Pontosan 40 évvel ezelőtt kezdődött az európai történelem egyik legjelentősebb sztrájkja a gdański Lenin Hajógyárban, amely nemcsak Lengyelország, hanem az egész szocialista tábor politikai berendezkedését megrengette. E napon vált világszerte ismertté Lech Wałęsa villanyszerelő, aki hamarosan egy egyedülálló tömegmozgalom, a Szolidaritás vezetője lett, majd három évvel később megkapta a Nobel-békedíjat. A kelet-európai rendszerváltás valójában ott és akkor kezdődött.

1980. augusztus 14-én hajnalban négy ellenzéki aktivista bejutott a gdański Lenin Hajógyár területére és a reggel 6 órakor kezdődő műszak előtt sztrájkra felszólító röplapokat szórt szét az öltözőkben. Követelték Anna Walentynowicz és Lech Wałęsa visszavételét a munkába (mindkettőt politikai tevékenységért rúgták ki korábban a gyárból), kétezer złoty fizetésemelést (az átsagfizetés akkoriban 6040 złoty volt), a rendőrség és az állambiztonság munkatársainak járó fizetéskiegészítésekhez hasonló juttatásokat a munkásoknak, a sztrájkolók biztonságának garantálását és az 1970. decemberi véres események áldozatai számára egy emlékmű felállítását. A munkások sztrájkba léptek, Lech Wałęsa pedig azonnal a helyszínre érkezett, hogy ő vezethesse az igazgatóval folytatandó megbeszéléseket.

Hamarosan bővült a követeléslista és a munkások már a párttól független szakszervezet alapítását, a cenzúra eltörlését és a politikai foglyok szabadon engedését is el szerették volna érni.

Nyilvánvaló volt, hogy e kérdésekről sem a hajógyár igazgatója, sem a vajdasági pártbizottság nem dönthet.

A reformra képtelen lengyel államszocializmus

Hogy megértsük a helyzetet, vissza kell tekintenünk egy kicsit az időben. A lengyelországi államszocialista rendszer több ponton eltért a tábor többi országában tapasztalt valóságtól. Ha csupán a magyarországi kádárizmussal vetjük össze, akkor is szembetűnők a különbségek. Az 1956. június 28-i poznańi felkelés után elhúzódó politikai válság októberben oldódott meg Władysław Gomułka hatalomra kerülésével, de a magyarországi helyzettől eltérően békés úton. A társadalom, beleértve az egyetemistákat és az értelmiséget, optimistán tekintettek a jövőbe, Gomułkában a reformok vezetőjét látták. Gyorsan csalódniuk kellett. Hamarosan kiderült, hogy sem a magyar, sem a csehszlovák reformút (tehát a gazdaság irányítási rendszer decentralizálása és az árak részleges liberalizálása) nem járható Lengyelországban. Legfőképpen két okból.

Egyfelől a Stefan Wyszyński prímás vezette katolikus egyház a pártot nyílt harcra kényszerítette a társadalmi tudat megszerzéséért, amelyet a hetvenes évekre a párt elvesztett. Tetőzte a helyzetet, amikor 1978. október 16-én a Vatikánban Karol Wojtyła krakkói érseket választották pápává, II. János Pál néven, aki 1979 nyarán tíznapos látogatást tett hazájában. A pápai zarándoklaton több millióan vettek részt, a kommunista párt pedig látványos vereséget szenvedett.

Másfelől azért sem lehetett szó gazdasági reformokról, mert Lengyelországban a mezőgazdaság kollektivizálása kudarcot vallott már az ötvenes években és később sem sikerült az élelmiszertermelés monopóliumát és redisztribúcióját az államnak megszerveznie. A termőföldek nagyjából nyolcvan százalékát mindvégig az egyénileg gazdálkodó parasztok birtokolták. Az állam csupán a kötelező beszolgáltatás fenntartásával, a felvásárlási árak alacsonyan tartásával tudta sakkban tartani a vidéki lakosságot. Ennél fogva a parasztság nem volt érdekelt a piacra termelésben, az állam pedig nem tudta ellátni az egyre növekvő nagyvárosi lakosságot. Hozzá kell tenni, hogy Lengyelországban olyan mértékű népességrobbanás volt tapasztalható a második világháború után, hogy a hetvenes években évi 2-300 ezer új munkavállaló lépett a munkaerőpiacra, akiknek a „szocialista állam” csak az újabb és újabb – többnyire már elavult, viszont nyugati hitelekből finanszírozott – nagyipari beruházásokkal tudott munkahelyet kínálni. Lakást persze már nem nagyon… Az elégedetlenség pedig folyton nőtt.

 

Világos, hogy pártvezetés olyan súlyosnak látta a helyzetet, hogy minden további reform (decentralizáció, liberalizáció) a rendszer összeomlása és nem a megújulása felé vezetne. Ugyanakkor a reformokról való lemondás ellenzékivé tette elsőként a baloldali értelmiséget. Az első fordulópont 1968-ban állt be, amikor a csehszlovákiai folyamatokat látva, a lengyel egyetemisták a saját Dubčekük színrelépését követelte a párttól. A hetekig tartó egyetemi sztrájkokat csak brutális erővel tudták leverni. Ráadásul a hatalom kijátszotta az „antiszemita kártyát”, az ellenzéket Izrael-szimpátiával vádolta (nem alaptalanul, hiszen az 1967-es arab-izraeli háborúban az arabok voltak a Szovjetunió szövetségesei), majd a náci faji törvényekhez hasonlóan származás alapján közel 20 ezer fiatal értelmiségit utasítottak ki az országból örökre.

1968-ban a munkásokat még – főképpen az antiszemitizmusukra és értelmiségellenességükre apellálva – az egyetemisták ellen lehetett fordítani, ám két évvel később, 1970 decemberében már rájuk is lesújtott a párthatalom. A karácsony előtt bejelentett nagyszabású élelmiszeráremelések (ha nincs áru, akkor emelni kell az árakat) után a munkások több nagyvárosban sztrájkba léptek. Így történt Szczecinben, Elblągban és Gdańskban is. A munkások nem csak a gyárak területén, hanem az utcán is tiltakoztak, sőt felgyújtották a gdański pártházat is. A pártvezetésben zajló belső hatalmi harcokat kapkodás és ellentmondásos döntések jellemezték, amelyek végül vérontáshoz vezettek. Ekkor ért véget Gomułka hatalma és lépett elő Szilézia erős embere, Edward Gierek, aki megígérte, hogy nem lesz több vérontás.

Ezen a decemberen ugyanis még a hivatalos adatok szerint is 43 fő vesztette életét és több mint ezren sebesültek meg az értelmetlen tömegbe lövetések során.

Hamar kiderült, hogy az örökölt struktúrákat Gierek sem tudja megreformálni. A Szovjetunió vezetése ugyan engedélyezte a nyugati hitelfelvételeket Lengyelország számára (emlékezzünk arra, hogy a magyar vezetést éppen a hetvenes évek elején figyelmeztették a túlzott eladósodás veszélyeire), de a felvett összegeket a már említett nehézipari beruházásokba öntötték számolatlanul. Ekkor épült fel például a katowicei kohászati művek gigantikus gyára is. Sem az élelmiszerellátás nem javult, sem az ország pénzügyi egyensúlyát nem tudták megteremteni. 1976 nyarán újabb áremelésekkel próbálták a lakosság tartalékait átszivattyúzni az államkasszába, sikertelenül. Újabb sztrájkok robbantak ki, ezúttal Płockban, Ursusban és Radomban. Gierek lövetni ugyan nem mert, de a munkásokat ezúttal is brutálisan megverette a ZOMO (Rendőrség Gépesített Tartalékegységei), vagyis a karhatalom alakulataival.

1976 újabb fordulópontot jelentett. Ekkor jött el a munkások és az ellenzéki értelmiségiek történelmi egymásra találása. Szeptemberben megalakult a Munkásvédelmi Bizottság (KOR), amely fő feladata volt a meghurcolt munkások védelme és családtagjaik megsegítése. A KOR hamarosan egy valódi ellenzéki szervezetté vált. Lapot adott ki, amelyben tájékoztatta az ország lakosait a pártállam brutális repressziójáról. A munkás-értelmiségi szövetség hamarosan kiegészült a katolikus egyház támogatásával is. Ez Adam Michnik „Egyház, baloldal, párbeszéd” című művének volt köszönhető, amelyben a szerző világossá tette, hogy az egyébként baloldali és ateista értelmiségnek nem ellensége, hanem a diktatúrával szemben éppenséggel természetes szövetségese az egyház. Michniknek azonban volt egy még fontosabb írása is 1976 októberéből, amely az „Új evolucionizmus” címet viselte. E tanulmány nem csupán a lengyel, hanem az egész közép-európai ellenzék legfontosabb programadó szövege lett.

Michnik szerint a korábbi válságok (1968, 1970, 1976) világosan megmutatták, hogy a rendszer nem reformálható és még ha vannak is a pártban reformerek, mindig háttérbe szorulnak. Így nem arra kell az energiát pazarolni, hogy e reformerek mögé álljon be az ellenzék, hanem a társadalomra kell támaszkodni.

A társadalomnak kell programot adni és alulról kell felépíteni a rendszer ellenzékét, amely egy ponton túl lesz olyan erős, hogy kikényszerítheti a változásokat. Michnik a szovjet intervenciótól nem tartott, szerinte – és ebben már 1971-ban Leszek Kołakowski is egyetértett – a birodalom gyengül, nem lesz képes újabb katonai beavatkozással leverni a társadalmat.

„Irányításuk alatt van az egész Tengerpart”

A KOR tevékenysége és Michnik programja 1980 nyarán ért célba. A moszkvai olimpia árnyékában bejelentett újabb áremelések miatt már július elsejétől voltak kisebb-nagyobb sztrájkok az ország különböző részein, a legjelentősebb Lublinban. Gdańsk azonban még nyugodt volt és a hatalom számára éppen az 1970-es események miatt ez fontos volt.

Amikor 1980. augusztus 14-én Gdańsk sztrájkba lépett, új fejezet kezdődött Lengyelország történelmében. A már említett követelések, melyek az évtizedek alatt halmozódtak fel, 17-én a híres 21 pontban öltöttek testet. Itt már nem csupán szociálpolitikai jellegű, hanem szakszervezeti, munkásjogi, sőt nyílt politikai igényeket is bejelentettek. Három dolgot azonban elkerültek.

Egyfelől semmi olyat nem követeltek, ami a Szovjetunió szuperhatalmi érdekeit sértette volna, vagyis nem érintették Lengyelország helyét a Varsói Szerződésben és a függetlenség kérdését. Ez volt a magyar ötvenhat tapasztalata.

Másfelől nem engedték ki a munkásokat az utcára, mert ott a hatalom lövethet rájuk, hanem okkupációs sztrájkot folytattak. Tehát a gyárakban maradtak. Ez volt 1970 tapasztalata. Harmadrészt, megakadályozva az „oszd meg és uralkodj” politikáját, nem hagyták abba a sztrájkot némi fizetésemelésért cserébe, hanem miután arra ígéretet kaptak, szolidaritás sztrájkba kezdtek a más ágazatokban dolgozók érdekeiért. Üzemközi sztrájkbizottságok alakultak és hamarosan az ország legtöbb vállalatánál leállt a munka.

A helyzet drámaiságát augusztus 26-án a párt Politikai Bizottsága (PB) ülésén Mieczysław Jagielski miniszterelnök-helyettes, akit tárgyalni küldtek Gdańskba, a következőképpen festette le:

„Gdańskban általános sztrájk van, a társadalom totális támogatása mellett. Ha valami működik, akkor csak az Üzemközi Sztrájkbizottság egyetértésével. Irányításuk alatt van az egész tengerpart, több mint 700 üzem, kb. 180 ezer ember. Ez a központ felveszi a harcot. Ez az erő nagyon jól szervezett. Nem mutat fáradtságot. […] A kapun kívül veszélyes, agresszív tömeg, magában a hajógyárban átmeneti sátrakban táborozik kb. 6 ezer ember. […] Tömören igyekeztem előadni, hogy mi a viszonyunk a 21 ponthoz, s mi az, amit már elintéztünk. Azt felelték nekem: minket nem érdekel sem a plénum, sem az ott végrehajtott személyi változtatások, bennünket az érdekel, hogy mit tud Ön mondani a szabad szakszervezetekkel kapcsolatban. […] A dolog lényege a tárgyalásokon a részükről az alapkérdésre irányult: belegyezünk-e a szabad, önkormányzó szakszervezetekbe? Ma még kérdezik, holnap már nem. Az idő ellenünk dolgozik.”

Nyilvánvaló, hogy Jagielski drámai hangvételű beszámolója is kellett a PB-tagok meggyőzéséhez, ami így sem ment simán. Még augusztus 29-én is azt latolgatták e testületben, hogy milyen lehetőségek vannak a hadiállapot (stan wojenny) – magyarul ostromállapot – kihirdetésére. Az alkotmány lehetővé tette az államvezetés számára – a Szejm belegyezésével, vagy az Államtanács döntésével – külső vagy belső veszély elhárítására az ún. hadiállapot kihirdetését, amely lényegében katonai kormányzást jelentett. Ekkor még éppen Wojciech Jaruzelski honvédelmi miniszter volt az, aki ellenezte, mondván, nincs még felkészülve erre a hadsereg.

A PB tehát kénytelen volt engedményt tenni és augusztus 31-én aláírták az ún. gdański megállapodást, amelynek értelmében létrejöhetett a Szolidaritás nevet hamarosan felvevő Független Önkormányzó Szakszervezet. Edward Giereket pedig Stanisław Kania váltotta a párt élén.

A Szolidaritás (Solidarność) igazi szenzáció volt. Néhány hónap alatt mintegy tízmillióan léptek be, köztük egymillió párttag is.

A Lengyel Egyesült Munkáspárt rendkívül szorult helyzetbe került. Ettől kezdve minden egyes társadalmat érintő döntését a Szolidaritás véleményezte, vitatta, ha pedig elégedetlen volt a tervezett szándékokkal, akkor országos sztrájkkal fenyegetett. Hamar kiderült, hogy ez a kvázi kettős hatalom sokáig nem működhet párhuzamosan. Ráadásul a pártra nehezedő külső nyomás is egyre nagyobb volt a többi szocialista ország vezetése részéről. Ebben élen járt Gustáv Husák csehszlovák és Erich Honecker keletnémet pártvezető, valamint a sokat próbált szovjet „válságmenedzserek”. Gondoljunk csak arra, hogy az 1956-os forradalomban szerepet játszó Jurij Andropov és Mihail Szuszlov játszotta ekkor is a főszerepet a betegeskedő Leonyid Brezsnyev helyett.

A tét természetesen a hadiállapot mielőbbi bevezetése volt. 1980 decemberében Moszkvában a szovjet, keletnémet, csehszlovák, bolgár, magyar, román és lengyel pártvezetés, 1981 áprilisában Bresztben csupán a lengyel és szovjet, majd decemberben ismét Moszkvában a hét pártvezér tanácskozott. Ekkor már Wojciech Jaruzelski volt a honvédelmi miniszter, miniszterelnök és a párt első titkára is, vagyis minden hatalom birtokosa. Nagyjából a breszti találkozó óta eldöntött kérdés volt a hadiállapot bevezetése, csupán a megfelelő pillanatot kellett kivárni, közben pedig a legnagyobb titokban mindent előkészíteni. (Tehát Jaruzelski azon későbbi védekezése, hogy a hadiállapot nem volt más, mint a szovjet intervenciót megelőző akció, teljességgel hamis.)

A Szolidaritás eközben egy új Lengyelországot tervezett. A szervezet 1981 őszén megtartott első országos kongresszusán elfogadták az Önkormányzó Köztársaság programját, amelyet méltán tekinthetünk a magyar ötvenhatos munkásönkormányzati elképzelések legkiforrottabb változatának. Megvalósulására nem maradt idő. Más kérdés, hogy az elmélyülő gazdasági válság miatt nem is biztos, hogy életképes program lett volna, de ezt – ahogy ötvenhatban Magyarországon – most sem tudtuk meg. Egyet azonban bebizonyított a kongresszus: a lengyelek képesek demokratikus módon vitázni és választani. Teljesen titkos szavazás keretében választották meg a száztagú országos vezetést és a szűkebb elnökséget. A kongresszus folyamán nyílt vitában érveltek a felszólalók egyik vagy másik program mellett vagy ellen, és végül titkosan szavaztak róluk.

Nem csupán az értelmiség által támogatott munkások, hanem az egyéni parasztság és az egyetemisták is létrehozták a saját Szolidaritásaikat. Utóbbiak az európai történelem leghosszabb ideig tartó egyetemi sztrájk eredményeképpen kaptak erre engedélyt 1981 tavaszán. 1981 folyamán tehát létrejött a munkás-paraszt-értelmiségi-egyházi egységfront az önmagát szocialistának nevező államhatalommal szemben. Ennél beszédesebben talán semmi sem mesélhetné el a lengyel államszocializmus valódi történetét.

Ahogy 1980 nyarán az Üzemközi Sztrájkbizottság és a kormány tárgyalásait tekinthetjük az 1989-es kerekasztal-tárgyalások előképének, úgy a kongresszusi választást tekinthetjük az első demokratikus voksolásnak egész Kelet-Európában. A Szolidaritás mozgalmán belüli egység kialakítása pedig megfeleltethető az első koalíciónak.

A rendszerváltás azonban még nem volt időszerű.

Szétverték, de felszámolni nem tudták

1981. december 13-án nulla órakor Jaruzelski parancsára bevezették a hadiállapotot az ország egész területén. Néhány hét alatt mintegy tízezer embert, főképpen Szolidaritás tagot internáltak, majd a következő közel egy év alatt még ugyanennyit tartóztattak le „politikai bűncselekmény” vádjával. A katowicei Wujek bánya munkásai nem adták meg magukat, a hatalom tűzparancsot adott és kilenc bányász vesztette életét.

A gyárakban a termelés irányítását a katonaság kivezényelt komisszárjai vették át. 1982 augusztusáig több mint 55 ezer dolgozót bocsájtottak el munkahelyéről. Az iskolákban és óvodákban szünetet rendeltek el. Betiltották az újságokat, csak a párt és a hadsereg lapjai jelenhettek meg. A televízióban és rádióban beszüntettek minden adást, csupán Jaruzelski közleményét ismételgették. Minden szervezetet és szövetséget feloszlattak, beleértve az Írószövetséget és a Szolidaritást is. A határokat lezárták, ennek ellenére 1986-ig hozzávetőleg 700 ezer lengyel állampolgár hagyta el az országot (így lett később német válogatott és világbajnok a még Lengyelországban született Mirosław Klose és Lukas Podolski).

Az akcióban 30 ezer rohamrendőr, 30 ezer belügyi funkcionárius és 80 ezer katona vett részt. 1750 tank, 1400 páncélozott jármű, 500 könnyű gyalogsági harckocsi, valamint 9000 gépkocsi segítségével hajtották végre – a hatalom szempontjából – a történelem egyik legtökéletesebben sikerült „önpuccsát”. Jaruzelski vezetésével egy kilenctagú direktórium vette át az ország irányítását a hadsereg segítségével és támogatásával, az országot pedig dekrétumokkal kormányozták.

A Szolidaritást azonban nem tudták felszámolni. Igaz, hogy a rendkívül heterogén, de a hatalommal szemben egységes szervezet a hadiállapot alatt és után széttöredezett (1983. június 22-én szüntették meg végleg), de még mindig a régió legerősebb ellenzéki mozgalma maradt. Többezer illegális lapot nyomtattak, némelyiket több tízezer példányban. Egészen a rendszerváltásig. A hadiállapot ugyanis a lengyel gazdasági válság egyetlen problémáját sem oldotta meg, ráadásul a párt a társadalom támogatását sem tudta egy pillanatra sem visszaszerezni. Amikor 1988-ban az újabb áremeléseket újabb sztrájkok követték, a pártnak nem maradt más választása, mint a tárgyalások megkezdése, a Szolidaritás újbóli legalizálása és a parlamenti választások kiírása.

A lengyel történelemben számos furcsa fordulatot találhatunk és valahol igaza volt Gomułkának, amikor bukása pillanatában állítólag a következőképpen összegzett:

„a nemesi köztársaságot a nemesek, a burzsoá köztársaságot a polgárok, a szocialista Lengyelországot pedig a munkások döntötték meg”.

Mindenesetre a lengyel Szolidaritás teljesen egyedülálló fejezete az 1945 utáni kelet-európai történelemnek. Ismerete nélkül nem érthető az államszocialista rendszerek bukása sem.