A 2020-as évben kétségtelenül kevés pozitívumot fedezhetünk fel – azontúl, hogy legalább egy szép kerek sorszámmal látta el a Gergely-naptár. Az idei karácsony az egész évhez hasonlóan rendkívüli körülmények között telik, de milyen hangulatban teltek az ünnepek a mögöttünk hagyott évtizedeket befejező (vagy éppen nyitó) kerek években 10, 30, 50 vagy éppen száz évvel ezelőtt? A következőkben a teljesség igénye nélkül az elmúlt száz esztendő évtizedeket záró karácsonyairól olyan pillanatképeket villantunk fel, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a magyar baloldal eszmeiségéhez, gondolatvilágához, intézményrendszeréhez, illetve a mai mércés cikkek szellemiségéhez is illeszkednek.

Ebben – mivel a Mérce már 11 éve létezik, hírportálként pedig az idén múltunk három évesek –, a történeti visszatekintésben javarészt a Népszava és a Népszabadság (valamint annak elődje, a Szabad Nép) karácsonyi cikkeire támaszkodtunk az Arcanum archívumának segítségével. Azzal a szándékkal állítottuk össze az alábbi listát, hogy a korabeli kiválasztott cikkek minden magukban hordozott ellentmondással – legyen az akár állampárt által sulykolt propaganda – együtt, ha felszínesen is, de mégiscsak kivonatát adják annak, hogy milyen volt a karácsony a „baloldalon” az adott évben.

Íme 10 beszédes cím, 10 idézet 10 újságcikkből az elmúlt száz év évtizedeinek utolsó karácsonyairól!

1920: „24 óránkint emelik az árakat”

Megjelent: Népszava, 1920. december 16.

Az alapvető élelmiszerek drágulása manapság is ismerős jelenség. 1920 telén azonban, az első világháború és Trianon utáni hiperinfláció kellős közepén, amikor az első Teleki-kabinet próbálkozott a gazdaság talpra állításával inkább kevesebb, mint több sikerrel, hatványozottan az volt. Ezen belül pedig a fővárosiak nyögték különösen az árak emelkedését. Ahogyan arról a Népszava korabeli kiadása is beszámol, a karácsony bizony „az árdrágítók ünnepe” volt.

„Mi, szegény pestiek, elmondhatjuk, hogy az általános drágulás irama nálunk a leggyorsabban szárnyaló képzeletet is fölülmúlja és hogy az élet ezirányu keserveinek, ugy látszik, nincsen már határa. De hiába tudjuk elképzelni az elképzelhetetlent és elviselni mindazt, amit elviselhetetlennek hittünk, mégis bele kell, hogy szédüljünk az árdrágulásoknak ama vészes forgatagába, amely közéi egy hét óta még mindig egyre gyorsuló iramban örvénylik köröttünk. Ma már szinte ott tartunk, hogy aminek tegnap emelték az árát, az holnapra már újra megdrágul, sőt ezúttal már olyan áremelkedésről is be kell számolnunk, amely még meg sem született és máris újra nagyobb, fenyegetőbb rémmé nőtt.”

1930: „A mostani időben a szociális intézkedéseknek óriási jelentőségük van”

Megjelent: Népszava, 1930. december 25.

A nagy gazdasági világválság 1929 őszétől keményen éreztette hatását már idehaza is, a nyomában járó életszínvonal-csökkenés pedig elsősorban az ipari munkásságot és a parasztságot érintette súlyosan, így nem csoda, ha 1930 karácsonyáról így ír a Népszava:

„Ezer és ezer ember szomorúan tölti el a karácsonyi ünnepeket. A munkanélküliség senkit sem kímélt meg, egyformán dobta az utcára a munkást, a tisztviselőt, egyformán lett kereset-nélkülivé az ügyvéd, az orvos, a tanár és más szellemi foglalkozású ember. Nagyon kevés azoknak a száma, akiknek nem kellett redukálniok igényeiket, ami a fogyasztás óriási csökkenéséhez vezetett és ez ismét ujabb ezreket tett fölöslegessé a gyárakban, műhelyekben és irodákban.”

1940: „Megszületett…”

Megjelent: Népszava, 1940. december 25.

A Népszava 1940. december 25-ei vezércikke a földrajzilag akkor még távoli, átvitt értelemben már akkor is nagyon is közelinek érzékelt frontokon zajló második világégés közepette a magyarországi szociáldemokrata mozgalom és a Szociáldemokrata Párt 50 éves fennállására emlékezett emelkedett hangnemben, amely hivatalosan 1890. december 7-én alakult.

„[…] a divatba jött, úgynevezett szocializmus a legkevésbé sem azonos azzal a szocializmussal, amelyet a szociáldemokrácia képvisel és fejez ki a legigazabban. Ezt mi is tudjuk s ők is tudják. Innen az ellentét, amely semmiben sem változott, csak más síkra került. Bizony, az ellentét nem változott, akármilyen különös is, hogy annyiszor halljuk a valamikor rettegett szónak a fölharsanását a túloldalról: forradalom.”

1950: „Megindult a csoportos agitáció a Ganz Vagonban”

Megjelent: Szabad Nép, 1950. december 28.

10 évvel később egészen más világba csöppenünk, amelyben már a karácsonyt is a Rákosi-féle népnevelés járja át az üzemi csoportos agitáció rejtelmeit boncolgató, ekkor a Magyar Dolgozók Pártjának lapjaként funkcionáló Szabad Nép hasábjain. A Párt és pártépítés nevet viselő rovatban a Ganz Vagongyár 561-es műhely alapszervezetének párttitkára, Horváth elvtárs a helytelen agitációra hozott karácsonyi példát, azt is hozzátéve, hogy mi lett volna helyes eljárás:

„A népnevelők nem tudatosították eléggé, mik a kötelezettségeink a dolgozók állama iránt. Így fordulhatott elő: egyesek kifogásolták azt a rendelkezést, hogy karácsony előtti bérfizetéskor is levonják a részletvásárlások, juttatások havi részleteit. A népnevelők erre a dolgot jól-rosszul magyarázgatni kezdték, ahelyett, hogy az ellenséget megelőzve, rávilágítottak volna az új bérfizetési rendszer előnyeire, amely mintegy háromheti kereset összegének egyidejű kiűzetését biztosítja. Meg kellett volna magyarázni: így jobban gazdálkodhatnak a nagyobb pénzösszeggel és nem okoz nehézséget a karácsonyi bevásárlásnál a szabályszerű levonás.”

1960: „Békességet a világnak!”

Megjelent: Népszabadság, 1960. december 25.

10 évvel később a Magyar Dolgozók Pártja Magyar Szocialista Munkáspárt, a Szabad Nép pedig már Népszabadság lett, amely felfokozott hidegháborús hangulatban a kapitalizmus-szocializmus, háború-béke ellentétpár köré szőtte karácsonyi vezércikkét:

„Nagy és egyre gyarapodó a béke ereje. A közeli jövendő a béke termékeny levegőjében új sikereket ígér: teljessé válik a szocializmus és a béke erőinek fölénye az egész világon, s az erőviszonyok ilyen alakulásán, ilyen körülmények között — a szocializmus világméretű teljes győzelme előtt, akkor, amikor a világ egy részén még fennmarad a kapitalizmus — létrejön a reális lehetősége annak, hogy a háborút kiküszöböljük az emberi társadalom életéből. Tágra nyílt a valóságos béke kapuja, új fogalmakkal gazdagította a béke gondolatát: az elkerülhető háború, a békés egymás mellett élés, a megvalósítható béke fogalmával. Ezzel gyarapodott békét szimbolizáló idei karácsonyunk is.”

1970: „Persze, ma is vannak gondjaink, de nem olyanok, hogy holnap mit eszünk”

Megjelent: Népszava, 1970. december 25.

1970 karácsonyán a kádári „fridzsiderszocializmus” által nyújtott életszínvonal dicséretét megéneklő olvasói levelet hozott le a Népszava, amely a megelőző évtizedek viszontagságaira visszapillantva értékeli a jelen viszonylagos békéjét és szociális biztonságát. Amellett, hogy a levél látványosan kihagyja a reflexióból a traumákkal terhelt ötvenes és a korai hatvanas éveket, gyakorlatilag esszenciáját írja le annak a jelenségnek, amelyet Tamás Gáspár Miklós a Mércére írt Kádár-esszéjében úgy fogalmazott meg, hogy ekkoriban Magyarország a nyugat-európai jóléti állam kelet-európai változata volt.

„A háború kábulatából ébredő ország 1945 karácsonyán még éhezett, didergett és fázott, de Szakasits Árpád már leírhatta: »A mi földünk: a mi életünk«.

Barátom kisfia most holdautóval akar játszani a fa mellett, miközben anyja azon sopánkodik, hogy a hármas ünnepeken hogyan lesz zsemle, meg friss kenyér reggelente. Lám, huszonöt évre vagyunk már az utolsó melaszos karácsonytól: társadalmi fordulók vontak választót, amelyek elvezettek a máig. […] Persze, ma is vannak gondjaink, de nem olyanok, hogy holnap mit eszünk. De érdemtelenül nincs több senkinek sem az asztalán?”

1980: „Tizennégy—tizenhat éves, otthonuk vesztett gyerekek ünnepelték együtt a karácsonyt”

Megjelent: Népszava, 1980. december 24.

A KSH adatai szerint 1980-tól már csökkenő tendenciát mutatott a jellemzően túlzsúfolt gyermekotthonok átlagos létszáma, a Népszava ugyanakkor így is „száznál is több” gyermek és felnőtt intézeti karácsonyáról számolt be egy alföldi kisvárosból 1980. december 24-én.

Az otthonukat vesztett gyermekek karácsonyáról így írt a lap:

„Csengenek a telefonok, szólnak a kapucsengők karácsony táján a nevelőotthonokban is, ahol a családból kipottyant gyerekek élnek az esztendő hétköznapjain. Soha nem hallott hangok is felcsendülnek ilyenkor, soha nem látott arcok bukkannak fel, és kérnek — az ünnepekre — elhagyott, idegen kisgyereket. Óvodást, kisiskolást, kamaszt. Miért? Hogy legyen kivel megosztani a karácsonyi magányt, hogy legyen kire kiárasztani a családi otthon derűjét, örömét? Akik maguk is magányosak: olykor „lélekmelegítőnek” óhajtanának ezekre a napokra gyereket. Vagy — ami nem kevésbé gyakori — játszópajtást a saját, egyetlen gyerekük mellé, úgy vélik, boldogságtársnak — a fenyőfa alá. Hogy „hadd örüljön az a gyerek is a mienkkel, akinek nincs otthona..

— Én reszketek ezektől a napoktól — mondta egy óvodai nevelőotthon igazgatónője. — Húsz év hétköznapjain nem láttam annyi szomorúságot, mint a karácsony előtti s főképp az utána következő napokban. Hogy értessem meg azokkal a felnőttekkel, akik karácsony táján valósággal megostromolnak bennünket, hogy a gyerek nem karácsonyi gyertya, akit meggyújtunk és elégetünk egyetlen örömteli estén? Hogy mi nem szívtelenségből tartjuk inkább az intézetben a gyereket, mintsem hogy odaadjuk egyetlen — vagy akár két-három — napra, hogy megízlelje a családot, amiből ő kimaradt?”

1990: „Kopik a karácsony”

Megjelent: Népszava, 1990. december 23.

Hogy a rendszerváltás és az azt követő első választások mennyire nem jelentették automatikusan a várva várt újbóli életszínvonal-növekedést, arról a Népszava 1990. karácsonyi írása tanúskodik:

„A családok egy részében már évek óta kopik a karácsony. Idén több mint felük mondja azt, hogy »most már csak a gyerekeknek jut ajándék«, »csak azt veszik, ami úgy is kell«, hogy »szegényesebb lesz az ünnep«. »Jó, ha a vacsora szép lesz« — mondja a kétgyerekes anya. »Elfelejtjük a diós bejglit meg a régi szokásokat« — így a fiatalokkal együttélő nagymama. Ezzel együtt sokan hangsúlyozzák, hogy szolidan azért majd ünnepelnek, hogy apró figyelmességekkel fogják az értékesebb ajándékokat pótolni.”

2000: „Többtucatnyi szervezet gyűjt és oszt szét adományokat az ünnepre”

Megjelent: Népszabadság, 2000. december 21.

Az ezredfordulóra a magyar társadalom harmada a létminimum alatt vagy annak közelében élt, a szegények közül sokan csak adományokból jutottak karácsonyi ajándékhoz. A Népszabadság 2000. december 21-ei száma így számol be az ünnepi adománygyűjtés időszakáról:

„Az ilyenkor megnövekvő adakozási hajlandóságot nemcsak az ünnep közeledte, hanem a szorongás is motiválja: sok ember attól tart, ő is válhat rászorulttá. A megajándékozottak érzései vegyesek: szégyellik helyzetüket, és visszatetszést kelt bennük, ha csupán évi egyszeri törődésről van szó. Nem tudjuk, hány karitatív szervezet gyűjt és oszt szét karácsonykor ajándék-, élelmiszer- és ruhacsomagokat; mint ahogy arról sincs visszajelzés, hogy a legrászorultabbakhoz jut-e el az adomány. Egy biztos: ez tízezrek karácsonyi története.”

2010: „Tiszta udvar, rendes ház!”

Megjelent: Kettős Mérce Blog, 2010. december 27.

A kétezres évek végéhez érkezvén élnénk azzal a lehetőséggel, hogy portálunk elődjéről, a Kettős Mérce Blogról tájékozódva idézzük fel, hogyan zárult a 2010-es év, méghozzá korábbi főszerkesztőnk, Jámbor András beszámolója alapján:

„A december 23-as törvénymódosító dömpingben többek között módosították a szociális törvényeket is. Innentől pl. a hajléktalan emberektől is megtagadható az aktív korúak ellátása nevű segély, amennyiben nem tartja tisztán és rendezetten nem létező lakóhelyét.

A segély feltétele innentől, hogy az utóbbi évben legalább 30 nap munkaviszonyod legyen, ami ezeknél az embereknél főleg közmunka szokott lenni. Amire ugyanaz az önkormányzat veszi föl őket, aki a segélyt folyósítja, ha megvolt a 30 [munka]napjuk. Eddig minimum 90 napra kellett szerződni, innentől ez megszűnik. Nyugodtan lehet évi 29 napra foglalkoztatni embereket, akkor még a »lakókörnyezete rendezettségét biztosító« embereknek sem kell segélyt adni.”