A magyar társadalomban a nők elleni erőszak mindennaposnak számít: a nők több mint negyede élt át fizikai vagy szexuális erőszakot 15 éves kora óta, és hasonló arányban tapasztaltak szexuális, fizikai és lelki bántalmazást felnőttek részéről 15 év alatti lányként.

A magyarok közel fele „bizonyos esetekben” elfogadhatónak tartja a nemi erőszakot, és nem támogatná, hogy illegálissá váljon a munkahelyi szexuális zaklatás (jelenleg sem az, nincs erre vonatkozó tényállás a magyar Btk-ban). A nők elleni családon belüli erőszakot már nagyrészt elítélik a magyarok, vagy legalábbis nem tartják ildomosnak azt válaszolni, hogy az erőszak elfogadható; de azért 17% úgy véli, hogy „a családon belüli erőszak magánügy, amit otthon, a családon belül kell lerendezni”. Hiába képezi 1982 óta a magyar jogrend részét a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) minden formájának felszámolásáról szóló ENSZ Egyezmény, az EU-ban Bulgária után Magyarországon a legjellemzőbb a nemi előítéletek elfogadottsága.

A szexizmus (a nők hátrányos megkülönböztetése nemi alapú előítéletek és elvárások alapján), ami a nők és lányok elleni nemi alapú erőszak gyökeréül szolgál, az oktatási rendszerben is megjelenik. Időről időre ugyan kiveri a biztosítékot egy-egy szexista tankönyv, de a közösségi médián végigsöprő felháborodáson túl nem történik semmi. A tankönyvek és tantervek által közvetített elavult és korlátozó szemlélet rendszerszintű felülvizsgálatára és megváltoztatására nincs döntéshozói szándék, sőt: az úgynevezett családi életre nevelés (CSÉN) ernyője alatt százával képzik a tanárokat arra, hogy hogyan verhetik bele az egyenlőtlen szerepeket és homofóbiát a gyerekek fejébe.

Ez a megközelítés annak ellenére érvényesül, hogy jelenleg is hatályos – bár még épp a Fidesz regnálásának beköszönte előtt elfogadott, és azóta teljességgel figyelmen kívül hagyott – kormányhatározat vonatkozik az oktatás területén is alkalmazandó úgynevezett gender-mainstreamingre, azaz „a nemek dimenziójának beépítés[ére] a politikai folyamatok minden egyes szintjén: a tervezésbe, a kivitelezésbe, a monitorozásba és az értékelésbe, azzal a céllal, hogy elősegítsék a nők és férfiak közötti társadalmi egyenlőség érvényesülését”. Míg ebben prioritásként szerepelt a nemekhez kötődő sztereotípiák (előítéletek és megkülönböztető elvárások) visszaszorítása és felszámolása az oktatásban, valamint ezzel szoros összefüggésben az erőszak megelőzésére irányuló tanárképzés és tanterv is, ez a mai CSÉN-nek, amelyre sokan a fentiek szöges ellentétét jelentő family-mainstreamingként (egyértelműen és egyenlőtlenül leosztott nemi szerepekkel jellemezhető idealizált konzervatív családképpel átitatott kommunikáció és azt célzó közpolitika) hivatkoznak, természetesen nem képzi részét.

A CSÉN-kerettanterv ugyanis megkülönbözteti egymástól a „káros” és az „egészséges” sztereotípiákat, és az utóbbiakat – amelyek nagyjából a jóindulatba csomagolt szexizmust takarják – szorgalmazza.

Az erőszak csakis említés szintjén jelenik meg, mint mellékes eshetőség a családon belül. A szexuális erőszak megelőzésére irányuló tartalomra még utalás szintjén sem lelhetünk sem itt, sem más dokumentumban, hiszen a szexről kizárólag biológiai és reproduktív, családalapítási szempontból esik szó a kerettantervekben, ahol az „egészséges” szex „elkötelezett párkapcsolaton (házasságon) alapuló”, „a gyermek mint ajándék jelenik meg”, és ami a fogantatástól kezdődő zigóta- és embrióvédelmet helyezi előtérbe. Pedig a gyerekek védelméhez igen szükséges lenne a későbbi fejlődési szakaszokban, például a születést jellemzően 8-10 évvel követő életszakaszban aktuálissá váló szexuális erőszaktól való védelem is.

Az erőszaknak megágyazó ingerek mindenfelől

Amellett, hogy a tananyaggal közvetlenül és közvetetten átadott férfi- és nőképek kártékonyak, és újabb generációkra bebetonozzák az erőszak újratermelődését elősegítő hatalmi egyenlőtlenségeket a férfiak és nők között, az oktatási rendszer az azonnali beavatkozásra lehetőséget adó szexuális neveléssel is hadilábon áll. Azt az űrt, ami a szexszel kapcsolatos érdeklődés és a szexszel kapcsolatos tudás között tátong, a jelenlegi helyzetben a biztonságos keretek között folytatott beszélgetések helyett a pornó tölti be.

Kutatások szerint az interneten elérhető tartalmak 30%-a pornó; ha egy gyerek hall egy szexszel kapcsolatos kifejezést és beírja a keresőbe, válaszként jó eséllyel az adott aktus brutális kivitelezését tartalmazó videóanyagra bukkan. A fiúk többsége már az általános iskola felső tagozatában pornófogyasztó; mire az érettségiig eljutnak, egytizedük naponta néz pornófilmeket. Kénytelenek vagyunk tudomásul venni a tényt, hogy a gyerekek egyre több és egyre durvább pornográf tartalommal találkoznak az interneten és a popkultúrában (ahova az utóbbi évtizedek leforgása alatt minden akadály nélkül átszivárgott a tárgyiasítás és szexualizált erőszak normalizált ábrázolása). Ez pedig a szexualitásukra és a kapcsolataikra is hatással van. Az összefüggés a pornó térnyerése, a pornófogyasztás és aközött, hogy az erőszakos elemek, aktus-típusok, a szex erőszakosabbá válása és az erőszak szexualizálása, mind a gyerekek, mind a felnőttek körében beépülnek az átlagosnak számító szexuális életbe, evidenciának számít; mégis alig látunk a pornóipar megfékezésére vagy legalább az általa okozott károk enyhítésére irányuló cselekvést.

A tanárok képzésének nem része a szexuális nevelés módszertana, és később sem kapnak segítséget ahhoz, hogy nyíltan és magabiztosan tudjanak beszélni a diákokkal az egyébként még mindig tabunak számító szexualitásról, a párkapcsolati erőszakról és a széleskörű hatással és befolyással bíró pornóiparról. A pornó márpedig mindaddig a gyerekek fő forrása lesz, mindaddig el fogják hinni, hogy „a szex, az ez”, hogy így „kell” szexelni, amíg nem kapják meg a megkérdőjelezéséhez szükséges szempontokat és a kritikus gondolkodás készségét, hogy felül tudják vizsgálni az őket bombázó üzeneteket és ingereket. Míg a magyar nőszervezetek a 2018-as nemzeti alaptanterv-tervezetre benyújtott véleményezésükre azt a választ kapták, hogy a szerzők „nem tudták elfogadni” az általunk jelzett összefüggést a fiúk által fogyasztott „felnőttfilmek” (sic!) és a szexuális erőszak között, az iskolai védőnőknek nem szokott gondot okozni ezen összefüggés felismerése, amikor azzal szembesülnek, hogy kora-tinédzserkorú lányok különböző testnyílásait a „rough sex” („kemény/durva” szex, az egyik pornó-kategória, ami az évek során az általános szexuális kultúra részévé vált) jegyében partnerük véresre gyötri, vagy hogy a csoportos kortárs iskolai zaklatás és bántalmazás (bullying) eszköztárának állandó részévé vált a szexuális jellegű zaklatás és erőszak is.

A mindent átitató család-kultusz – az egyenlőség és kölcsönösség értékei helyett

A nemzeti alaptanterv 2018-as módosításakor a NANE, a Női Érdek és a PATENT összeállított egy javaslatcsomagot, amelynek célja a káros, korlátozó nemi sztereotípiák és elvárások megszüntetése, valamint az egyenlőségen alapuló, erőszakmentes partnerkapcsolatok és szexualitás népszerűsítése, elősegítése, továbbá a tanárok felkészítése lett volna. Ugyan udvarias választ kaptunk a javaslatokra, az azóta eltelt két évben nyilván semmi nem valósult meg belőlük. Épp ellenkezőleg: idén nyáron az Igazságügyi Minisztérium gyerekjogi munkacsoportjának ülésén elhangzott, hogy a kormány továbbfejleszti a „családi életre nevelés” kerettantervét és kiképez 1000 tanárt az új CSÉN oktatására. A CSÉN jelen formájában a kormány családról, férfi és női feladatokról alkotott képének lenyomata:

• Nem reflektál a nemek között fennálló egyenlőtlenségekre, még kevésbé tűzi ki céljául ezek kiegyensúlyozását;
• A Magyarországon tomboló párkapcsolati és szexuális erőszakot, és a gyerekeket érintő kockázatokat és megelőzést figyelmen kívül hagyja, és inkább az erőszak forrásául szolgáló nemi sztereotípiák megerősítésén fáradozik;
• A fogamzásgátlást közös felelősség helyett a lányok feladatának tekinti, miközben szorgalmazza a terhességmegszakítást választó nők és a homoszexuális emberek démonizálását.

Az ezzel foglalkozó kormány-munkacsoport szerint a családi életre nevelés szemlélete hamarosan minden tantárgyba beépül majd – ennek jegyében pedig egy matekpélda is szolgálhat a CSÉN szellemiségének közvetítésére. Tehát ahelyett, hogy a szöveges matek feladatokban akár az egyenlőtlen szerepek lebontogatására is alkalmas példák jelennének meg, különösen ügyelni fognak arra, hogy anya sütés-főzésének mennyiségeit és apa fizetését kelljen kiszámolni.

Egyértelmű, hogy a CSÉN, ha ezer tanár oktatja is, nem a kamaszokat valóban érintő és érdeklő problémákkal foglalkozik, és nem célozza a hatékony erőszak-megelőzést. Nem derül ki belőle, hogy az üzenetek és gyakorlatok, amiket a gyerekek maguk körül és magukon tapasztalnak, megkérdőjelezhetők. Ez nyilván nem meglepő, hiszen a megkérdőjelezés, az önálló és kritikai gondolkodás készsége általánosságban is távol áll a jelenlegi – bifláztató, autoriter és dogmatikus – oktatási megközelítéstől. A gyerekeket olyan, húsbavágó helyzetek és kérdések foglalkoztatják, mint hogy szégyellniük kell-e magukat amiatt, hogy az apjuk veri őket és az anyjukat; hogy elvárható-e a lányoktól, vagy egyáltalán oké-e az anál vagy a BDSM; hogy romantikus-e, ha a pasid féltékeny és nem akarja megengedni, hogy találkozz a barátaiddal; hogy miért ciki a menstruáció; vagy hogy mitől lesz egy kapcsolat „jó”, tiszteleten és egyenlőségen alapuló. Sokszor érzik, hogy mennyire zavarosak és súlyosak az őket körülvevő, médiából, nevelési környezetből, iskolából és a kortársaktól feléjük áramló elvárások és ítéletek, de nincsenek eszközeik, nincs terük és alkalmuk arra, hogy kibogozzák ezeket.

Mi kéne, ha nem a CSÉN?

Ennek a súlyos hiánynak a pótlására és az erőszak megelőzésére a NANE évtizedekkel ezelőtt létrehozta a Szívdobbanás elnevezésű, párkapcsolati erőszak megelőzését célzó iskolai programot, amit idén felújított, és Együtt Egyenlően néven újra útjára indít majd, amint a közegészségügyi helyzet ezt lehetővé teszi. Míg az Együtt Egyenlően és a NANE a párkapcsolati erőszak megelőzésére összpontosít, a PATENT Egyesület 2015-ben indult Kapcsolódj be! projektje elsősorban a szexuális felvilágosítással és a szexuális erőszak megelőzésével foglalkozik. Természetesen ezek a témák kölcsönösen kiegészítik egymást, és gyakorlatilag elválaszthatatlanok egymástól, hiszen a szexuális nyomásgyakorlás és erőszak a párkapcsolati erőszaknak is részét képzi, és a nők és lányok elleni erőszak minden formája ugyanabba a nemi alapú alá-fölé rendeltségi viszonyrendszerbe illeszkedik bele. Így tavaly a két szervezet úgy döntött, hogy közös prevenciós képzéseket indít tanárok számára és iskolai foglalkozástartó leendő önkéntesek felkészítésére.

A két programcsomag kritikusan kezeli a kamaszokat körülvevő egyrészről konzervatívan szexista, másrészről pedig hiperszexualizált kultúrát, de lehetőséget ad a párkapcsolatokról és a szexről folytatott nyílt és kötetlen kommunikációra, a kérdések felvetésére és a megkérdőjelezésre. Módszertant és eszközöket adnak a pedagógusoknak és a gyerekekkel foglalkozó más szakembereknek és önkénteseknek a nehezen megközelíthető, kényelmetlen és kiélezett témák kibontására. Szempontokat adnak a diákoknak, hogy egyenlőségen és kölcsönösségen alapuló szexuális és párkapcsolati életet alakíthassnak ki, és készségeket, hogy felismerjék az erőszakot és a nemi előítéleteket és szerepelvárásokat. A célunk, hogy alternatívát mutassunk a nyomasztó és erőszakos szerepekkel és beidegződésekkel szemben; hogy teret adjunk ezek megkérdőjelezésének és általában a kérdezésnek. 2021-ben a két szervezet összesen 60 aktivistát és tanárt tervez felkészíteni közös képzéseken, hogy – amikor már lehet – minél több iskolába eljuthassanak ezek a programok.

Tisztában vagyunk a kormány erőfölényével: pár hónap alatt 1000 CSÉN-ista kiképzésére alkalmas infrastruktúra és állami forrás áll szemben azzal, hogy pályázatokból és adományokból egy év alatt 60 prevenciós foglalkozástartót képezhessünk. Tudjuk azt is, hogy az erőszakmegelőzés és az erőszak hosszútávú felszámolásához szükséges nemek közötti egyenlőség elősegítése a közeljövőben nem válik majd olyan általános, mindent átitató rendezőelvvé a kerettanterveben, mint amilyennek a családkultuszt szánják – iskolai programjaink csak „ragtapaszként” működnek. Egy-egy erőszak-prevencióra vagy szexuális felvilágosításra szánt osztályfőnöki óra nem elég ahhoz, hogy a kamaszokat minden oldalról körülvevő, az ájtatosság avagy épp a menőség és szexiség mázával leöntött egyenlőtlenséget ellensúlyozza. De az eddigi foglalkozások folyamán kiderült, hogy arra akár néhány alkalom is elég, hogy eljusson hozzájuk az az üzenet:

amit láttok és tapasztaltok, az nem szükségszerű, nem kell kérdés nélkül elfogadni, megkérdőjelezhető.

Azok a lányok, akik egy-egy ilyen alkalomnak köszönhetően ismerik majd fel a párkapcsolati erőszak korai figyelmeztetőjeleit; azok, akiket ez erősít meg abban, hogy nem tartoznak szexszel vagy bármilyen aktus-típus elviselésével a barátjuknak, hanem megszabhatják és joguk van betartatni a határaikat a szexben; azok a fiúk, akikben felmerül, hogy meg kellene győződniük arról, hogy a partnerük tényleg szeretné és élvezi-e az adott aktust – ők azok, akik miatt még a szélmalomharcnak is van értelme.