2021 áprilisára túl vagyunk több nagy múltú egyetem és szakmai műhely alapítványosításán, és ki tudja, hol van a vége annak a folyamatnak, amelyet csak „modellváltásként” emleget a köznyelv. A magyar felsőoktatásból ezzel vajon örökre elveszett az autonómia? Hogyan lehet elmagyarázni az alapítványosítás tétjét azoknak, akiket eddig nem érdekelt a folyamat, és azoknak, akik közvetlenül nem érintettek benne? Interjúnk Fleck Zoltánnal, az ELTE-ÁJK Jog- és Társadalomelméleti Tanszékének tanszékvezető oktatójával, aki azt is elmagyarázza, hogy pontosan mi az az országos „infosztrájk”, amelyben hétfőtől ő maga is részt vesz.

Mérce: Bontsuk ki egy kicsit az „infosztrájk” elnevezést! Mitől info-, és mitől (nem) sztrájk?

Fleck Zoltán: Az információs sztrájkot bár könnyű összekeverni a Munka törvénykönyvében található sztrájkkal – ami munkabeszüntetést jelent –, ez esetben azonban sokkal inkább az „információn”, az informáláson van a hangsúly. Az infosztrájk szervezője azt állítja, hogy a hallgatókkal közösen végzendő munkafolyamatban – az egyetemi oktatásban – az információt változtatja meg, és arra a célra koncentrál, amit ilyenkor a hallgatókkal kollektíven meghatároznak, nem pedig arra, ami a munka szokásos menetéből következne. Az infosztrájk azért nem munkabeszüntetés, mert csak részben csinál mást az oktató (és a hallgató), mint amit egyébként szokott csinálni a munkája során. A kommunikáción van tehát a hangsúly, amelyet egyébként is végzünk, csak itt célzottan, egy cél érdekében és kollektíven történik. Annyiban hasonlít a sztrájkra, hogy ez is egy kollektív tevékenység.

Mérce: Pontosan azért, mert nem igazi munkabeszüntetésről van szó, sokan éppen a tényleges cselekvést hiányolják a folyamatból. Milyen tényleges változást idézhet elő az infosztrájk?

FZ: A mozgalmak és a tényleges eredmény kapcsolata mindig problémás, néha csak történelmi léptékben derül ki, hogy mi volt az eredménye egy-egy mozgalomnak. Az infosztrájk mögött az a felismerés áll, hogy miközben az egyetemi autonómiáról beszél a politika, a közélet, viták folynak róla, éppen a legérdekeltebb aktor, az egyetemi polgár nincs informálva, nem ismeri a fogalmakat, nem képes érzékelni ennek a vitának a tétjét. A hallgatók ott vannak a folyamatban, körülöttük folyik a vita, és körülöttük rombolják és építik át az intézményeket, de mindeközben fogalmuk sincsen a változásról. Ők csak annyit látnak, hogy ugyanazokat az órákat ugyanúgy megtartják ugyanazok az oktatók, akik eddig is, de érdemben nem érzékelik a változást.

Informálni kell tehát azokat, akikről szól ez az egész, akiknek eljárásjogilag is beleszólása van a különböző folyamatokba, hiszen a kari tanácsokban, a szenátusban ott ülnek a képviselőik. Elvileg létezik tehát reprezentációja a hallgatói érdekeknek, ők maguk mégis tájékozatlanok az őket érintő kérdésekben. Az infosztrájk tétje az, hogy ezen a helyzeten javítsunk.

Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy egy információs kampány, egy-egy beszélgetés a hallgatókkal arról, hogy mit jelent az ő szabadságuk, másnap már rögtön meg is változtatná a modellváltás folyamatát, de felvilágosítja, edukálja azokat a szereplőket, akik érdemben tehetnek valamit azért, hogy az ne úgy történjen, hogy az ő érdekeik nincsenek figyelembe véve.

Mérce: Az egyetemi polgárok tájékozatlansága, az egyetemi közélet kiüresedése régebb óta tartó jelenségnek tűnik a modellváltások elindításánál. Ön szerint miben gyökerezik ez a folyamat?

FZ: Ez valóban egy történelmi fejlemény, és ráadásul a tágabb, társadalmi kontextus is hasonló bajokkal küzd, amit ön nagyon helyesen kiüresedésnek nevezett. Ugyanígy került súlyos válságba az is, amit parlamentáris demokráciának nevezünk, méghozzá azzal, hogy alulinformált választók és érdektelen választói tömegek vesznek vagy épp nem vesznek részt a választásokon. De ez a legtágabb közeg, amiben ez a probléma létezik.

Azt gondolom, hogy a baj abból a múltból örökölt, porosz stílusú, hierarchikus hagyományon alapuló oktatói módszertanból származik, ami azt gondolja, hogy tudományos eredményeket és technikai fogásokat kell átadni a passzív hallgatónak, nem pedig egy diszkurzív folyamatban, megbeszélve, demokratikusan, a diák véleményét kifejtve, az ő aktív attitűdjeit közösen kialakítva képzeli el ezt a folyamatot.

Ez a típusú oktatási folyamat pont alkalmas arra, hogy passziválja a hallgatót, hogy egy befogadó massza részévé tegye, akinek nincsen szüksége arra, hogy együttműködjön a másikkal, nincsen szüksége arra, hogy ő maga elgondolkodjon a dolgokon, és arra sincsen szüksége, hogy a saját szakmai tevékenységének az etikai-társadalmi következményeit mérlegelje. Arra tanítjuk meg őket, hogy hogyan kell esztergálni, jogszabályt alkotni, logikailag megoldani egy konfliktust, egy embert megoperálni, de ennek a morális-társadalmi kontextusát, következményrendszerét nem tudatosítjuk bennük. Ez utóbbit csak úgy lehetne megtanítani, ha a hallgatóknak reflektálniuk kellene a saját helyzetükre, a saját képességeikre, a saját fejlődésükre és a saját morális épülésükre. Ez nincsen benne az oktatási folyamatban. Azt gondolom, ez a széles értelemben vett depolitizálása a társadalmunknak.

Mérce: Nagyon széles skálán helyezhetők el az ellenállás fokozatai az egyes, modellváltásban érintett intézmények esetében. Ön miben látja ennek az okát?

Azt, hogy milyen a potenciálja egy tiltakozásnak, az olyan nem szisztematikus – vagy ha úgy tetszik, véletlenszerű – elemeken is múlik, mint hogy az adott helyen, az adott közösségben milyen hangadók, véleményformálók vannak, vagy hogy milyen állapotban van a hallgatói érdekvédelem. Ki éppen a dékán, ki a rektor, van-e olyan professzor, aki veszi a bátorságot és megszólal? (Lásd Szegeden Szajbély professzor szerepét.) Vannak-e olyan személyek, akik felvállalják, hogy áttörik a hallgatás falát? Az, hogy egy helyi közösségben milyen rezisztens potenciál van, a helyi közösség állapotától is függ.

Hogy a szegedi vagy a pécsi egyetem jobb állapotban van ilyen szempontból, mint a debreceni, az egy hosszú folyamatnak az eredménye: a debreceni politikai közeg a hosszú évek alatt beszivárgott az egyetem életébe, a politika beleszólt a dékánválasztásokba, elültette a félelem légkörét az egyetem falain belül, a kollégák kevésbé mernek fellépni. Néhány évvel ezelőttről ismerős történet lehet a putyini kitüntetéssel kapcsolatos tiltakozás – néhány tanszék aláírta a petíciót, utána mindenféle üzenetek jöttek felülről, hogy milyen kollektív büntetéssel számolhatnak bizonyos karok.

Ezek helyi intézményes-kulturális-politikai kontextusokon, néha személyek vállalásán múlnak.

Ha csak kívülről nézem, formálisan, akkor pont Pécsen és pont Szegeden az önkormányzat is ellenzéki, tehát kisebb a kockázata a rezisztenciának. De ez csak az egyik tényező. A másik, hogy az elmúlt tíz évben hogyan alakult a helyi közösségek története, és ez országos szintre kiterjesztve is igaz.

Mérce: Mai tudásunk szerint a már alapítványi struktúrába került egyetemek helyzete – jogi értelemben legalábbis – hosszú távon „be lett betonozva”. Az egyetemi polgárság felvilágosítása ezen a ponton min tud változtatni a jövőben ilyen jogi-gazdasági feltételek között? Vagy a tudatosítás bizonyos értelemben arról is szól, hogy 2022-ben a szavazatukkal próbálják meg megfordítani az egyetemeik sorsát?

Egy passzív állampolgári közösséggel azt lehet csinálni, amit csak akarnak. Ki lehet húzni alóluk az összes forrást és szabadságot, és egyszer csak azon kapják magukat, hogy gúzsba vannak kötve egy szürke fallal körülvett börtönben, amikor már késő. Ha nincsen ellenállási potenciál, akkor bármi megtörténhet: a következő évben majd úgy alakíthatják át a rendszert, hogy az már húsbavágó lesz mondjuk a hallgatói anyagi viszonyok szempontjából is. A rezisztencia hiánya felhatalmazást adna ilyen lépésekre is.

Ezen múlik diktatúrában és demokráciában egyaránt, hogy mit mer megtenni egy állam, és mi az a legitim cselekvés, ami egyáltalán mer kockáztatni, az érintettek aktivitása – vagy éppen passzivitása – mellett. Ellenállni tehát mindig megéri, meghunyászkodni viszont sohasem.

Valóban, nem érdemes tagadni, hogy ez az információs sztrájk és minden egyéb dolog, ami felveti ennek a modellváltásnak a legitimitását, arról szól, hogy megkérdőjelezi a politika „szabad kezét” az egyetem átalakításában, és azt, hogy a beleszólásunk nélkül menjenek végbe olyan változások, amelyekben mi vagyunk leginkább érintettek.

Senki nem azt kérdőjelezi meg, hogy szükség van változásra – a változtatás eljárása, módja és végeredménye az, ami problémás. És ez egy nagy tanulság a következő kormányzat számára (remélhetőleg lesz ilyen még a mi életünkben): arról, hogy hogyan lehet dönteni az egyetemek szabályozásáról, milyen jogi-politikai módszerekkel, mennyire kell ebbe bevonni a feleket.

Egyrészt a rezisztencia maga értékes, mert visszahúzza a politika mocskos kezét eljárásoktól, másrészt pedig egy figyelmeztető jel a mindenkori döntéshozók számára. Mindenhol az a tapasztalat, hogy ellenállás nélkül a kiszolgáltatottság növekszik.

Mérce: Hogyan lehet aktivizálni azokat az érintett hallgatókat, akik nem érzik át a helyzet súlyát?

FZ: Ez ugyanolyan nehéz, mint azt a néhány millió állampolgárt meggyőzni arról, hogy a politika fontos a saját élete szempontjából, akik korábban soha nem mentek el szavazni.

Nagyon nehéz meggyőzni azokat, akik a saját életük szélesebb társadalmi keretei iránt nem érdeklődnek. Valóban az a paradoxon áll fenn, hogy olyan hallgatói közösséget kellene egy közös ügy felé fordítani és valódi közösséggé formálni, amely nincs hozzászoktatva ehhez a közoktatásban eltöltött évek óta. Ahhoz van hozzászoktatva, hogy passzívan hallgatnia kell, meg kell szereznie a tanulóévei végén a papírt, és akkor minden rendben van.

Egyébként – nem minden él nélkül mondom –, hogy az oktatók nagyon nagy részére is igaz ez. Ők is vagy tele vannak illúziókkal, vagy totálisan nem érdeklődnek az iránt, hogy milyen tágabb keretben folyik az ő munkájuk. Tehát az aktív, érdeklődő egyetemi polgár előállítása egy olyan helyzetben, amikor az egész szisztéma évtizedek alatt arra épült, hogy ne érdekeljen, hogy mi történik körülötted, valóban nehéz.

Az infosztrájk erre természetesen nem az egyetlen eszköz, de egy utcai demonstráció vagy egy komolyabb ellenállás eredményes megszervezése is hasonlóan kétséges. Az infosztrájk lényege, hogy tudások, attitűdök, információk átadása, valamint a felelősségvállalásra való felszólítás történjen meg egy tanulási folyamat által. Mi, akik ebben részt veszünk, abban hiszünk, hogy az ellenállás, a demokrácia az egy tanulási folyamat, amelynek otthonos közege az egyetem.

Még egy természettudományos-műszaki területen oktató kolléga is kipróbálhatja az infosztrájk során, hogy elővesz történeti-jogi-szociológiai érveket is, amikor órát tart a héten, és azt látja, hogy „ja, lehet, hogy én a műszaki egyetemen vagy TTK-n tanítok valami ettől teljesen távoli tárgyat, de mégiscsak rólam, az én tevékenységemről, szakmámról, autonómiámról van szó”.

Mérce: Hogyan lehet elmagyarázni ennek a problémának a fontosságát olyan embereknek, akik adott esetben soha nem mozogtak felsőoktatási közegben, nincs felsőfokú végzettségük?

FZ: Nagyon fontos, amit kérdez, mert ez arról szól, hogy egy demokráciában a választók tömegeinek van köze az autonómia megszüntetéséhez akkor is, ha nem az ő konkrét, személyes autonómiájukról van szó, hanem másokéról.

A társadalmi szolidaritás, integráció ügye alapvetően fontos a demokratikus működésmódhoz. Pont az oktatás ügyében például a magyar társadalom tömegesen érintett: vagy a gyermeke jár iskolába, vagy oda fog járni, vagy már korábban járt; tehát szinte mindenkinek van véleménye róla. Szerintem nem lenne nehéz megpróbálni elmagyarázni, hogy miért van az, hogy a sikeres, demokratikus, gazdag, egyenlőbb, boldogabb társadalmak nagyon sok pénzt fektettek az oktatási rendszerükbe.

Csak ezt soha senki nem tette meg – beleértve a politikai osztályt a rendszerváltás óta – máig. Én a rendszerváltás idején kaptam diplomát, és azóta hallom, hogy egy sikeres országnak a kulcsa a sikeres oktatás. De ez egy frazeológia maradt.

Semmit nem csináltak azért harminc év alatt, hogy az oktatás ténylegesen működjön. Úgy hagyták lerohadni az egészet, mint az egészségügyet, és itt állunk a romhalmaz közepén.

Szerintem meg lehetett volna magyarázni a tömegeknek, hogy az autonómia fontos, és harminc év alatt nagy eredményeket lehetett volna elérni ebben a kérdésében reformokkal, anyagi ráfordítással. Az, hogy most egy kleptokrata hatalom kihasználja ezt a helyzetet és ellopja a rendszerből a pénzt, az egy másik kérdés. Ez a következménye annak a felelőtlenségnek, ami az elmúlt három évtizedben ez ügyben történt.

De sohasem késő megmagyarázni az embereknek, hogy mi a tétje az egyetemi autonómiának: például az, hogy a gyerekeik nem ebben az országban akarnak majd egyetemre járni, nem itt akarnak szakmát tanulni; hogy az unokáik el fognak menni az országból, mert nem látják biztosítva a megfelelő színvonalú, autonóm egyetemi oktatást.

Mérce: Az, hogy ezt „sohasem késő” elmagyarázni, valamelyest rímel arra is, hogy már túl vagyunk számos nagy múltú egyetem alapítványosításán. Nem „eső után köpönyeg” kicsit az infosztrájk? Nem lenne más a helyzet, ha egy-másfél évvel ezelőtt kezdenénk a felvilágosításba?

FZ: Hiába vannak eldöntött kérdések, hatályba léptetett jogszabályok, beállított rendszerek, a lényeg éppen az, hogy deligitimálni kellene a folyamatnak az egészét – eljárásilag, tartalmilag, mindenhogy.

Az infosztrájknak azt kell sugallnia, hogy a dolog nem visszafordíthatatlan! Tehát egy megfelelő eljárással, politikai-jogi döntéssel a dolgot helyre kell majd hozni.

Ne érezze senki, aki benne van egy ilyen rendszerben, hogy az ügy örökre elveszett, hogy örökre itt lesznek a fejünk felett ezek a politikai kuratóriumok, amelyek illegitimek, jogszerűtlenek és visszacsinálandók. Ez a legtágabb üzenete az információs sztrájknak, és ebben az értelemben egyáltalán nem elkésett

Mérce: Miben lehet mérni majd az e heti infosztrájk hatását, adott esetben sikerét?

FZ: Vannak remények, és persze vannak illúziók, de inkább azt mondanám, hogy képzeljük el a másik opciót, amely szerint egyáltalán nem történik semmi: néhány ellenzéki fórumon megjelenik néhány személy néhány érve, és ennyi. Tehát önmagában a tény, hogy szimbolikusan és ténylegesen is létezik ellenállás, az szerintem egy komoly üzenet mindenki számára, amely üzenet mindenképpen meg fog születni az infosztrájk alatt. Lehet persze konkrétabb középtávú következménye is: ez megjelenhet akár az egyetemista korosztály politikai választásában jövő tavasszal. Vagy a tényleges egyetemi politizálás megjelenése olyan helyeken is, ahol eddig nem volt. Vagy ha legközelebb bárki belekezd az egyetemekkel kapcsolatos illegitim norma-átalakításokba, akkor már az elején ott lehet egy hallgatói tömeg, amely ellenáll majd ennek.