Ecuadorban általános választásokat tartottak február hetedikén, ahol az elnök mellett a Nemzetgyűlés és az Andoki Parlament hazai képviselőire is szavazhattak az emberek a vírus és a súlyos gazdasági válság árnyékában. Az eredmények annyiban nem hoztak meglepetést, hogy 2017-hez hasonlóan ismét a korábban 9 évig regnáló és az ecuadori politikai életben központi szerepet játszó karizmatikus Rafael Correa volt elnök (2007-2017) által támogatott jelölt győzelmét vetítik előre a voksolás második fordulójára, miután az elsőt megnyerte a szavazatok 32,09 százalékával.

Az úgynevezett latin-amerikai baloldali fordulat egyik meghatározó figurájaként számon tartott, még most is igen népszerű, de megosztó személyiségű Correa számításai egyszer már gellert kaptak. Hiszen négy évvel ezelőtt pártfogoltja, Lenín Moreno, elnökké választása után számos politikai lépésével látványosan eltávolodott tőle és 180 fokos politikai fordulatot vett.

Ezt a fordulatot jelezte pl. az elődhöz kötődő, vélt vagy valós korrupciós ügyek kivizsgálásának előmozdítása, és az Ecuador addigi támogatását élvező Wikileaks-alapító, Julien Assange kiebrudalása az ország londoni nagykövetségéről. Továbbá az IMF-től, Világbanktól és egyéb multilaterális pénzügyi szervezetektől lehívott hitelek és a kapcsolódó gazdaságpolitikai intézkedések, „strukturális reformok” végrehajtása. E nemzetközi szervezetekkel való együttműködés vörös posztónak számít a latin-amerikai baloldali vezetők többségének szemében, mivel Washington trójai falovának tartják őket.

Kérdés, hogy vajon most sikerült-e biztosítani a pártfogolt elnökjelölt hosszú távú lojalitását a „correizmusként” emlegetett politikai irányvonalhoz. A 36 éves Andrés Arauz a viszonylagos ismeretlenségből lépett elő 2020-ban, mint a „Szövetség a Reményért” nevű koalíció vezetője.

Figyelemre méltó, hogy közgazdaságtani mesterdiplomáját a FLACSO (Latin-Amerikai Társadalomtudományi Tanszék) nemzetközi egyetem ecuadori székhelyén szerezte, amelynek fiatal végzőseire épül az állami adminisztráció jelentős része Rafael Correa első elnöksége óta. Jelenleg is doktori tanulmányokat folytat Mexikóban, és fiatal kora dacára jelentős állami technokrata tapasztalattal rendelkezik. Életrajzán és publikációs listáján megfigyelhető a Correa-féle, nem ortodox közgazdasági gondolkodás lenyomata.

A második és harmadik helyen befutó jelöltek között annyira elhanyagolható a távolság, hogy csak a szavazatok újraszámlálása után lesz egyértelmű, ki megy tovább a második fordulóba.

E cikk írása közben a szavazatszámláló Guillermo Lasso bankárt mutatja a második helyen, aki korábban már két elnökválasztást is bukott. Ő gazdaságilag neoliberális, míg társadalmi értékrend tekintetében konzervatív elveket vall, így az ún. „anticorreizmus” megtestesítőjeként elsősorban Ecuador jobboldali gondolkodású szavazóbázisra számíthat.

Sokáig úgy tűnt, hogy Arauz mögé a második helyre az a Yaku Pérez érkezik, aki indián társadalmi civil vezetőként és környezetvédelmi aktivistaként futott be karriert, és akinek ideológiai hovatartozásáról megoszlanak a vélemények. A déli Azuay megye korábbi kormányzója annak a CONAEI országos indián szervezetnek (és Pachakutik nevű politikai szárnyának) a támogatásával lett jelölt, amely mind az ecuadori baloldali fejlesztő állammal, mind a Moreno-féle neoliberális fordulattal szemben komoly politikai harcokat vívott utcai mozgósításokkal is, jelezve e népcsoport erejét és autonómiáját.

Rafael Correa exelnök többször is azon véleményének adott hangot, hogy Pérez a jobboldal jelöltje, és a baloldali szavazatok megosztására „találták ki”. Feltétlenül anticorreista jelölttel van dolgunk, ugyanakkor az is biztos, hogy a második fordulóba kerülése esetén a most Lassót támogató szavazók egy része a polarizáció miatt hozzá pártolna át, csak hogy ne Arauz győzzön.

A választásokon gazdasági kérdésekben is a Correa-korszakhoz való viszonyulás a meghatározó szempont. A második fordulóért folytatott küzdelmet már a páholyból figyelő Arauznak az elemzők szerint Péreznél sokkal kedvezőbb riválisa lenne Lasso, akit nézetei miatt az alacsony népszerűséggel leköszönő jelenlegi elnök, a szintén neoliberális gazdaságpolitikát folytató Lenín Moreno folytatásaként lehet láttatni.

Utóbbinak sokan felróják a 2014-ben az olajárak esésével kezdődött és a koronavírus-járvánnyal kiteljesedett gazdasági válság helytelen kezelését, a tavalyi év 9% körüli gazdasági visszaesését, a nemzetközi tőke kritika nélküli kiszolgálását és a megszorítások meddőségét, valamint a szociális háló és intézményrendszer leépítését egy olyan időszakban, amikor ezekre a legnagyobb szükség volna.

Mások szerint a dolláralapú, erősen eladósodott, tartalékok nélküli és rossz adós hírében álló ecuadori gazdaság számára egyébként sincs más választás, mint az ország hitelességét a nemzetközi piacokon növelve forrásokat keresni és lefaragni az állam kiadásait. A távozó Moreno retorikájában központi szerepet kapott az előd Correa-kormányok pazarlásának folyamatos kritikája, amely igazságtartalmától függetlenül négy év alatt meglehetősen kimerült, és nem segítette elő a megoldásokat kereső, hatékony kormányzás imázsának építését.

Ugyanakkor az Ecuadori Statisztikai Hivatal (INEC) adatai szerint az országban a többdimenziós szegénység (amely nemcsak a jövedelmet veszi figyelembe, hanem egyéb tényezőket is, mint a lakhatás, oktatás, egészségügyi ellátás stb.) 2017 és 2019 vége között, tehát még a járvány előtt 34,6 százalékról 38,1 százalékra ugrott.

Ugyanezt 2020 végére már kb. 43 százalékra becsülik, bár még nem állnak rendelkezésre a pontos adatok. Szakértők szerint az elmúlt néhány évben az ország mintegy 30 évet lépett vissza a szegénység elleni küzdelemben. A munkavállalók nagyjából fele informális foglalkoztatott, az állások nagyjából 70 százalékát pedig a válságban most a szokásosnál is instabilabb helyzetben lévő kis- és középvállalkozások teszik ki.

A latin-amerikai országokban a járvány miatti korlátozások miatt a mindennapi életben nem tudnak működni az informális gazdaságok piciny utcai körei, amelyek „békeidőben” némi levegőhöz szokták juttatni a legjobban nélkülöző rétegeket. A napról-napra élő, tartalékokkal nem rendelkező lakosság mozgásának korlátozása azonnali éhséget, a rossz lakhatási viszonyok és a túlzsúfoltság pedig egészségügyi kockázatot jelentenek. Így a járvány értelemszerűen a legszegényebbeket sújtja a legerősebben. A Friedrich-Ebert-Stiftung A pandémia Ecuadorban c. publikációjában elemzi a Moreno-kormány megszorításainak súlyos következményeit az egészségügyi rendszerre és a társadalomra nézve járvány idején.

A versenyfutást egyelőre nagy előnnyel vezető, és a fontosabb elemzők által már a második forduló előtt győztesnek kikiáltott

Andrés Arauz gazdasági programja anticiklikus válságkezelő megoldáscsomagot vetít előre, amely az államnak a lakossággal szembeni szociális kötelességeit helyezi a középpontba, és elutasítja az ortodox módszereket. Mindehhez jövedelem-újraelosztással, az országból történő tőkekimentés megakadályozásával és a gazdagok megadóztatásával akarja előteremteni a forrásokat.

A Nemzetközi Valutaalap segítségét köszöni szépen, de az általa diktált megszorításokból és az állami szektor leépítéséből nem kér.

Rafael Correa elnöksége idején az ecuadori kormányok tudatosan megerősítették az állami intézményrendszert, a középosztályt, megemelték a szociális kiadásokat, és infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre. Mindezt a magas nyersanyagárak tették lehetővé egy, a latin-amerikai gazdaságok számára rendkívül kedvező időszakban. Azonban a nyersanyagoktól való külső függésnek mindig is megvoltak a veszélyei, és az árak zuhanásával folyamatosan elmélyült egy olyan válság, amely már jóval a koronavírus berobbanása előtt elkezdődött.

Alacsony olajárak és magas adósság mellett pedig elkerülhetetlen a gazdaság strukturális átalakítása. Ehhez valójában már egy jó évtizede, még a felívelő szakaszban hozzá lehetett volna látni, azonban napjainkra tényleg sürgőssé vált a feladat végrehajtása.

A lehetséges iránnyal kapcsolatban Arauz politikai programja adhat támpontot. Az ökológiai igazságosságról szóló fejezet kilátásba helyezi az ország energiaszektorának a megújuló energiaforrásokra való átmenetét, a zöld technológiák előállítását, az ezekhez kapcsolódó munkahelyteremtést, a biológiai sokféleség tudományos kutatásának fejlesztését, valamint a Környezetvédelmi Minisztérium megerősítését.

A fejezetben számos olyan elképzelést találunk (a természet jogai, a sumak kawsay – jó élethez való jog, a vízforrások védelme stb.), amelyek érezhetően a lakosság mintegy 6,5%-át kitevő, jól szervezett és politikailag aktív indián lakosság megnyugtatásáról is szólnak. Ecuadori elemzők szerint a második fordulóban az ő szavazataik is sokat számítanak, és a correizmussal való viszonyuk ellentmondásos: egyrészt a 2008-as Alkotmány progresszív értékeit mindannyian sajátjuknak vallják, és nem osztják a neoliberális társadalmi és gazdasági modellt, másrészt viszont a magas olajárak idején Rafael Correa erősen konfrontálódott velük a bányászat engedélyeztetése miatt természetileg értékes területeken.

Valeria Coronel ecuadori történész szerint a választások leglényegesebb tanulsága az, hogy az ecuadori lakosság az elmúlt négy évet szembe állítva az azt megelőző majdnem tíz éves időszakkal levonta a következtetéseket, és a szociális jogokat garantáló kormányzás, valamint az állam méretének csökkenését célzó kormányzás között az előbbi mellett tette le a voksát. Az elmúlt pár évben a diákoktól kezdve az orvosokig mindenkinek voltak olyan negatív élettapasztalatai, amelyek kialakítottak egy relatív társadalmi konszenzust a neoliberális modell elutasításáról, és szinte aranykorrá szépítették a 2010 körüli időket.

Arauz győzelme esetén egyrészt kérdéses, hogy vajon működik-e a válságkezelés, és sikerül-e megfelelni a nélkülöző lakosság várakozásainak. Másrészt, mivel a korábbi nyersanyag-kitermelő modell hosszú távon nem jelenthet megoldást, sok múlik azon, Ecuador lesz-e az első olyan dél-amerikai ország, amely sikerrel megindul a fenntartható gazdasági átalakulás útján.