Mivel a lengyel-magyar ügy rendszerproblémák eredménye, a vétó-paktumot sem érdemes arra a képletre leegyszerűsíteni, hogy az Unió fekete bárányai, Orbán és Kaczyński nyertek -e, vagy éppen veszítettek Európával szemben. Bármilyen ellentmondásosan is hangzik, valójában Orbán nem nyert, Európa pedig veszített.
Bizonyára emlékszünk még azokra a nem is olyan távoli időkre, amikor Orbán még viszonylag egyedülálló jelenség volt az európai- és a világpolitikában: a NER működésének elején még gyakran lehetett hallani az ellenzéki közembertől, hogy szégyelli hazája vezetését; az emberek és a politikusok egyaránt egy „normális országról” álmodoztak, ahol a politika kevésbé sorsdöntő, nem kell vele sokat foglalkozni, s ahol minden egy megszokott kerékvágásban megy; az ellenzéki politika fő ígérete pedig az volt, hogy sínre teszik az országot – aztán ez a sín szerte a világban kisiklott. Megválasztották Trumpot, bekövetkezett a brexit, Franciaországban előretört Le Pen, Németország hátat fordított az eredeti menekültpolitikájának, Ausztriát „orbánizálta” a helyi szélsőjobb stb. Az embernek az volt az érzése, mintha Magyarország élen járna a történelemben, nem pedig „le van maradva”, ahogy azt hinni szokás.
Mégsem vontuk le azt az értelemszerű tanulságot, hogy Orbán nem egy egyedülálló, időszakos kisiklás a rendszerben, mert ami kisiklott, az éppen „a rendszer”.
Ennek megfelelően pedig Orbán és Kaczyński rendszertünetek. És még csak nem is feltétlenül egyedülálló tünetek a brexit és az európai szélsőjobb előretörésének fényében, bár mindenképpen szélsőséges példái Európa válságának. Ezt figyelembe kell venni a vétó-paktum ügyében is.
Nem igaz, hogy amit Orbán elért, diadalmas győzelem. Ahogy Tóth Csaba írta a Mércén: „Orbán Viktor és kormánya a vétó bejelentésénél a jogállami mechanizmus visszavonását kérte, és végül úgy vonhatja vissza a vétót, hogy azt nem kapta meg.”
Nem igaz az sem, hogy csak Orbán és Kaczyński kapott haladékot, amikor a vétó-paktum megköttetett. Az Európai Uniónak – élén Németországgal – már egy jó ideje az a politikája, hogy elhalasztja a válságokat, időt szerez magának – elhalasztotta a migráció-válságot a Merkel-Erdoğan paktummal, elhalasztotta az euró-válságot Görögország legyűrésével stb., és ezúttal elhalasztotta a lengyel-magyar válságot azért, hogy érdemben tudjon foglalkozni a koronavírussal, a brexittel és a lázadozó déli tagállamokkal. Persze minden ilyen idővásárlás hógolyó-effektus: lásd, azzal, hogy a Bizottság különalkut kötött Orbánékkal, átlépte hatáskörét és megbontotta az EU intézményi egyensúlyát, ezzel még inkább szétzilálva az Európai Uniót.
A válság természetét alapvetően nem a nemzetállamok és az Unió közötti feszültség határozza meg, hanem a globális kapitalizmus válságára adott protekcionista válasz, amelynek formája esetleges – lehet baloldali és szolidáris, mint a Sziriza, lehet jobboldali és szélsőségesen munkavállaló-ellenes, mint Orbán.
Ez nem újdonság. Már 1945-ben a szabadverseny és a protekcionizmus váltakozásáról írt Polányi Károly – magyar származású gazdaságtörténész, világhírű, kivéve Magyarországon – A nagy átalakulás c. művében, melynek leghíresebb idézete úgy szól: „A laissez-faire-t megtervezték, a tervezést nem.” Ez a rövidke mondat tökéletesen illusztrálja azokat a folyamatokat, amik jelenleg is zajlanak a magyar kormány és az Európai Unió között, és egyúttal rávilágít arra, hogy a lengyel-magyar vétóval való fenyegetés régről gyökerező gazdasági folyamatok eredménye, amelyre a „jogállami mechanizmus” amúgy is elégtelen válasz lett volna.
„A laissez-faire-t megtervezték, a tervezést nem.” A laissez-faire szó szerint azt jelenti „csinálni hagyni”, a szó gazdasági értelmében pedig a szabadversenyes kapitalizmusra, a szabadpiaci elv kiterjesztésére szokás vele utalni. A laissez-faire látszólagos érdeme, hogy nem törekszik tervezésre, ezért éppen a „szocialistának” nevezett államkapitalista tervgazdasággal szokás összevetni. Polányi mégis azt állítja, hogy „a laissez-faire-t megtervezték”; hogy az állam nem feltétlenül ellenpólusa a piacosodásnak, hanem közvetítője is.
Az EU is a laisszez-faire politikájára épül: a „négy szabadság” elve alapján az európai közös piacon szabadon áramolhat az áru, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő. Ez a politika az európai polgárok szemében úgy él, mintha természetes folyamatok szabadjára engedése lenne, intézményi háttér és állami beavatkozás közreműködése nélkül; vagyis azt szokás gondolni, hogy az Európai Unió pusztán felnyitja a társadalom sorompóit és hagyja a gazdasági folyamatokat szabadon kiteljesedni. Pedig tudvalevő, hogy egy igencsak népes brüsszeli bürokrácia működteti ezt a rendszert, amely ezért csak látszólag önműködő. Erre jó példa pl. a 2006-os ún. „bolkelsteini direktíva” ügye is, amely arra lett volna hivatott, hogy teljes mértékben liberalizálja a szolgáltatások áramlását az Unióban, azonban az éles kritikák miatt el se fogadták eredeti formájában – ebben az ügyben is, mint megannyiszor, a szabadpiacnak elősegítője és nem hátráltatója volt az állami intézményrendszer, hiába ütközik ez elvileg a szabadpiac ideológiájába.
Polányi szerint „az önszabályozó piaci rendszer” hozta létre először a történelemben a „gazdaságot”, mint a társadalomtól és politikától független önálló entitást, amelyet a gazdaság „természeti törvényei” igazgatnak, és amely törvényeknek a társadalom kénytelen alávetni magát. A társadalom viszont ezt nem tűrheti el sokáig – hiszen a munkaerő és a természet mégsem valódi áru, amit végletesen el tud dologiasítani a piac – és ezért lép életbe a piac és a társadalom „kettős mozgása” (lásd erről részletesebben TGM írását), amely létrehozta a szocializmust és a fasizmust is. A laissez-faire utáni tervezés milyensége tehát esetleges, a laissez-faire csúcspontján nem is foglalkoznak vele: az Európai Unió hívei is utólag próbálnak – jobbára sikertelenül – hozzárendelni egy szociális Uniót, ami talán összetarthatná.
Mindebből még nem következik, hogy a baloldal ádáz ellenségként kell tekintsen a hibás alapokra épült Európai Unióra. A protekcionista kapitalizmus nem feltétlenül barátságosabb és élhetőbb, mint a szabadversenyes kapitalizmus – ezt pontosan tudhatják azok, akik az orbáni Magyarországon élnek, vagy elég csak megnézni Trump Kínával folytatott kereskedelmi háborúit. A kihívás éppen az – és éppen ebben áll az európai baloldali projektek bukása, a Szirizától Corbynig -, hogy képesnek kell lenni kritikát megfogalmazni az EU-val szemben annak tudatában is, hogy ami potenciálisan felválthatja a jelen állapotokat, az egy még szélsőségesebb és még életellenesebb formája is lehet a kapitalizmusnak.
