„A tesó a szobában tanul, anya a másik szobában tanít, én meg most a konyhába szorultam.” Azokban a családokban, ahol megadatott a digitális tanítás és munkarend, nagyjából így nézhettek ki a hétköznapok az elmúlt egy évben.

A járványhelyzet a pedagógusok még békeidőben is hatalmas terheit csak tovább fokozta. A megváltozott tanrenddel sokuknak több generációnyi digitális tudást kellett elsajátítaniuk egyik napról a másikra, hogy tovább végezhessék munkájukat. Mindez ráadásul a diákok közti, már meglévő esélyegyenlőtlenségeket is csak tovább növelte.

A jelenléti oktatásba való visszatérés sem indult zökkenőmentesen, hiszen rengeteg szakmabeli fejezte ki aggodalmát saját és diákjai egészségével kapcsolatban. Riportunkban egy alsó tagozatosokat tanító tapasztalt szakmabeli, egy pályakezdő fiatal tanító, valamint egy hátrányos helyzetű gyerekeket is mentoráló középiskolai tanár mesél tapasztalatairól. Beszámolóik alapján átfogóbb képet kapunk arról, hogy az elmúlt egy évben a tanári szakma milyen nehézségekkel nézett szembe, a digitális oktatástól egészen az áprilisi nyitás kihívásaiig.

Az alsó tagozatos gyerekek az online órákhoz már egyedül csatlakoztak, és küldték vissza a házi feladatukat, számol be róla egyik interjúalanyom, „K”, aki neve elhallgatását kérte. K* már 25 éve van a pályán, jelenleg egy belvárosi, saját bevallása szerint színvonalasnak mondható általános iskolában tanít alsó tagozatosokat.

A digitális oktatás azonban számára is nagy kihívás volt, tanítványai viszont könnyebben tudtak hozzászokni a rendszerhez. K* szerint annak ellenére, hogy az órák online térben zajlanak, a kisebb gyerekeknek pedig különösen fontos lenne a személyes oktatás, tanítványai mindent megtettek a sikeres működésért.

A digitális oktatásban a gyerekek naponta 3-4 órán vettek részt, de tartottak online napközit is, ahol közösen oldottak meg házi feladatot, és beszélgettek osztálytársaikkal egy pedagógus jelenlétében. K* szerint, noha ez a napközi nem kötelező, a gyerekek nagyon is örülnek az együtt töltött óráknak, és szívesen osztották meg  mindennapi élményeiket egymással.

 „Nincsenek magukra hagyva, sem ők, sem a szülők, de azért nehéz ez az egész. Online napközi, beszélgetünk és tanulunk. Ők is nagyon örülnek, hogy látják egymást.”

K* szerint a gyerekek legtöbbször az egyedüllétre panaszkodtak: a diákoknak legjobban az osztály hiányzik, hogy együtt legyenek, és személyesen találkozhassanak egymással.

A digitális oktatás nemcsak a tanulókat, de a tanárokat is megviselte. Mi nem ebbe nőttünk bele, mondta K*, bár szerinte ők még szerencsés helyzetben voltak, mivel az iskola képes volt online továbbképzéseket tartani nekik, és alkalomadtán készülékekkel is ellátta őket. Legtöbbször azonban egymást támogatták a tanárok és szülők. Neki például egy anyuka segített feltelepíteni a Zoomot. „Nem könnyű úgy, hogy én nem beszélek angolul, ami csak tovább nehezíti a program használatát.”

Az iskolában, mikor a digitális tanrend életbe lépett, egy értekezleten megbeszélték a tanárok, hogy milyen felületeken fognak tanítani.

„Onnantól kezdve megpróbáltuk egymást segíteni. Tabletet kaptunk, ahol tanítani lehet, de mást nem igazán. Mindenki a saját gépét használta saját interneten. Nagyon-nagyon nehéz volt az online oktatás, hogy mindenki gépe kibírja, imádkoztam hogy a sajátom ne menjen tönkre, mert vannak vele problémák.”

E problémákból az is ízelítőt adott, hogy online beszélgetésünk alatt K*  kamerája többször is kikapcsolt, vagy szemcséssé vált a kép.

Az iskolában ahol ő dolgozik, a tanároknak kötelező volt az órák online megtartása. A szülők és gyerekeik azonban nem kaptak segítséget az új tanrendhez. K* elmondása szerint volt olyan család, ahol a gyerek előbb megtanulta használni a digitális felületeket, mint szülei. Hangsúlyozta, hogy osztálya így is a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen nem ütközött nehézségekbe a digitális eszközök beszerzése, vagy a tanulásra biztosított tér és nyugodt körülmények megteremtése.

 „Mi szerencsések vagyunk, a családoknál nincsenek anyagi problémák, a gyerekeknek jut digitális eszköz, nem egyszobás lakásokban élnek, mindenki el tud vonulni tanulni a saját terébe. Az egyik kisfiú az órámon egyszer azt  mondta: A tesó a szobában tanul, anya a másik szobában tanít, én meg most a konyhába szorultam.”

Hiába okozott hatalmas kihívásokat a digitális oktatásra való átállás, a tanárok a nyitás miatt is aggódnak: „A közösségi helyeken a fertőzés óhatatlanul is előkerül. A menza szintén veszélyes, lekerül a maszk, a gyerekek pedig együtt esznek. Én hiába vagyok beoltva, ha sok családban még nincs meg a szükséges védettségi szint, a gyerekek pedig egymás közt is terjeszthetik a vírust. A szülők féltik a gyermekeiket is, akik elkapják a betegséget.”

Sokaknak most a megfertőződés kockázata és az egzisztenciájuk között kellett választaniuk azzal, hogy visszaküldik a gyerekeket az iskolákba, vagy tovább vállalják a megnövekedett gondoskodási terheket munkájuk mellett. Az egyedülálló szülőknek ez most különösen nehéz, hiszen minden az ő nyakukba szakad.

Arra is rávilágított, hogy pusztán a tanárok beoltása nem elég egy iskola újranyitásához. „Vannak pedagógiai asszisztensek, konyhásnők, takarítók, utóbbiak nem is az iskolához tartoznak, így nem tudom, hogy ők kaphatnak-e soron kívül oltást, viszont az intézmény üzemeltetéséhez elengedhetetlen munkát végeznek.”

K*-t a nyitás bejelentését követően több szülő is megkereste azzal, hogy ők nem szeretnék iskolába vinni gyereküket, de a tanárok egy része is félti saját és tanítványai biztonságát. Habár az átoltottság a pedagógusok körében magas, akik az elmúlt három hónapban estek át a víruson, még az első adag vakcinát sem tudták megkapni. Leginkább ők tartanak legjobban a nyitástól. A beosztás azonban rendkívül érzékeny, ha csak egy pedagógus is beteget jelent, megbillen az egész rendszer.

„A mi szabadságunk a nyárra szól, meg a szünetekre. Szeptembertől június végéig van 5 napod, amit kivehetsz, az összes többin csak nagyon indokolt esetben teheted meg ha hiányzol.”

Így ha a pedagógusok nem érzik biztonságban magukat, kénytelenek táppénzre menni, az amúgy is alacsony fizetésük 60%-ából viszont képtelenek megélni. Tehát gyakorlatilag az a helyzet, hogy saját egészségük vagy az egzisztenciájuk között kell választani. A kiesett tanárok óraszámait pedig a jelenlévő pedagógusoknak kell helyettesíteni, így a munkaterhek is tovább növekednek. Több kollégája egyszerre tanít alsó tagozatosokat az iskolában, majd hazasiet a felsős osztályához megtartani az online órákat.

„Ha csak három ember is kiesik, akkor vége van a dalnak, összeomlik a rendszer.”

K* azt is elmondta, hogy osztálya több mint fele jelezte a nyitás előtti héten, hogy nem akar (és van, aki a betegsége miatt nem tud) iskolába jönni.

„Ha 5 gyerek jön iskolába én akkor is a tanteremben fogok tanítani. A lelkiismeretem viszont azt mondja, hogy a többiekkel is foglalkoznom kell, nem lehet magukra hagyni őket, vagy áthárítani a tanítást a szülőkre. Az iskolában nem várják el, hogy egyszerre legyek online és tanítsam az ott lévőket, de ez az egész nagyon bánt.”

Második interjúalanyom Csenge, aki szeptember óta dolgozik napközis óraadóként egy belvárosi általános iskolában, ahol többségben hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Pályakezdőként a tanítás mellett még egyetemet végez, és a felsőoktatásban a digitális tanrend nem okozott neki problémát. Előző gyakorlatán még jelenléti oktatásban tanított, majd a digitális tanrendre való átállással online órákat tartott alsó tagozatosoknak.

Itt a diákok zökkenőmentesen tudtak alkalmazkodni az új rendszerhez, hiszen a családoknak megvolt hozzá a biztos anyagi hátterük, hogy eszközöket, valamint saját szobát biztosítsanak a gyerekeknek.

Jelenlegi iskolájában azonban a diákoknak már nem volt lehetőségük arra, hogy online órákon vegyenek részt. Sokuknak sem eszközük, sem pedig szobájuk, vagy tanulásra kijelölt terük sincs, így nem tudnak részt venni az online órákon. A tanárok tehát az elektronikus rendszeren keresztül feladatokat küldenek a gyerekeknek, amelyeket otthon kell megoldaniuk, szüleik segítségével. Ez azonban rengeteg plusz terhet ró a pedagógusokra és a szülőkre is.

 ,,Az osztályfőnök sokkal, de sokkal többet fektetett a digitális oktatásba, mint egy személyes osztályfőnöki órába. Éjjel-nappal rendelkezésére állt a családoknak. Ugyanis nem lehet tudni, hogy melyik szülő épp mikor tudott leülni a gyerekkel tanulni.”

A tanárok tehát a nap minden órájában kaptak telefonhívásokat szülőktől, akik éppen, amikor munkájuk vagy teendőik engedték, próbáltak segíteni gyerekeiknek. A szülő azonban nem pedagógus. Nem tudja olyan hatékonyan elmagyarázni a feladatot, sokan pedig még más rendszerben tanulták az anyagot. Ez pedig óriási különbségeket okoz osztályokon belül is. És a tanárok hiába küldik ki naponta a feladatokat a diákoknak, nem minden szülő ér rá arra, hogy minden nap segítsen a gyerekének. Így akadnak olyanok is, akik akár két hét lemaradásban vannak társaiktól.

Csenge elmondta, sok támadás érte a tanárokat azzal kapcsolatban, hogy csak feladatokat küldenek, azonban a hátrányosabb helyzetű családoknál nem lehet az egész osztálynak online órákat tartani, és mindez folyamatos készenlétet igényel a pedagógusoktól.

A járványügyi intézkedések szerinte elméletben jól hangzanak, de a gyakorlatban nem működnek. A kicsik együtt játszanak, nem lehet őket négyzetméterenként elszeparálni, többek között a nagyon magas osztálylétszámok miatt. Ezzel annyit érnek el, hogy a pedagógusoknak ismét több munkájuk lesz, hiszen azok a szülők is őket fogják keresni, akik nem engedték a gyereküket iskolába, közben pedig a jelenléti oktatásban is helyt kell állniuk.

„Én személyesen ráébredtem arra, hogy az iskola mint közeg mennyivel több annál, hogy vannak bizonyos tananyagok, amiket meg kell tanítani. Ez egy sokkal összetettebb világ, azonban a járványhelyzetben a tanítás két dimenzióssá redukálódott. „

Törley Katalin egy budapesti belvárosi gimnáziumban franciatanár, 1990 óta dolgozik kisebb megszakításokkal a közoktatásban. Emellett a Romaversitas civil szervezetben mentorálja a roma középiskolások felsőoktatásba való bekerülését. Szerinte az április 19-i nyitás semmiképp nem arról szólt, hogy a pedagógusok mennyire szeretnének vagy sem a jelenléti rendszerben tanítani, a tanárok ugyanis saját és diákjaik biztonságát féltették.

Szerinte azzal, hogy a pedagógusok az oltásnak legalább az első adagját megkapták, valamennyire csökkent a veszély, de még mindig ott vannak a be nem oltott diákok és családtagjaik. A legtöbb tanár borzasztóan szeretné, hogy újra élőben taníthasson.

 „A digitális tanrendben elvész minden emberi vonás a tanításból, nagyon nehéz fenntartani azt a kapcsolatot, ami ahhoz kell, hogy jól működjön. Az összes eddigi módszer, amit én jónak ítéltem meg és használtam, az online térben teljesen megfeneklett. „

Törley azt is kiemelte, az online oktatás régiónként, iskolánként és családonként máshogy működik. Továbbá vannak olyan tantárgyak és korosztályok is, ahol ez sokkal nehezebb feladat. Ő is elmondta, egyik napról a másikra kellett átállniuk egy teljesen új munkamódszerre. De ő is szerencsésnek érezte magát, hiszen ha egy pedagógus gépe elromlott, akkor az iskolából ki tudtak kölcsönözni készüléket, a magasabb digitális tudással rendelkező kollégáikhoz pedig bármikor fordulhattak segítségért, valamint kisebb csoportokban támogatták egymást.

Az online oktatással a diákok is jelentős hátrányba kerülnek. Törley tapasztalatai szerint az elsős gimnazisták lemaradását még fel lehet hozni a következő években, viszont akik most állnak érettségi előtt, komoly kihívással néznek szembe.

„A most érettségiző korosztálynak iszonyú nehéz dolga van. Ezek a fiatalok egy éve nem úgy készülnek az érettségire, mint ahogy azok ki lettek találva.”

Ráadásul a szóbeli hiánya miatt értékes pontszámoktól eshetnek el, ami hátrányt jelenthet a felsőoktatásba való bejutásban.

„Ez az egész online oktatási év az az egyébként is létező, borzasztó esélyegyenlőtlenségeket még jobban elmélyítette.” 

Törley a Romaversitas civil szervezetben végzett tevékenysége során hátrányos helyzetű középiskolásokat is mentorál, akik nem tudnak részt venni a digitális órákon. Vannak olyan, érettségire készülő fiatalok, akiknek már gyakorlatilag majdnem egy éve nincs rendes oktatásuk. A gyerekeknek sokszor eszköz és internet hiányában, támogatás nélkül kell boldogulniuk, ez pedig hatványozottan megnehezíti esélyeiket a felsőoktatásba való bekerülésre.

A civil szervezet saját erejéből igyekezett segíteni az eszköz- és internethiánnyal küszködő diákoknak, akik nem tehetik meg, hogy esetleg plusz egy évvel hozzák be a lemaradást, hiszen Törley szerint ezt a luxust nem engedhetik meg maguknak .

Kiemelte azoknak a szülőknek a helyzetét is, akik az egzisztenciájuk árán is otthon kellett maradjanak, de cserében semmiféle támogatást nem kaptak, ami elfogadhatatlan.

„A hatalom olyan konfliktusokba harcolja bele az iskolai rendszer sok-sok résztvevőjét, amit nem tudnak megoldani. Semmiféle segítséget nem kaptak, az egyik pillanatról a másikra hozott rendelkezéseket maguknak kellett megoldaniuk. Nagyon felelőtlen volt, hogy a kisgyerekes szülőket magukra hagyták, és egy olyan helyzet elé állították őket, ahol vissza kellett küldeni a gyereket az oktatásba még akkor is, ha ez kockázatos. „

Törley még hozzátette, hogy az alapból nagyon magas, békeidőben is csak nehezen viselhető tanári terhek a járvány alatt csak tovább nőttek. A felépüléshez pedig támogatásra lesz szükség. „Ne csak azt várják el tőlünk, hogy az újonnan megszerzett digitális tudást milyen ultraszuper módon tudjuk majd a tanterve építeni, mert a szülőknek, tanároknak és gyerekeknek óriási támogatásra lesz szükségük, hogy kilábaljanak az elmúlt egy évből.”