Augusztus végéről szeptember elejére a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói elfoglalták az egyetemüket. Így tiltakoznak megannyi fejlemény ellen: az intézmény magántulajdonba kerülése, az önkényes vezetőség és a kuratórium (többek között Vidnyánszky Attila minisztériumi kinevezése), a jogkörök elvétele ellen. A fórumaikon megfogalmazták a szabályaikat és a követeléseiket, majd elbarikádozták magukat – mint a sajtóból megtudhattuk, „hermetikusan”, pontosabban a belépőket gondosan szelektálva.

Lényegi kérdések vannak terítéken: a közjó, a delegálás demokratikus volta, a döntéshozatal önállósága és szakmaisága (lásd mindenekelőtt a Hallgatói Szakszervezet Mércén megjelent cikkét.)

Hogy miért jelenik meg a magántulajdon kérdése az egyetemfoglalók állásfoglalásában? A 444 videójában hallható Németh Gábor, amint arról beszél, hogy noha az intézményeket a nagytőkések szokták kisajátítani, a mostani budapesti helyzet más: még csak magánpénzről sincs szó, a kormány a klienseinek szolgáltatja ki az egyetemet.

Értsük jól, hogy mi történik. Az egyetemi tudás közjó, elvben mindannyiunké, commons. Ami zajlik, az nagyon hasonló ahhoz, amit Ferge Zsuzsa perverz újraelosztásnak nevez. Igenis, a javak és a szolgáltatások redisztribúciója nagyban zajlik, de alantas módon: a kivételezett nagyurak, valójában vazallusok számára.

Az egyetemisták voltaképpen nem foglalták el az egyetemüket. Dehogyis. Mindig is az övéké volt, most csak elárulták a titkukat. A lázadásuk nem fausti módon romboló, hanem igenlő. Azt mondják: „igen, a miénk, ragaszkodunk hozzá”. A közjó attól „közjellegű”, hogy már mindig is a miénk, ha ez olykor homályban is van.

Ami a kereslet–kínálat–ár piaci mechanizmusai által előállítottnak tűnik, az valójában csak az eleve meglevő társadalmi gazdagságra építhet. Különleges többletfolyamatok kellenek ahhoz, hogy elveszítsük, ami a miénk. Ugyanez érvényes az államra: legfeljebb csak építhet arra, amit a közösség ereje megteremt, a közös gazdagságra. Lázadni most annyi, mint gátat szabni a kiárusításnak és a piacosításnak, az önkényes vezetőségnek, az elfogadhatatlan felügyeletnek.

A budapesti egyetemfoglalók bázisdemokratikusan szerveződve hozták meg döntéseiket, ekképpen foglaltak állást. Igyekeztek teljes létszámban dönteni, maradéktalanul inkluzívan eljárni. Munkacsoportokat működtettek, és gondosan felkészültek a bentlakásra.

Mindez egyértelműen arra emlékeztet, ami évek óta zajlik világszerte: Írországtól Indonéziáig, Németországtól Nepálig. Rendre a piacosítással és az ennek érdekében történő állami beavatkozással szemben. És ne feledkezzünk meg a régióról, mindenekelőtt a győzedelmes horvátországi diákokról.

A belgrádi Bölcsészettudományi Kar blokádja 2011-ben az éppen Belgrádban előadást tartó, a diákok által meghívott Tamás Gáspár Miklós beszédével vette kezdetét (angol nyelven, meghallgatható itt). És ne feledkezzünk meg a 2012-es magyarországi egyetemista tüntetésekről és egyetemfoglalásokról. Egy mostani pannón ezt olvashatjuk: „MÁSODIK MAGYAR EGYETEMFOGLALÁS”. Természetesen tudják, mely küzdelmekbe illeszkedik az övéké.

Aki teheti, nézzen bele a zágrábi egyetemfoglalásról szóló film előzetesébe . Kísértetiesen hasonló dobpergést hall majd, mint a budapestiek felvételein. Ugyanazt a ritmust…

A filozófusok gyakran vitatkoznak arról, hogy vannak-e tisztán első személyű tapasztalatok. Például, hogy valaki csupán a piros szín közvetlen tapasztalatával képes-e megérteni, hogy mi a piros szín, vagy tankönyvből is el tudja sajátítani. Mindenesetre bizonyos, hogy vannak csakis többes szám első személyben megélhető tapasztalatok. Ilyen a bázisdemokratikus egyetemfoglalás. Ezt senki nem veheti el a budapesti diákoktól. Magukkal ragadja őket – semmi máshoz nem hasonlíthatóan.

Egy hallgató a következőt jelentette ki: „a közös állásfoglaláshoz képest minden más egyéni véleménynyilvánítás”. Pontosan erről van szó.

Ami történik, csakis kollektív lehet. Nem az egyének elnyomásáról, hanem a kiteljesülésükről van szó. Giorgio Agamben ezt úgy nevezte: „bármilyen egyediség” (singolarità qualunque). Bármely hallgató mondhatta volna. És mindegyik is mondhatja. Talán a zágrábi diákok már mondták is. Talán mások is. Bárki és mindenki.

Az egyetemfoglalás és a bázisdemokratikus döntéshozatal úgy működik, mint az Althusser által leírt interpelláció, de felszabadítóan. Akit megérint, soha az életben nem fog szabadulni e tapasztalattól. Egyszerűen nem felejtheti el a közös és emancipatív élményét. Lehet, igazuk van azoknak, akik szerint a közvetlenül demokratikus cselekvés lángja hosszú távon nem tartható fenn. Ki tudja. Örökmécsesként bizonyosan megmarad. Vagy, ha úgy tetszik, a lázadó hallgatókba ég. De az is biztos, hogy aki megélte a bázisdemokratikus egyetemfoglalást, új szemmel néz majd a világra – reméljük, a világ is őrá.

Kedves diákok, megjelennek majd, sőt, már meg is jelentek olyan hangok, amelyek megpróbálnak befeketíteni, lejáratni benneteket. „Elkényeztetett gyerekek”, „lusta kalandorok”, „az állami pénzek bezzeg kellenek”, „ez csak egy hangos kisebbség”, „Gyurcsány”. A szokásos lapos közhelyek és hazugságok. Velük ne törődjetek. A cselekvésetek tisztasága világosan látszik abból is, hogy megkértétek a pártokat, maradjanak távol. Szabadok vagytok, és ezen egyetlen rágalom sem ejthet foltot.

A bázisdemokrácia megtanít arra, hogy milyen, ha végre közösen gondolkodunk a közös dolgainkról. Megnyilvánulnak végre a valódi alternatívák és másságok. Ez a kollektív értelem a tulajdonképpeni társadalmi gazdagság.

Az egyetemfoglalók megoszthatják egymással ezt a kognitív-affektív bőséget, úgy, hogy az a terjedésével nem veszt az értékéből. Sőt, minél többen részesednek benne és járulnak hozzá, annál többet ér.

A közösség nem elvesz, hanem ad. Kommunikatív racionalitás és közös szenvedélyek. Erkölcsi és politikai türelmetlenség. Az egyik legbiztatóbb jel, hogy hallani lehetett: a diákok is közösen fognak gondolkodni a képzés jövőjéről. A zágrábi egyetemfoglaló diákok egykoron alternatív kurzusokat indítottak az ökológiáról, a szegénységről, a forradalmi művészetről.

Az egyetemfoglalás test és hevület kérdése is. A kimerült testé, amely elalszik az egyetemi folyosón, és az izgatott testé, amelynek örömét semmi sem veheti el. És felemelő nézni – akár egy másik országból is –, hogy a művészeti hallgatók mindenkinél kreatívabbak: táncolnak, zenélnek, verselnek. Emma Goldmannak tulajdonítják e sort, mindegy, hogy helyesen-e: „ha nem táncolhatok, nem akarok részt venni a forradalomban”. Michel Foucault azt mondta, többé nem lesz melankolikus ellenállás, csakis örömteli, élvezetes. A budapesti egyetemfoglalók azt nyilatkozták, hogy nem temetési szertartást rendeznek, hanem utcabált. Öröm, öröm, öröm.

Minden bázisdemokratikus egyetemfoglalás komplex. Vannak diákok, akik bizonytalankodnak. Belgrádban az egyetemfoglalóknak elsőként a rendszerhű diákokkal kellett megküzdeniük. Neonácik támadták meg őket téglákkal. Az egyetem vezetése biztonsági őröket rendelt ki ellenük. A dékán azt nyilatkozta, nincs rendjén, hogy a hallgatók „név és vezetéknév nélkül” foglalnak állást. Lejárató YouTube-videó készült az egyetemfoglalókról.

Minden lázadás összetett. A budapesti egyetemi hallgatók nagy előnye, hogy belülről egységesek. De mi van a többiekkel?

A diákok joga, hogy eldöntsék, mennyire teszik nyitottá vagy zárttá a cselevésüket. A lázadás története mindkét formát ismeri. A zágrábi egyetemfoglalók úgy voltak vele, hogy mindenki felé nyitnak, bárki még a szavazásaikban is részt vehet – hiszen a közjóról van szó.

Koronavírus idején aligha lehetnek nagyok az elvárásaink e téren. Akármint is lesz, a budapesti egyetemfoglalók üzenete akkor is mindenkinek szól, mindannyiunkkal rezonálnia kellene. A legfontosabb kijelentésük szerint „ez az ügy nem csak az SZFE-ről szól, hanem az egész országról”. Valóban, az üzenetük sokkal szélesebb, sőt – tekintetbe véve a diáklázadások társadalmi fűtőerejét: globális relevanciájú. Szolidaritás!