Két onkológus beszélget:

– „Miért mondott fel?

– A legrosszabb benne az, hogyha megbetegszem, tucatnyian törnek pálcát felettem.

– Azt kívánja, hogy gratuláljak? Négy gyerekpáciensem van, akik meg fognak halni. Három egy éven belül, a negyediknek csak napjai vannak.

– Áttörések mindig lesznek. Velem vagy nélkülem. Valaki megtalálja a választ.

– Lehet. Én… én… a lövészárokban vagyok. Prioritásokat állítok fel. Maga véget vethetett volna a háborúnak. Hogy harcoljon tovább egy magamfajta, amikor egy magafajta csak úgy odébb áll?”^[1]

Ez nem egy vicc, hanem egy gyakorló-kutató onkológus és egy gyakorló onkológus párbeszéde (Doktor House, 5. évad 14. rész). Most tegyük félre, hogy nem szép dolog kiégett kollégáinkra ráolvasni a saját frusztrációnkat. Ez a beszélgetés megvilágítja, mi köze (lehet) a pszichológiáknak május 1-jéhez. Vagy, hogy mi köze (lehet) május 1-jéhez és a szakszervezetekhez? Mi van azon túl, hogy a pszichológiák segíteni próbálnak a szenvedőknek az itt és mostban?

Nem vagyok onkológus, de az a fantáziám, hogy könnyebb azzal a tudattal küzdeni a mindennapokban a rák ellen („a lövészárokban vagyok”), hogy tudom, hogy vannak emberek, akik azt kutatják, hogy mi okozza a rákot. De általánosságban is: az a fantáziám, hogy könnyebb úgy orvosként dolgozni, ha tudom, hogy van megelőző orvostan és népegészségtan.

Mert így legalább van remény, hogy ha ezekkel az okokkal foglalkozunk, akkor talán legalábbis csökken azoknak a száma, akik orvosi ellátásra szorulnak (vö. ”maga véget vethetett volna a háborúnak”). Pláne, ha tudom, hogy vannak olyanok (pl. Alcatraz és munkatársai^[2]), akik azt kutatják, hogy az egyéni életmód és a gének mellett milyen társadalmi hatások befolyásolják, hogy az embereknél daganatos betegség alakuljon ki (pl. „hatalom és erőforrások egyenlőtlen eloszlása”^[3]). Ezzel pedig megmutatják különböző társadalmi szereplőknek, szervezeteknek, például szakszervezeteknek, hogy mi lehet a föladat.

A fenti példát folytatva, elképzelhetők olyan pszichológiák, amelyek nem csak az itt és mostban segítenek pl. pszichoterápiával, hanem segítik a dolgozók küzdelmeit, intézményeit, szakszervezeteit.

Álljon itt három légből kapott történet.

Hárman besétálnak a klinikára. „Depressziósnak” mondják magukat. Mi lehet a gond?

A „páciens” egy tanár, aki a munkahelyét próbálta megjavítani. Feszült munkahelyi légkör vette körül, és elvesztette az uralmát a helyzet felett.

B „páciens” egy szakszervezeti küldött. A szakszervezeti tisztségviselő szerint csak az a gond, hogy „nem engedték be a gyárba”.

És a „C” egy kisgyerek, aki éppen golfozik a váróban egy partvissal.

A elmondta, hogy társaival együtt nem érezte, hogy a munkáltató biztosította az egészséget nem veszélyeztető, biztonságos munkavégzés feltételeit. Ezért társaival együtt megtagadta az egészséget veszélyeztető utasítás végrehajtását (vö. „a Mt. 54. § (1) és (2) bekezdése alapján az intézmény területén a gyermekekkel és munkatársainkkal való kontaktussal járó nevelő és oktatómunkára vonatkozó utasítás végrehajtását”^[4]). Ezért ő is egyike volt azoknak, akiket a tankerületi igazgató, a tankerület jogásza és az intézményvezető is „elbeszélgetésre” hívott az irodába^[5]).

Az első interjún B elmondja, hogy azóta érzi nehézségeit, mióta fokozott stresszt él meg a munkahelyén. A munkáltató felbontott minden kollektív szerződést, tárgyalni sem hajlandó a szakszervezettel, elbocsátott több száz munkavállalót, őt pedig, teljesen jogtalanul, be se engedték az üzem területére. Az emberek egyre feszültebbek, ő pedig kezdeti eszköztelensége után immár reményvesztettnek érzi magát.

C mamájával való beszélgetések, a gyermekkel való játékok, valamint a diagnosztika többi része arra mutatott, hogy C képességbeli hiányai és a rá jellemző gondolkodási stílus depresszív hajlamot alakítottak ki. Nem beszélve korai veszteségélményeiről, hiányairól. A koronavírus idején pedig mindkét vendéglátásban dolgozó szüleje elvesztette állását, így lakhatásuk is veszélybe került, és önálló albérletükből vissza kellett költözniük a nagyszülők házába.

Későbbi munkáikban a szülők bérkompenzációban nem részesültek, hogy otthon tudjanak maradni a gyermekkel, elbocsátási tilalom híján pedig folyamatosan féltek megélhetésük elvesztésétől. Ezért kevésbé voltak a kisgyerek számára érzelmileg megközelíthetőek. Ez az adott környezeti esemény végül depresszív választ váltott ki a gyermekben.

De mi van a többiekkel?

A számára traumatikus volt az üvöltözős „elbeszélgetés”, melyben megélhetésének elvesztésével zsarolták, és emberi méltóságában megalázták. Később is emlékbetörései voltak, és csak úgy tudta elkerülni a traumatikus eseményre emlékeztető helyeket és tevékenységet, hogy felmondott. Míg ő az egyéb tünetek teljesülése miatt PTSD diagnózissal távozott, addig B-nek végül kiégéssel kapcsolatban ajánlanak ellátást.

A kezdeti lelkesedés időszakának már vége. Korábban élmunkásként dolgozott a szakszervezetben, rengeteg feladatot és munkát végzett. Nélkülözhetetlenné vált, viszont emiatt tovább növekedtek a terhei. Főleg azért, mert mind az állam, a törvényhozás (pl. új Munka törvénykönyve), mind a helyi szereplők támadásainak kereszttüzében kellett helyt állnia.

A világgal való folyamatos szembenállásnak pedig pszichológiai következményei vannak. B magánélete lassan háttérbe szorult fokozott szakszervezeti tevékenysége miatt, fizikai fáradtsága idővel érzelmi kimerüléssel párosult. Annak ellenére, hogy képtelen volt leállni, a szakszervezeti mozgalom iránti lelkesedését már rég erős frusztráció váltotta fel. Mozgalomba vetett hite helyét ma már az apátia tölti be.

De mi van azon túl, hogy ez a három történet úgy ér véget, hogy hőseink megfelelő pszichológiai ellátást kapnak? Hiszen nem csak róluk beszélünk, hanem dolgozók, családtagjaik, szakszervezeti tagok ezreiről!

Felmerül a kérdés, hogy hogyan működhet az a pszichológia, amely kívül van a jelenlegi berendezkedésen? Amely kívül van azon, ami a társadalmunkban általános? Milyen a hatalom nélküli pszichológia, a tekintéllyel szembeni, a kritikai pszichológia? Milyen az a pszichológia, amely lázad az uralkodó rend, a felsőbbrendűség, a megszokás ellen? Milyen az a pszichológia, amely változtatni akar a társadalom alapvetően alá- és fölérendeltségi viszonyon alapuló jellegén, nem pedig segít (akár tudtán kívül) fenntartani azt? És milyen lehet az a pszichológia, amely tud kapcsolódni a dolgozók szervezeteihez, szakszervezeteihez?

Az ellenkezőjéről mindenesetre vannak történelmi ismereteink. Az 1930-as években Roosevelt elnök alatt számos szakszervezet”barát” törvény született például azért, hogy a vállalatok ne tudják nyíltan akadályozni a szakszervezeti beszervezéseket.

Ezért a vállalatok alkalmazott pszichológusokat kezdtek foglalkoztatni. A feladatuk az volt, hogy személyiségtesztekkel kiszűrjék a munkára jelentkezők közül a lehetséges szakszervezeti tagokat.

Valamint attitűdkérdőívekkel kellet beazonosítaniuk azokat a munkahelyeket, amelyek különösen „veszélyeztetettek” voltak egy szakszervezeti kampánnyal szemben.^[6]

De nem kell feltétlen nyíltan az elnyomás oldalára állni. Elég csak megfigyelőnek maradni a bántalmazó-bántalmazott küzdelmét szemlélendő. A pszichológiák (vagy egyéb pszi-tudományok) mondhatják azt, hogy a terápiás térben mutatott semlegesség a politikai térre is vonatkozik. Azaz, nincs semmi közük a dolgozók küzdelmeihez, még akkor sem, ha egy olyan latin-amerikai országban járunk (Brazília), ahol a dolgozó- és szakszervezetellenes törvénykezés mellett katonai diktatúra és fasizmus épült.

„A pszichoanalitikus »neutralitás«, egy fogalom, mely az analitikus klinikai működésének leírására lett kialakítva, […] a politikai neutralitás jelentését a »be nem avatkozás politikájának« értelmében kezdte el felvenni, még akkor is, amikor a környező társadalom erőteljesen korrupt volt”.^[7]

Az ilyen helyzetekben is voltak például pszichoanalitikusok, akik egyben politikai aktivisták is voltak.

És letartóztatták őket.

És megkínozták őket.

És kiutasították őket az országból.

Ők gyakorlatilag azt a kérdést tették fel, hogy mi van azon túl, hogy a fenti három történet végén az emberek megfelelő pszichológiai ellátást kapnak.

És itt nem is csak külföldi példákra hagyatkozhatunk. Mérei Ferenc 1942-ben „A pályaválasztás lélektaná”-ban a korabeli ipari lélektan módszereit kritizálva azt írta: „a fölösleges mozdulatok lefaragása és a természetes mozgásritmus mesterséges ütemmel való helyettesítése […] valóságos lelki amputáció […] [az] ésszerűsítés tempó-gyorsításának eszköze, részese a dolgozók lelki amputálásának és méltatlan a lélektan tudományos módszeréhez”.^[8] Mérei arról ír, hogy a dolgozók teljesítménye mögött nem olyan képességek állnak, melyek minden külső és belső feltételtől függetlenek: az ember több, mint jól vagy rosszul, több, mint kevesebbet vagy többet teljesítő erőforrás.

A minimum lehetne tehát, hogy a pszichológusok, mindenki a maga kompetenciájának megfelelően (egészségpszichológusok, egészségfejlesztő, klinikai, munka- és szervezet-, pedagógiai, tanácsadó vagy sportszakpszichológusok, neuro- és , szexuálpszichológusok stb…) tudnának segíteni a dolgozók szakszervezeteinek jelenlegi küzdelmeikben.

És ezáltal abban is, hogy „sokak alaktalan frusztrációja, szorongása mögött rejlő társadalmi jelenségeket, elérhetővé […] [tegyék] az értelem, és egyúttal az emberi cselekvés” – itt: közvetlen (szakszervezeti) fellépés – „számára is”. Hiszen ehhez nekik is szükségük van egy olyan közegre, amelyet érdekel, amit mondanak és képesek vitatkozni róla – itt: szakszervezeti mozgalom –, „és amelynek egyúttal van rá esélye, hogy mindezek alapján befolyásolja a társadalom strukturális jelentőségű döntéseit. Itt tehát egy a társadalommal beszélgető, a közbeszédben és a közügyekben részt vevő”^[9] pszichológus alakja körvonalazódik.

A teljesség igénye nélkül:

A szociálpszichológia például alkalmazható új szakszervezeti tagok beszervezésében, és segíthet a szakszervezeti bizalmiknak jobban megismerhetővé tenni a munkahelyi közösségeik rejtett hálózatát.

Más szakemberek mint tanácsadó szakpszichológusok konfliktus- és kríziskezelési tréningekkel segíthetnek a küzdelmek mentális terhének elviselésében. Elősegíthetik, hogy ne engedjünk a fenyegetésnek, és ne adjuk fel követeléseinket az esetleges pszichoterror nyomására sem.

De az észlelés irodalmának megállapításai felhasználhatóak a szakszervezetekkel ellenséges csoportok „pontosabb” elemzésében is.

A munkapszichológia/biztonságpszichológia segítségével jobban meg tudjuk védeni szakszervezeti csoportjainkat vagy a szervezet egészét. Tudunk arról beszélni, hogy a szakszervezetre leselkedő veszélyekkel szemben hány biztonsági fal/gát van.

A fejlődéslélektan pedig érzékenyebbé teheti a csoportképviselőket, hogy a különböző életszakaszban levő szakszervezeti tagoknak vélhetően milyen krízissel kell épp megküzdeniük. Ami befolyásolhatja a szakszervezeti munkát is és azt, hogy hogyan tartsák meg a szakszervezetek a tagjaikat.

De az alapvető személyiséglélektani ismeretek is segíthetnek. Elég nehéz a tárgyalás anélkül is, hogy olyan gondolatokat, érzéseket, szándékokat tulajdonítsunk az asztal túloldalán ülő félnek, amelyek az ő elméjében nem jelennek meg.

A pszichológusok továbbá tudnának esetmegbeszélő csoportokat tartani egy sikeres/sikertelen tárgyalás után. Vagy tudnak szakszervezeti tagok önsegítő szervezeteiben szupervizorként működni, hogy segítsenek a mentális nehézségek korai felismerésében, és a megfelelő ellátás felé való továbbirányításban.

Nem beszélve arról, hogy a „pszichológusok” és a „dolgozók” ráadásul nem is két külön halmazt alkotnak. A legtöbben maguk is dolgozók, alkalmazottak, annak ellenére, hogy sokaknak az a kép él a fejében, hogy a pszichológusok főként magánvállalkozóként „ülnek a fotelben”. Valójában túlnyomórészt iskola- és óvodapszichológusként, gyermekjóléti és gyermekvédelmi rendszerben dolgozóként, pedagógiai szakszolgálatokban dolgozóként közalkalmazotti státuszban vannak, vagy egészségügyi szolgálati jogviszonyban dolgoznak.

A pszichológus-dolgozókra is igaz, hogy munkahelyeiken ugyanúgy elválik a döntéshozó és a végrehajtó szerep.

A pszichológus-dolgozókra is igaz, hogy elválik az otthoni munkájuk és a „termelő”munkájuk.

Rájuk is igaz, mint minden más dolgozói csoportra, hogy a dolgozók egészének segítése saját ügyük megsegítése is.

Mi lehet tehát a minimumon túl? Azon túl, hogy a pszichológiák a dolgozók szakszervezeteinek jelenlegi küzdelmeiben segédkeznek.

Próbáljuk meg legalább elképzelni, hogy a pszichológiák tudnak kapcsolódni egy nagyobb műfajhoz. Több, korábban elszigetelt tudományterülettel együtt. Még akkor is képzeljük ezt el, ha elnagyolt is lesz ez a gyors fantáziálás, mint egy álom felidézése. Vagy mint egy gyors asszociáció, ami a majálison egyszer csak átsuhan a fejünkben, majd kiforratlanul el is tűnik.

Ebben az elképzelt helyzetben mindegy is, hogy a dolgozó- és szakszervezetbarát pszichológus „polgári foglalkozása” pszichológus. Nem pedig mondjuk szociológus. Hiszen csak más a „kutatási területe” (pl. érzések, gondolatok, fantáziák, konfliktusok, dinamikák, fejlődési vonalak, kapcsolatok). Képzeljük el, ahogyan a pszichológiák témái, tárgykörei, elméletei a munkaerő és a munkaeszköz elválasztottságának megszüntetéséhez próbálnak kapcsolódni.

És az se baj, ha ezt a műfajt művelve nem feltétlen tudunk mit kezdeni tovább a „pszichológia” szóval. Ha nagyon akarjuk, Vigotszkij után szabadon mondhatjuk azt is, hogy még ebben a műfajban kutatva is megtartjuk ennek a tudománynak a nevét „annak ősöreg téveszméivel együtt, mint afféle emlékeztetőt, hogy győzedelmeskedtünk a hibáink fölött”.^[10]

Itthon Szondi Lipót óta biztosan gondolkodunk azon, hogy miként segíthető hozzá az ember, hogy a magával hozott „kényszersorsán” túl tudjon lépni, és szabadon tudja megválasztani sorsát. És, ahogy Erős Ferenc rámutat, ez nincs is olyan nagyon távol attól a gondolattól, amit Mérei Ferenc is megidéz:

„az emberek maguk csinálják a történelmüket, de nem szabad akaratukból, hanem közvetlenül talált, adott és átöröklött feltételek közt”.^[11]

Főleg akkor nincs távol ez a gondolat a kényszersors meghaladásának igényétől, ha dinamikusan gondolkodunk. Amikor is eleve konfliktuselméletekben gondolkodunk. Az erősebb győz. Ha valami „mozdulatlannak” is tűnik a lelki életben, akkor is történik valami, és a kiegyensúlyozott erők mentén láthatjuk, mi feszül minek.

Azért is lehetne könnyen elképzelni ezt a helyzetet (pedig minden ez csak nem egyszerű), mert próbálkoztak már a pszichológiák, hogy közügyekké változtassák az egyéni problémákat, és próbálják megnyitni az utat a szabadság és a közös cselekvés számára. A 20-as, 30-as évek társadalmilag elkötelezett pszichoanalitikusai-pszichológusai azonban teljesen más dolgozókkal találkoztak, mint amilyenekkel ma találkoznának. Akkor „régen” azt látták, hogy vannak szervezeteik, megpróbálnak valamilyen ellenhatalmat képezni. És ezekhez a szervezetekhez-gondolatokhoz tudtak ők is kapcsolódni.

A teljesség igénye nélkül, felmutatandó, hogy nem egy elhanyagolható kisebbségről van szó, ilyen volt Lev Vigotszkij, Alfred Adler, Helene Deutsch, Siegfried Bernfeld, Paul Federn, Otto Fenichel, Ferenczi Sándor, Marie Jahoda, Tomori Viola vagy Kozmutza Flóra. Vagy a későbbiek közül Mérei Ferenc, Henri Wallon, René Zazzo, Klaus Holzkamp, Erich Fromm, Marie „Mimí” Langer, Elvio Fachinelli, Michael Pêcheux vagy Robert Pagès.

A mai társadalmilag elkötelezett pszichoanalitikusok-pszichológusok pedig nemzetközi szervezetek nélküli dolgozókat találnak. A szakszervezetekkel együtt azt látják, hogy csökken a dolgozók reálbére, és cselekvőképességüktől is egyre jobban meg vannak fosztva. Egyre védtelenebbek és szervezetlenebbek. Sőt, lassan már a munkaviszony is kiváltság a számukra. Nincs sok ezer ember egy munkahelyen, hogy politikai erőt képezzenek. Ahogy a szakszervezetisek, a pszi-szakmák képviselői is azzal találkoznak, hogy a munkahelyek szét vannak szórva, az emberek pedig kis ideig dolgoznak egy munkahelyen. Ráadásul már kiüresedtek (vagy konkrétan nincsenek is) olyan fórumok, ahol az állam, a szakszervezet és a tőke képviselői tudnának egyeztetni, tárgyalni.

Mi van akkor ma?

Vannak a szakszervezetek, és van maga a nép.

A koronavírus járvány alatt megélt munkahelyi élmény pedig közös élménye (együttes élménye) volt mind a szakszervezeteknek, mind a nép egészének. És talán ezáltal a nép számára is tapinthatóbbá váltak olyan témák, amikről a szakszervezetek korábban főként elvontan tudtak nekik beszélni.

Talán a koronavírus járvány alatt sokak által megélt negatív munkahelyi élmények egy olyan esemény alkotnak, amelynek a csoportdinamikai és tömeglélektani sajátosságai valahogy kiaknázhatóak.

Egy dolog ugyanis hallani azt, hogy kiszolgáltatott vagyok.

És egy teljesen más dolog azt megtapasztalni, hogy az embernek elfogytak a szabadságnapjai, pedig még nem érzi biztonságosnak a munkahelyét ahhoz, hogy visszamenjen dolgozni.

Egy dolog hallani azt, hogy igazából nincs beleszólása az embernek a munka szervezésébe (vagy abba, hogy mire használjuk az általa is előállított értéket).

És egy teljesen más dolog azt megtapasztalnia az embernek, hogy olyan munkát rendelnek el neki, amire nem mondott igent a munkaszerződés megkötésekor. Hiszen ideiglenesen, 44 napra a munkaszerződés módosítása vagy megszüntetése nélkül is foglalkoztatható valaki eltérő feltételek mellett. A pillanatnyi igényeknek megfelelően.

A koronavírus negatív munkahelyi hatásai miatt sokan talán egy élményközösség tagjaivá váltak. Talán lett egy „közös anyanyelv”, amivel könnyebben lehet visszautalni a megélt negatív élményekre. „Emlékszel mi volt, akkor, amikor…”? „Emlékszel, mit éltél át akkor, amikor […], na ez ellen úgy lehet védekezni, hogy…”. Ez talán több annál, mint amikor a szakszervezetek a saját szavaikkal megpróbáltak felidézni valamilyen helyzetet. Ha viszont a szakszervezetisek a világjárvány során megélt együttes élményhez kötik mondandójukat, akkor megjelenhet a helyzet indulati színezete is.

És persze ezekben a mondandókban majd arról is beszélhetnek a szakszervezetek, hogy mi a baj a tulajdonnal, valamint a dolgozóknak a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyzetével.

De ezt a mondandót egészen onnan kezdik, hogy milyen élmény volt ott állni a vezetői irodában, és csak hallani az utasítást, amit nincs mese, végre kellett hajtani.

Egészen onnan kezdik, hogy mit láttak akkor maguk előtt.

Egészen onnan kezdik, hogy milyen volt a szaga annak a papírnak, amin utasították a munkaszerződéstől eltérő munkavégzésre.

Egészen onnan kezdik, hogy milyen volt a tapintása a bőrének, ahogy ökölbe szorult a keze.

Egészen onnan kezdik, hogy milyen volt az a gyomorideg, amiről csak hasonlatok beszélnek; olyasfélék, hogy „összeszorult a gyomrom”, „nem vette be a gyomrom”, „nem volt gyomrom hozzá”, „megfeküdte a gyomromat”.

És ezzel szemben milyen érzés lehet, amikor önmagunkat igazgatjuk?

A koronavírus alatt megélt negatív élmények – az, hogy egyes vezetők több helyen újra közvetlen kényszerrel éltek – talán legalább egy kis rést tudnak ütni a kényelem falán. Talán ezen keresztül beszüremkedik valamicske fény, és legalább egy kicsit újra irritálja az ember szemét. Az, amit eddig nem akart látni, vagy, amit száz meg száz technikával és új szórakozási formával el akarnak rejteni a szeme elől. Vagy legalábbis egy ideig, amíg el nem felejtjük az egészet.

Milyen érzés lehet, amikor urai vagyunk viszonyainknak?

Milyen érzés lehet visszakapni, ami eleven bennünk?

Talán a koronavírus alatt megélt élményeket végiggondolva könnyebben érzékeltethető, hogy milyen is az az állapot így lecsupaszítva, amiben a dolgozók ott és akkor benne voltak. És amiben igazából ma is benne vannak, ha nem is érzik már annyira a bőrükön, mivel lassan minden visszaállt a „rendes” kerékvágásba.

Mégis: milyen érzés lehet, amikor tevékenységeink célja végre saját törekvéseink és szükségleteink kielégítése?

A hasonló dolgozói közösségekhez, hasonló szakszervezetekhez szegődött pszichológiák pedig itt lehetnek olyan alázatosak, hogy elismerik, hogy az emberi szükségletek időben és térben nem állandók. Amiket eddig leírtak, azok persze szépek és jók – és főleg hasznosak – voltak, de csak ott és akkor.

Ha viszont segítjük megváltoztatni azokat a társadalmi és fogalmi feltételeket, amelyektől ezek a szükségletek függnek, akkor bevallhatjuk, hogy egyelőre nem tudjuk, mi lesz.

Főleg, hogy a pszichológiák (sem) tudják megmondani, hogy merre van előre. A pszichológiák „esze” talán még haladhat is valahová, de arról semmit sem tud, hogy a társadalom merre halad. Leginkább semerre. A pszichológiák „esze” se tudja megoldani az előttünk tornyosuló kérdéseket. A pszichológiák eredményei pusztán segíteni tudnak a szavazóknak és a döntéshozóknak, hogy választásaikat mi alapján hozzák meg.

És ezek a döntéshozók most lehetnek akár országgyűlési képviselők, akár szakszervezeti kongresszusi küldöttek is. A pszichológiák nem tudják nekik alátámasztani, hogy milyen politikákat kell követniük, vagy hogy mik a „helyes értékek”. A pszichológiák állításai, ahogy nem diktálhatják egy állam szociálpolitikáját sem, úgy egy szakszervezet politikáját sem. De megvilágíthatják, hogy az egymással versengő állami (vagy szakszervezeti) politikáknak milyen hatásaik lehetnek. A politikai döntés a demokratikus közösség feladata; történjen az az országgyűlés szavazógombjának megnyomásakor vagy egy szakszervezeti csoport online tanácskozásakor.^[12]

De abban segíthetnek a pszichológiák a dolgozók közösségeinek, szakszervezeteinek, hogy a felhalmozott tudásukkal hozzászóljanak ahhoz a párbeszédhez, szabad vitához, ami azért folyik, hogy megtaláljuk az emberhez méltó élet valódi kereteit (bármit is jelentsen ez). Még akkor is, ha ma nincs olyan szervezet, amelynek a munkáját a szakszervezeteknél felvillantott eszközökkel támogatni tudnák.

A pszichológiák talán valahogy így ünnepelhetik a dolgozókat.

Segítve a szakszervezeteik és politikai képviseletük foltozó munkáját.

És/vagy azáltal segítve, hogy bekapcsolódnak a fenti vitába.

Éljen május elseje!

De hogyan éljen?