Mi visz rá valakit arra, hogy éveken keresztül küzdjön egy megnyerhetetlennek tűnő harcban? Van-e lehetősége az egyszerű állampolgároknak arra, hogy szembeszálljanak a természetet végletekig kizsákmányoló céggel? Megállítható-e még a  pusztítás, vagy a szemünk láttára veszik el a jövőnket?

Összegezve: van-e értelme küzdeni? A Tűréshatár (The Red Line) című dokumentumfilm többek közt ezekre a kérdésekre keresi a választ, amikor végigkíséri az Észak-Rajna-Vesztfáliában található hambachi erő kiirtása elleni küzdelem utóbbi néhány évének egyes stációit.

2018-ban bejárták a nemzetközi sajtót azok a képek, amelyeken rohamrendőrök hurcolják el azokat az aktivistákat, akik a hambachi erdő védelméért tiltakoztak. Méghozzá évek óta.

A 12 ezer éves erdőben mintegy 140 különféle védett állat-és növényfaj él, tulajdonosa pedig 1978 óta az RWE energetikaipari óriás, amely a kezdetben mintegy 5500 hektárnyi területből néhány évvel ezelőttre mindössze 10 hektárt hagyott meg, a többit fokozatosan kiirtotta, hogy külszíni lignitbányája területét még tovább növelje. Az RWE által kitermelt barnaszén 12 ezer német háztartás energiaszükségletét fedezi, és mint Németország második legnagyobb energiaszolgáltatója, 60 ezer embernek ad munkát.

Az elmúlt 4 évtized fokozatos erdőirtása elleni tiltakozás a 2010-es években vált igazán látványossá, amikor aktivisták egy csoportja a megmaradt terület védelme érdekében szó szerint elfoglalta azt: a fák tetejére épített kunyhóikból egész falvak nőttek ki, és a legkülönfélébb akciókkal igyekeztek felhívni a társadalom figyelmét a pusztításra.

Talán mondani sem kell: az állami álláspont a kezdetektől az volt, hogy a demonstráló aktivisták jogszerűtlenül tartózkodnak a területen. Az RWE pedig rendőri segítséggel folytatta a fakivágásokat.

A dokumentumfilm hűen követi végig nem csak magát a tiltakozást, annak evolúcióját, ahogy az aktivisták közössége folyamatosan küzd az egyre erősebb nyomás ellen, és keresi azokat a tiltakozási formákat, amelyekkel valóban eredményeket tud elérni. Ennél is nagyobb erénye, hogy nem hallgatja el azt sem, milyen elképesztő mélypontjai vannak az ilyen küzdelmeknek, mennyire idegőrlő és fárasztó, demotiváló tud lenni az elnyomó hatalom elleni harc, milyen áldozatokkal jár, és milyen félelmetes is lehet az a felelősség, ami egyes esetekben meghatározza a demonstrálók döntéseit.

Lehet-e erőszakkal tiltakozni fák kivágása ellen? Meddig mehet el az ember, hogy megvédje azt, ami fontos számára? Ki jelöli ki, mi a fontos, és mi nem az? Milyen eszközöket vethet be egy ilyen harc során egy közösség? Olyan kérdések ezek, amelyekre nincsenek megnyugtató válaszok, viszont a döntések súlya elképzelhetetlenül nagy.

És persze utólag láthatóvá válik, mely döntések hoztak eredményt, és melyek vetették vissza a tiltakozás lendületét, elfogadottságát (például ahogy az erőszakosabb fellépést képes volt az RWE kommunikációsan a saját hasznára fordítani) – ezek talán olyan tanulságok, amelyek minden aktivista számára hasznosak lehetnek a jövőben is.

A dokumentumfilm annyiban talán hiányos, hogy bár időről időre megszólaltatja az RWE-t is, illetve archív felvételekkel érzékelteti, hogy milyen kormányzati döntések mentén folynak az események, de magát a nagyképet, a gazdasági környezetet, a német energiapolitika visszásságait nem mutatja be kellő részletességgel.

Így viszont nehéz megfelelő háttértudás nélkül felmérni a hambachi erdőirtás elleni küzdelem tétjét: azt, hogy a szénbányászat összességében milyen károkkal jár, és hol tart  Németország az általa vállalt klímacélok teljesítésében, vagy hogy a nap végén elhihetjük-e, hogy a szénlobbi meghátrálásra kényszerül.

Így helyenként az ember csak arra csodálkozhat rá, hogy az évek óta az erdőben élő, fáról lelógó, sokpiercinges srác milyen bátor/őrült/fura (ki-ki eldöntheti, melyik számára a legszimpatikusabb értelmezés), és a megfelelő dramaturgiai pontokon el lehet érzékenyülni (amikor a megszólaltatottak is elérzékenyülnek saját mondanivalójuktól), vagy éppen lehet lelkesedni (egy 50 ezer fős tüntetés környezetvédelmi témában valóban ad okot lelkesedésre), de ahhoz, hogy elhihessük, ez a küzdelem valóban eredménnyel zárult, ennél jóval több kéne.

Jó lenne hinni abban, hogy az emberek szava, akarata erősebb a multik lobbierejénél. Jó lenne bízni abban, hogy az emberiség jövője előrébb való, mint a szénbányászatból származó eurómilliárdok. Jó lenne tudni, hogy döntéshozók kezébe adott hatalom valóban a választópolgárok érdekeiknek képviseletében hasznosul.

A hambachi erdőirtás elleni tiltakozásról szóló dokumentumfilm egy olyan pillanatban ér véget, amikor van ok a reményre, amikor azt hihetjük, hogy valóban van értelme az ilyen küzdelmeknek, még akkor is, ha valahol azért érezzük: egy csatáról van szó, nem az egész háborúról.

Nem könnyű viszont optimistának lenni, amikor az ember végiggondolja, hány hasonló harc ért véget teljes kapitulációval. De ha onnan nézzük, hogy a 12 ezer éves erdő utolsó fái kaptak némi, számukra lélegzetvételnyinek tűnő időt, nem tehetünk mást, csak elismeréssel adózhatunk mindazoknak, akik éveket áldoztak arra, hogy ezt az időt kiharcolják számukra. De milyen áron?