A Merce.hu oldalán 2020. november 22-én megjelent Kőszeg Ferenc olvasói levele, amiben arról panaszkodik, hogy a nekem, illetve a 7. kerületi önkormányzatnak írott levelére nem válaszoltunk. Nem akarok mentegetőzni, nem mutogatok másokra, nem magyarázkodok, Kőszeg Ferencnek valóban igaza van, hibáztunk, nem válaszoltunk a levelére. Ezért itt is az elnézését kérem.
Ugyanakkor hadd mondjam, az általa felvetett ügyben azért tettünk lépéseket, noha ezek a problémát nem tudták megoldani. Kőszeg Ferenc ugyanis egy nehéz sorsú család lakhatása miatt írt nekem. Ezzel a családdal már korábban is kapcsolatban állt az önkormányzat, próbált segíteni, de a jelenlegi törvényi szabályozás teljes mértékben megköti a kezemet, a kezünket. Kőszeg Ferenc levelét kézhez kapva is írtunk nekik. Sajnos azt kellett válaszolnunk, hogy nem tudunk segíteni. Ugyanis egyszerűen nincs arra módom, hogy lakást adjak valakinek, bármilyen nehéz helyzetben is van az illető, vagy az illető család. Így van ez jelen esetben is, noha ha rajtam múlna, akkor nyilván szívesen segítenék nekik is, meg mindenki másnak, aki nehéz, szorult helyzetbe került.
De akkor ennek a konkrét ügynek a kapcsán, hadd mondjak még valamit egészen röviden. Nevezetesen azt, hogy amíg olyan a törvényi szabályozás, amilyen, addig nagyon sok embernek, családnak nem fogunk tudni segíteni. Ebben a városban (és nyilván más magyarországi városokban is) emberek százai, ezrei veszítik el a lakhatásukat, vagy kerülhet veszélybe a lakhatásuk, mert jogcímnélkülivé válnak, jelentős adósságot halmoznak fel, nem tudják fizetni a rezsit, a lakbért, stb. Ebben a városban, ebben a kerületben emberek százai, ezrei laknak öten, hatan 25-30 négyzetméteres lakásokban. Családok, gyerekek. Az én fogadóóráim döntő többsége azzal telt és telik, hogy nehéz sorsú családoknak kell azt mondanom, hogy értem, sajnálom – „I feel your pain” –, de nem tudok segíteni. Pályázni kell, és bízni a sikerben. Nem könnyű ezt mondani, de nem tudok, nincs lehetőségem mást mondani. A kormánynak egyszerűen nincs lakhatási politikája. Illetve ami van, az csak a tehetősebbeket támogatja. A nehéz sorsú embereknek ma Magyarországon esélye sincs önálló otthonra, sőt még biztonságot adó lakásbérletre sem. Nem (csak) arra kellene kormányrendeleteket hozni, hogy kit hogyan tud segíteni a kormány, hogy önálló otthonhoz jusson. Hanem mindenekelőtt arra, hogy azok a családok, akik nagyon nehéz körülmények között élnek, esélyt kapjanak a normális, emberi méltóság megőrzéséhez szükséges lakhatáshoz. Nem csak a középosztályt kell támogatni, hanem elsősorban azokat, akik gyakran elviselhetetlen körülmények között élik le az egész életüket, és kétségbeesetten keresnek valami megoldást lakhatási gondjaikra. És akkor még nem a hajléktalan emberekről beszéltem. Hanem azokról, akik dolgoznak, mindent megpróbálnak, de képtelenek normális, emberi lakáshoz jutni. A hiba nem ezekben az emberekben, hanem ebben a rendszerben van.
Végül, mondanom kell, a 7. kerületben az átlagosnál is rosszabb, nehezebb a lakhatási helyzet. Az előző önkormányzat az ingatlanvagyon kiárusítása, elkótyavetélése mellett, semmi, de semmi mással nem foglalkozott. Ma közel 460 lakhatatlan önkormányzati lakás van a kerületben. Ezeket kell(ene) felújítanunk, úgy hogy a kormány közben elvette a gépjárműadót, ingyenes parkolást hirdetett, a gazdasági válság miatt egyre csökkennek a bevételeink – és folytathatnám. De nem panaszkodni akarok. Hanem ara rávilágítani, hogy ma Budapesten (és az országban) súlyos lakhatási válság van. De a lakhatási válság nem csupán valami általános lózung, hanem sok-sok honfitársunk mindennapi élete. S ezek a családok hiába várják az önkormányzatok segítségét, az önkormányzatok ma nem igen tudnak segíteni. Meg kell köszönnünk Kőszeg Ferencnek, hogy ezen az egyedi eseten keresztül ismét felhívta a figyelmet azokra a lehetetlen és elfogadhatatlan állapotokra, amelyek ma Budapesten a lakhatást jellemzik.
