézmények milyen könnyen lebonthatók, ha a nagyhatalmú szereplők rendelkeznek az ehhez szükséges erőforrásokkal és hajlandósággal.
Az intézményrendszer, a hatalmi struktúrák és a gazdaságpolitika közötti kapcsolat kulcsfontosságú a kortárs demokratikus hanyatlás elemzői számára.
Észak-Macedóniától (Gruevszki) Magyarországig (Orbán), Indiától (Modi) Brazíliáig (Bolsonaro) az illiberális vezetők nem egyszerűen azért csorbítják a demokratikus képviseletet, hogy hatalmon maradjanak, hanem azért, hogy az illiberalizmus mögött álló felsőbb társadalmi osztályoknak kedvező gazdaságpolitikát hajtsanak végre.
Orbán Viktor erőfeszítése a demokrácia megkurtítására és a gazdasági konfliktusoknak kulturális-identitáspolitikai összecsapások irányába történő átterelésére szintén azt a célt szolgálja, hogy a nemzeti burzsoázia új kiváltságait megszilárdítsa. Orbán nem egyszerűen hatalmon akar maradni. Hosszú távon erőforrásokat épít az illiberális társadalmi koalíció számára, valamint csökkenti az illiberalizmus ellenzőinek lehetőségeit.
A demokrácia hanyatlása Orbán alatt nem vezetett eltéréshez a neoliberalizmus magjától, Orbán nacionalista melldöngetése ellenére sem.
A pénzügyek, illetve az energetika terén valóban végbement egy szelektív gazdasági nacionalista fordulat. Az adózás, a költségvetési politika, a makrogazdaságpolitika, a munkaerőpiac szabályozása és a szociálpolitika azonban nemcsak neoliberális maradt, hanem Orbán autoriter kapitalizmusa alatt egyre inkább azzá vált. Magyarország esete jól illeszkedik a nemzeti-populista neoliberalizmus vagy neo-illiberalizmus globális felemelkedésébe. A demokrácia és a neoliberalizmus sorsa szorosan összefonódik. A neoliberális ellenálló képesség a neoliberális ortodoxiával szembeni erők sikeres elfojtásától függ.
A neoliberalizmus és a demokrácia nem feltétlenül ellenségek, de nem is barátok. „Barátságos ellenségek” („frenemies”), ahogy Madariaga megállapítja. A kimenet a társadalmi koalíciók erejétől függ.
A neoliberalizmus és a demokrácia közötti kapcsolat tehát bonyolultabb, mint azt egy leegyszerűsítő olvasat sugallaná: „úgy tűnik, hogy a neoliberalizmus túlélőképessége megvédte a demokráciákat a populista mozgalmak csábításától” (258. o.).
Észtországban és Chilében él és virul a neoliberalizmus, és sikerült elkerülni a demokrácia hanyatlását is. Ugyanakkor Lengyelországban a neoliberalizmust többször is megkérdőjelezték, ami úgy tűnik, hogy a közelmúltban a Jog és Igazságosság kormánya alatt együtt jár a demokrácia hanyatlásával. Így a neoliberálisabb országokban — bármennyire is korlátozottan — fennmaradt egy felülről lefelé irányuló liberális demokrácia.
Ezzel kell tehát megelégednünk? Piackonform, korlátozott, felülről lefelé irányuló liberális demokráciák a populista káosz elkerülése érdekében?
Egyáltalán nem. Az argentin esetre és a legutóbbi chilei felkelésre reflektálva Madariaga arra is rávilágít, hogy vannak nem neoliberális utak a demokrácia túlélésére. Argentínában a neoliberalizmust a demokrácia hanyatlása nélkül támadták meg. Chilében a 2019-es tiltakozó megmozdulások megmutatták, hogy a neoliberalizmus mély töréseket hozott létre a társadalomban, amelyek a több évtizedes korlátozott neoliberális demokrácia után kerültek napvilágra. Chilének új népi demokratikus alkotmánya lesz a neoliberális katonai rezsim által kidolgozott, korlátozott liberális-demokratikus alkotmány helyett.
Túl korai lenne megmondani, hogy hová vezet majd Chile ébredése, de azt mindenképpen mutatja, hogy vannak alternatívák a felülről lefelé irányuló neoliberális demokráciákkal szemben.
A populizmus tehát nem feltétlenül áll szemben a demokráciával — állapítja meg Madariaga egyetértésében a populizmus elismert kutatóival, a Mudde és Kaltwasser szerzőpárossal. Argentínában és Chilében sikerült kihívást intézni a neoliberalizmussal szemben anélkül, hogy az a demokrácia összeomlásához vezetett volna. Argentína nem példamutató liberális demokrácia, de nem is versengő autoriter rezsim. Ismét csak a társadalmi koalíciók mögöttes ereje a lényeg:
ha a neoliberális társadalmi koalíció győzedelmeskedik, a neoliberalizmus fennmarad.
Ha a demokratikus neoliberálisellenes társadalmi koalíciónak sikerül elegendő erőforrást összegyűjtenie egy ellenhegemón projekthez, amely egyesíti a népi tömegeket, a szakszervezeteket és a gazdasági elit egyes részeit, akkor a jövő nyitottá válik a demokratikus, nem-neoliberális alternatívák előtt.
Madariaga Neoliberal Resilience című könyve mély tanulságokkal szolgáló, elképesztően részletes, elméletileg innovatív, aprólékosan kutatott könyv. Nem csoda, hogy elnyerte a Society for the Advancement of Socio-Economics (SASE) 2021-es Alice Amsden Best Book Award különdíját (honorable mention), valamint az International Studies Association (ISA) International Political Economy Section 2020-as Best Book Award különdíját.
Kötelező olvasmány mindazoknak, akiket érdekel a neoliberalizmus múltja, jelene és jövője.
