A textilipar évente nem kevesebb mint 93 milliárd köbméter vizet használ el azért, hogy előállítsa a ruhagyártáshoz szükséges anyagokat, holott ekkora mennyiségből gyakorlatilag a világ összes emberét több hétig el lehetne látni a napi szükséges folyadékmennyiséggel. A divat és a környezetszennyezés közötti kapcsolat sokat tárgyalt téma, ám a legtöbbször csak a magas szén-dioxid kibocsátás az, amit felrónak a fast fashion vállalatoknak. Pedig emellett fontos lenne arról is beszélni, hogy az ipar vízigényessége és vízszennyezése szintén helyrehozhatatlan természeti károkat okoz, miközben a klímaváltozást is felgyorsítja. Törekvések azonban vannak, így bármennyire is súlyos továbbra is a divatipar helyzete, reménykeltő lehet látni, hogy valamiféle változás már mindenképpen érezhető a levegőben.

„A halott állatok szaga a legrosszabb, de már megszoktam”

A Deutsche Welle hírportál év elején készített dokumentumfilmet az indonéziai Citarumról, ami a világ legszennyezettebb folyója. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy körülbelül 500, az olcsó munkaerőt üldöző textilgyár épült a víz közelébe, a rákkeltő és egyéb mérgező anyagoktól hemzsegő szennyvizüket pedig legtöbbjük a folyóba ereszti – naponta átlagosan 1300 litert gyáranként (ez más források szerint egyébként jóval több is lehet). Ezek a vállalatok 75 százalékban az amerikai és európai piacra exportálnak, és főleg olyan mesterségesen előállított anyagok készülnek a keleti telephelyeken, mint az igen gyakran használt poliészter.

A halak szinte teljesen kipusztultak a Citarumból, ezért az egykori halászok vízben úszó műanyag palackok gyűjtésével igyekeznek megkeresni napi 5-6 euróval (kb. 1500-2000 forint) egyenértékű összeget, ami azt jelenti, hogy naphosszat mérgezett vízben dolgoznak. A közelben lakóknak pedig az egészségük épült le drasztikusan, miután a háztartások a folyóvízzel feltöltött kutakból hordják a vizet: ezzel tisztálkodnak, ebből isznak és ezzel mossák meg élelmiszereiket is. A dokumentumfilm készítői egy 6 éves körüli kisfiút kísértek el orvoshoz, akinek a víz miatt májbetegsége lett, gyógyszeres kezelés nélkül pedig hányinger és étvágytalanság gyötri. Rajta kívül még rengeteg ember küzd hasonló problémákkal a 3000 ezres településen, ahova  DW a folyó mentén ellátogatott, arról nem is beszélve, hogy a közelben hatalmas rizsültetvények is találhatóak, amelyeknek a földjét szintén megmérgezte a szennyvíz. A rizsből Indonézia-szerte adnak el nagy mennyiségben, így a mérgeknek való kitettség gyakorlatilag az egész országot érinti.

Noha az efféle történetek a divatipar környezetszennyezéséről és a globális dél könyörtelen természeti és emberi kizsákmányolásáról egyenként is sokkolóan hatnak, sajnos számtalan hasonló esetről hallhattunk már az elmúlt években, amelyek arról rántották le a leplet, hogy a fast fashion vállalatok, kihasználva a délkelet-ázsiai olcsó munkaerőt és a keleti országok nyugati tőkétől való függését, kizsigerelték a kontinens erőforrásait.

Ha a divatipar hosszú és átláthatatlan ellátási láncait szeretnénk megvizsgálni, lehetetlen nem találkozni betegségektől szenvedő helyi lakosokkal, farmerekkel, akiknek földjét tönkretették  és szennyezett folyókkal – mindezt azért, hogy a divatipari nagyvállalatok a nyugati piacon 2-3 ezer forintokért tudják eladni termékeiket.

Ennek ellenére, amikor azt látjuk, hogy csak a három legnagyobb fast fashion vállalatcsoport, a Zarát, Pull&Beart és Stradivariust is magába foglaló Inditex, a H&M és a Marks & Spencer együtt közel 50 milliárd eurónyi bevételt generált 2018-ban csak Európában, a tulajdonosaik pedig a világ leggazdagabb emberei között vannak, akkor elég reménytelennek tűnik, hogy bármi is változni fog rendszerszinten a divatipar környezetszennyezését illetően.

Ráadásul mindez csak az egyik oldala a divat és a víz szó szerint mérgező kapcsolatának. Amint arról februárban beszámoltunk a Mércén, egyes elemzések szerint a divatipar a világ második legnagyobb vízfelhasználója, ami önmagában is probléma a már említett, pazarló gyártási folyamatok miatt, de emellett nagy mértékű szennyezés fakad abból is, hogy a ruhák mosása évente 500 ezer tonnányi szennyező anyaggal árasztja el az óceánt – egy 2017-es jelentés becslései a bennük található mikroműanyag 35 százaléka a szintetikus textíliák mosásából származik.

Muszáj lenne tehát változtatni, hiszen a vizet és egyéb természeti erőforrásainkat nem szabadna feláldoznunk a profit és a fogyasztási kultúra oltárán, főleg miután egyes kutatók szerint tényleg a klímaváltozás legrosszabb forgatókönyve látszik megvalósulni, és már az sem elég, hogy a kormányok betartsák a 2050-re kitűzött célokat.

Forradalom a fenntartható divatért

Habár az imént festett kép meglehetősen lehangolóra sikerült, a Fashion Revolution nevű szervezet optimizmusa és tenni akarása reményt adhat azoknak, akik a divatipar káros hatásai miatt aggódnak. A globálisan működő társaság célja, hogy elszámoltassa a divatipart a kizsákmányoló és környezetszennyező gyakorlatai miatt, és egyszerre vegye rá a nagyvállalatokat az ellátási lánc megreformálására, valamint a fogyasztókat a tudatos vásárlásra.  Magyarországi csapatukból Mányiné dr. Walek Gabriella országos koordinátor nyilatkozott a Mércének, aki hasonlóról tájékoztatott, mint ami a DW dokumentumfilmjéből is kiderült, mégpedig hogy a ruhagyártás leginkább vízigényes folyamata a textíliák előállítása.

A Fashion Revolution koordinátora elmondta, a gyártási technológiákban nincs olyan nagy különbség egy fast fashion és egy minőségibb márka között. Ami meghatározó abban, hogy az olcsó márkák sokszor egyben környezetszennyezőbbek is, az az, hogy másfajta, gyakran mesterségesebb alapanyagot használnak fel a ruhagyártásnál a költséghatékonyság miatt – a környezetszennyezéssel szembeni harcot tehát az anyagelőállításnál lehet hatékonyan megragadni.

„Ha egy ökotudatos márkáról beszélünk, ott a márka tulajdonosa vagy a tervező megnézi, hogy milyen alapanyagból készül a textília, milyen technológiával állítják elő, és hogy ennek milyen a vízfelhasználása” – nyilatkozta Mányiné dr. Walek Gabriella.

A környezetkímélőbb anyaghasználat ettől függetlenül már számos fast fashion márkánál jelen van: a H&M-nek például ott a Conscious, azaz „Tudatos” vonala, de az Inditex-márkák is egyre több terméken tüntetik fel, hogy részben vagy egészben újrahasznosított anyagból készültek. Örök kérdés persze, hogy tényleges fenntarthatósági törekvésekről van szó, vagy csak reklámfogásból mondják magukat környezettudatosabbnak, miközben a színfalak mögött nem tesznek érdemben a zöldebb bolygóért.

Mányiné szerint a greenwashing jelensége valóban máig tetten érhető, és az olyan ígéreteket, mint hogy 5 vagy 10 éven belül karbonsemleges lesz egy márka, csak akkor higgyük el, ha már ott tartunk, és látjuk tényleg megtörténni.

De mindennek ellenére a szakértő szerint érezhető, hogy „elindult valami”, és ha a márkák az alapanyagra jobban odafigyelnek, az mindenképpen kedvező, hiszen minden lépés számít.

„A legszörnyűbb, hogy a profit ott termelődik, ahol nagy mennyiségek vannak, ezért nagyon nehéz visszaszorítani, hogy a márkák radikálisan csökkentsék a gyártást, és ne legyen annyi hulladék, szennyezés és termék. Inkább az a cél, hogy amit gyártanak, azt legalább gyártsák környezettudatosabban” – mondta Mányiné.

A Fashion Revolution koordinátora kiemelte, hogy már a globális márkáknál is vannak valóban előremutató kezdeményezések: a Wrangler farmerek gyártói például a Texasi Technológiai Egyetemmel együtt kidolgozták az Indigood nevű eljárást, amelynek köszönhetően száraz, habos alapanyagú festékkel dolgoznak, így kiküszöbölik festésnél a vizet, ami óriási dolog, hiszen az összes ruhadarab közül a farmer az, amit a legvízigényesebb előállítani – különböző felmérések szerint 6-10 ezer liter víz használódik el, mire egyetlen farmernadrág elkészül. Mányiné szerint biztató, hogy a nagyvállalatok követik egymást abban, hogy jobban megválogassák az anyagaikat vagy reciklikált fonalat használjanak, ugyanis ha már fenntartható alapanyagot használnak, akkor a vízfogyasztás is visszaszorul.

Egyéni felelősség vagy rendszerszintű elszámoltatás?

Persze mint minden klímaváltozással kapcsolatos témánál, a divatipar esetében is felmerül a kérdés, hogy ha a nagyvállalatok csak lassan lépkednek a fenntarthatóságig vezető úton, mit tehetünk mi, fogyasztók? A Fashion Revolution álláspontja szerint fontos az egyéni felelősség, de az is, hogy hassunk a márkákra. Mányiné szerint jó, ha a tudatos vásárlás mindenkinél előtérben van, de senkinek nem kell, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, csak mert megvásárolt egy fast fashion ruhadarabot, ha az jó minőségű, környezetkímélőbb anyagból készült, és tényleg évekig hordani is fogja.

Egyéni fogyasztásnál inkább a mértéktartás a fontos, amellyel kapcsolatban a szakértő hangsúlyozta, hogy a turkálókban se vegyük halomra a ruhákat, mert hiába használtak, ezzel ugyanúgy hulladékot termelünk.

Ami pedig a nyomásgyakorlást illeti: a Fashion Revolution jelenleg 90 országban dolgozik azért, hogy felszólítsák a vállalatokat, hogy nézzék át újra a gyártási rendszerüket és a termelési láncot, ők maguk pedig bizakodóak azzal kapcsolatban, hogy sok helyen, köztük Magyarországon is egyre több döntéshozót tudnak megszólítani és bevonni egy konstruktív közös munkába.

Ettől függetlenül még számos probléma ugyanúgy jelen van a divatiparral kapcsolatban, az eldobhatóságra alapuló trendektől kezdve a gyártás kizsákmányoló és átláthatatlan rendszeréig, és ezek biztosan továbbra is fejtörést okoznak majd a világnak. De így is reménykeltő látni, hogy a vízigényesség szempontjából már nemcsak ígérgetések vannak, hanem tényleges tettek is követték azokat. Még úgy is, hogy a károkat, amiket a márkák a természetes vizekben és a körülöttük élő emberek életében ejtettek, aligha tudják helyrehozni, és nem is lehet nekik megbocsátani miattuk.