Három napja jelent meg Novák Katalin Facebook-oldalán és azt követően a magyar sajtóban is egy rendkívül érdekes videó. Ebben a családügyi, de tárcanélküli miniszter kivételesen nem örömhírt jelentett be, vagy a nagykönyv szerint ítélte el a baloldalt, hanem a kormánymédia egy termékében, a Magyar Hírlapban Veres Andrással, a Katolikus Püspöki Konferencia elnökével készült interjú vádjaira, vagy ha úgy nézzük követeléseire volt kénytelen reagálni, és leszögezni, minden, kétségbeesett, gyereket akaró fiatal pár továbbra is számíthat a lombikbébi programra:
Novák azért volt kénytelen egyértelműen, és egy videóban visszautasítani egy katolikus püspököt, mert Veres korábban egy interjúban úgy fogalmazott, elégedetlen a kormánnyal, amiért az továbbra is támogatja ezt a programot, és mesterséges megtermékenyítéssel segít a gyereket vállalni akaró, de valamilyen okból erre nem képes embereknek.
Egészen pontosan ezt mondta:
„Elindult ugyan egy változás, de virágzik a számomra még mindig nagyon fájdalmas lombikprogram. Ezt teljesen ki kéne iktatni a gyakorlatból, súlyos bűnöket követünk el vele! Az emberi élet továbbadása nem technológia kérdése, hanem két ember, egy férfi és egy nő szeretetkapcsolatát feltételezi, nagyon komoly lelki vonatkozásokkal a háttérben.”
Értsük tehát ezt úgy, hogy a római katolikus egyház egyik fő magyarországi tisztviselője fennen hangoztatja azt a dogmát, amely szerint nemcsak minden kívánt és nem kívánt gyermeknek meg kell születnie (itt a szeretetkapcsolat körülménye nem érdekes), de a „férfi és nő szeretetkapcsolata” menten a legfontosabb szemponttá ugrik elő, amint egy olyan biotechnológiával találja szemben magát a suhogó reverenda és mitra, ami éppen a szeretetkapcsolatban vállalt gyermekek megszületését segítené.
Veres püspök persze érvelni is próbál, hozzátette:
„Vannak a keresztény hit alapján is támogatható gyakorlatok, amelyek bizonyítottan hatékonyak – és nem jár velük a megfogant életek elpusztítása, mint a lombikprogrammal.”
Majd sietett azt is leszögezni, további intézkedéseket is követel a kormánytól az „életvédelem” területén. Veres például szeretné, ha
„létrejönnének azok az intézetek, ahol a keresztény erkölcsi törvények szerint eljárva segítenék a rászoruló házaspárokat abban, hogy szülőkké válhassanak. Továbbá nagyon örülnék annak is, ha létrejönne legalább egy olyan katolikus kórház, ahol van szülészeti osztály, ahol nem végeznek soha abortuszt.”
A megdöbbenést nem az okozza, hogy a katolikus egyháznak ez feltett, valláserkölcsileg megindokolni próbált célja, amit ilyen minőségében a Püspöki Konferencia elnöke is fennen hirdet: vallásszabadság van, hát hirdesse csak.
A probléma inkább az, amit Veres ugyancsak nyilvánvalóvá tesz: a katolikus klérusnak követelései vannak a magyar kormánnyal, tehát a magyar állammal, mindannyiunkkal szemben, nyíltan kifejezik, nem elégszik meg azzal, hogy híveit e kétséges és sokszor elmondatlan nyomorúságot okozó életelvek betartására szólítja fel és biztatja, nyíltan el szeretné érni állami programok, tudományos programok gyakorlati betiltását, leállítását, tehát azt hogy ez az országban senki által ne legyen elérhető.
Novák Katalin és kormánya tehát lényegében addig támogatta szorgosan, állami milliárdokkal a katolikus egyházat, és más keresztény felekezeteket, amíg azok látszólag megpróbálnak a magyar kormány fejére nőni, a másik oldalon azonban ott áll az Orbán-kormány családügyi programja, annak elérése hogy Magyarországon minél több gyermek megszülessen fontosabb, mint a kormány fejére nőtt katolikus egyház újabb kívánalmai és követelései.
Oda jutottunk tehát, hogy az abortusz-ellenes, a nők reproduktív jogait teljes mértékben elvenni, vagy korlátozni kívánó egyház nálunk is közvetlenül alakítani kívánja a politikát, és akár egyes pároknak, családoknak rendkívüli szenvedést, és megpróbáltatásokat okozó terméketlenséget, meddőséget hatékonyan kezelő, sőt, Magyarországon a világ élvonalába tartozó lombikprogramokat is lesöpörne az asztalról. Olyannyira, hogy immár egy miniszternek, a legnyíltabb formában kellett szembemennie Veres Andrással.
Ez elsőre is súlyos figyelmeztetés mindannyiunknak, hogy az egyházak, egyfajta társadalmi, fundamentalista szerepbe Magyarországon is visszatértek: egyre messzebb kerülünk az állam és egyház kívánatos szétválasztásának elvétől, és immár külön felhívásokra, videókra van arra sokaknak szüksége hogy a kettő között különbséget tudjanak tenni.
Mindannyian, régóta tudjuk, hogy a kizárólag férfiak által vezetett egyház szerte a világon, milliárdok lelke és teste felett uralkodva igényt tart a női jogok, a nők testi önrendelkezése feletti hatalomra, azonban mégiscsak újdonság amikor az állam felé a Püspöki Konferencia ilyen nyílt formában jelzi beteljesítetlen igénylistáját.
Különösen akkor érdemes minderre éles figyelmet fordítania mindenkinek, aki jogaink további csorbítása miatt aggódik, ha megnézzük, a nem is olyan távoli, és egyre gyakrabban példaként citált Lengyelországban meddig is juthat el a (poszt)modern egyház és állam perverz szövetsége.
Történt ugyanis, hogy a koronavírus-válság (és egy hajszál híján, de megnyert elnökválasztás) után a radikálisan konzervatív-katolikus szellemiségű kormánypárt, a Jog és Igazságosság az abortusz további szigorítását irányozta elő: a járvány mögé bújva pedig mindezt nem is a törvényhozásban, a Szejmben vitte keresztül, hanem egyenesen a lengyel alkotmánybíróságon: azt a szabályozást, amely szerint a súlyos, végzetes születési rendellenességet ígérő magzatokat sem lehet majd orvosi úton elhajtatni.
Ez már ma is igen hosszú, gyötrelmes és megalázó folyamat az országban. Az orvosoknak ugyanis minden lengyel kórházban, törvény szerint biztosított joga a terhességmegszakítást a nőktől megtagadni, egyéni, vallási meggyőződés alapján.
A Reuters beszámolója szerint pedig az sem ritka, hogy minderre a politikailag bekötött feljebbvaló, kórházigazgató kényszeríti is a beosztottait. Most mindezt azzal formalizálnák, hogy az alkotmánybíróság mai, várható döntése alapján alkotmányellenessé is válna az országban az abortuszok elvégzésének túlnyomó többsége, nem lenne lehetséges olyan okokra hivatkozni, minthogy a gyermek fej nélkül, nyitott gerinccel stb. születne meg, vallásos-ideológiai okokból nyomorítaná meg az anyákat is, arra kényszerítve őket hogy – amennyiben nem engedhetik meg azt maguknak, hogy például Németországba menjenek a terhesség-megszakítást magánúton elvégezni – kihordják és megszüljék ezeket a magzatokat is, ezzel elképzelhető módon óriási traumát okozva nekik.
Mi az indok? Az „élet védelme”.
Ahogyan Veres András is ugyanerre a katolikus hitelvre hivatkozik, nevesen arra az egészen komolytalan elképzelésre, hogy a megtermékenyített petesejt jogai mindennél előbbre valóak, a lombikprogramban megtermékenyített számos petesejtből azonban – szerencsés esetben – csak egyetlen egyből lesz magzat, a többit el kell pusztítani. Ezt pedig még akkor sem engednék egyházi főembereink, ha eredményeképpen számos gyermek születhet ma is meg, szerető családokba akinek amúgy az életre nem lenne esélye.
Jól ismerjük már a magyar kormány gyakori, cinikus kegyetlenségét annak kapcsán is, amikor például legutóbb az örökbefogadást korlátozták egyedülállók és élettársi kapcsolatban élők számára egy rendelettel, egyáltalán nem titkoltan a szexuális kisebbségek iránt táplált gyűlöletükből, ezzel ugyanakkor számos heteroszexuális ember életét és jogait is korlátozva.
Az, ami azonban Varsóban a mára várható döntéssel készül, maga a mély gyalázat, olyan dolog, amelyre egyelőre Orbánék sem szánták még rá magukat. Kérdés persze, meddig.
Férfiként persze nehéz elképzelni, milyen az, amikor életünk hosszú szakaszán keresztül egyszerűen nem rendelkezhetünk a saját testünk felett, egészséges emberként sem. De nők növekvő számú millióinak, Afrikában, a Közel-Keleten, Amerikában és növekvő mértékben Kelet-Európában is éppen ezzel a helyzettel kell szembenézniük, amikor vallásos okokból a születésszabályozást számukra eltiltják. Pedig a gyermek élete főleg az anyától függ, így az anyának és apának kell elsősorban döntenie arról is, vállalják-e a szülést és a felnevelést. Ehhez dogmák ide, a katolikusok politikai nyomulása oda, kétség sem férhet.
A szocializmus időszakában, a már akkor is divatos „natalista”, tehát a minél több szülést szorgalmazó hatalom a Kádár-korban végül lehetővé tette – szigorú feltételek mellett – a nők abortuszhoz való jogának gyakorlását. Mindez most ismét kockán forog és fenyeget az előző, számos társadalmi problémát magával hozó gyakorlat visszatérése, méghozzá egy már ezt meghaladott és megváltozott társadalomban okozva ezzel elnyomást.
A lengyel „feketeruhás” tüntetési hullám (CzarnyProtest) pár éve megmutatta, ott sem ezt akarják az érintettek: tíz- és százezrével vonultak fel az abortuszhoz való jogért tüntetve, Kaczynskiék rezsimje és a legfőbb bírák azonban éppen arra készülnek, hogy mindezt most ismét semmibe vegyék. Helyesen írta Adrian Zandberg lengyel baloldali parlamenti képviselő, amikor nemrég úgy fogalmazott:
„Visztula-parti ajatollahok” készülnek lecsapni a nőkre és a teljes társadalomra.
Helyesen hívta őket így, az iszlám fundamentalistákhoz hasonlóaknak már csak azért is, mert itt nem hitelvekről, hanem vallási türelmetlenségről és elsősorban elnyomásról van szó. Hol voltak ugyanis a lengyel és magyar érsekek, bíborosok, püspökök, amikor mindkét országban súlyos, egyházi körökben sorozatosan elkövetett és eltitkolt pedofil-botrányok kerültek napvilágra? Máig is hallgatnak minderről, fittyet hányva mindarra, amit az élet védelméről előadnak, amikor a nőket kell háttérbe szorítani. Noha a nyílt politikai diktatúra nélkül, de hozzállásuk valóban hasonlít a felszínen általuk olyannyira elítélt teljhatalmú iráni muszlim-siíta felsőpapság viselkedésére.
Lengyelországban ugyanis a Lewica-Razem, az újonnan erőre kapott baloldal pártja az egyetlen, amely egyértelműen és kérlelhetetlenül ellenáll ennek a nyomulásnak. A csütörtöki alkotmánybírósági döntést ők és a női mozgalmak visszaszámlálóval várják, és amennyiben a jogkorlátozást valóban elfogadják, a teljes országban női, általános sztrájkra hívnak fel.
Szolidárisnak kell lennünk a lengyelekkel, mint már annyiszor, hiszen még ha kormányunk talán hamarabb megérezte ennek veszélyét, a jobboldali fordulat után bizony a „Duna-parti ajatollahok” is egyre bátrabban követelőznek, Visztula-parti elvbarátaikhoz egészen hasonlóan.
Ezt azonban nem szabad megengednünk.
