Elidőzik azon az ember, hogy a kistelepülések egykori zsidótemetőinek gondozatlansága és gazdátlansága mennyire „jó” is így. Azaz a deportáltakra és a Holokausztra az emlékeztet-e örökkévaló és eleven módon, hogy épp a gaztengerben úszó sírok látványa mutatja fel a hiányt. Azok hiányát, akik gondozhatták volna e sírokat, akiket ide temethettek volna. Ha maradhattak volna saját életükben.

Vagy éppen a sírok és környezetük rendbetétele lenne az a felkiáltójel, amelyet ki kell tenni olyan mondatok végére, amelyek a „soha többet” hashtag alatt futnak.

Számomra, aki csak szakértőtől messze álló laikusként olvasom az emlékezet ritualizálódására vonatkozó irományokat, eldönthetetlen ez a dilemma. Ugyanakkor fennállása ad valami olyan értelmet saját gondolkodásomnak, amely segít elhitetnem magammal, hogy egyszer majd mindenki visszatérhet a közös hazába.

Ugyanez a zavar állhat elő akkor is, amikor a magyar falvak Trianon-parkjaira tekintünk. Szemben azonban a fenti, organikusan is létező zsidótemetőkkel, Trianon és a határon túli magyarok kultúrájának köztéren történő megjelenítése „felülről” vagy politikailag motivált.

Viszont a kisebb települések vezetőinek nemcsak az emlékezés végett jött kapóra a szándék, hanem általa végre lehetségessé lett egyes parkok, felületek területrendezése is, olyan ráfordítások élesítése, amelyek nem a falvak költségvetését terhelik, és végre „valahogy ki fog nézni a falu közepe”.

A legváratlanabb helyen létesültek 6 lépéssel „átszelhető” parkok, melyek egyike-másikába még az ’56-os emlékezetnek is lett helye. Mindez érthető, más kérdés, hogy mennyire helyes emlékezetpolitikai elvarázsolt kastélyt létesíteni a falu közepére. Vagy egy település egyetlen vagy jelentős terét agyonterhelni emlékművekkel. Nagyon nem mindegy, de ez már így marad.

Egyébként is az évfordulók ünneplésében „kiválóak” vagyunk. 1956 ötvenéves megünneplése az őszödi beszéd kiszivárgása keltette zűrzavar időszakára esett, a forradalom és szabadságharc hatvanéves és a rendszerváltás harmincéves emlékezete pedig a NER emlékezeti butikjából pattant elő.

Bár bornírtan leegyszerűsíti a dolgot az, aki például az akkori ’56-emlékezet során egy NER-operettet lát abban, hogy a pesti srácok vagy a munkások korabeli aktivitása és szerepe újrakontextualizálódott. De az se a tényleges érdeklődést festi meg, aki szerint a jobboldal politikai osztályát egy kicsit is foglalkoztatják mélységében 56-os sokszínű lázadásai.

Nincs ez másként Trianon kapcsán sem. Egy percig ne legyen kétség azt illetően, hogy a NER-ifjoncok „Ryan Gosling-Hasonmásverseny győzteseit” bármennyire is érdekelné Trianon emlékezete. A jobboldali nyilvánosság egy (jelentős) része is leginkább a szocialisták és román munkavállalók több mint 15 éves fordulatára vagy 2004. december 5-re reflektál az évforduló kapcsán.

Azaz nem Trianonról, hanem a lassan 20 évvel ezelőtti baloldalról meséli ugyanazt és ugyanúgy. Mikor fiatal politikai publicistáknak ennyi a mondandójuk, ezek a remekbe szabott írásaik a 100 évre, akkor ez világosan szemlélteti, hogy az olvasás és (akarnok)írás aránya mennyire fel tud billenni egy-egy ember egyes vagy akár teljes életszakaszában – az utóbbi javára. Uncsi stratégiája ez a határon túli magyarság-kérdéskör instrumentalizálásának, ehhez fog is majd passzolni az államtitkári instagramlövés az Alkotmány utcai emlékműnél.

Ez pedig legalább annyira semmi, mint amikor a másik oldal egy része úgy dolgozza meg a közbeszédet, hogy elismerik a Trianon keltette sebet és betöltött szerepét a magyar történelemben, de aztán ugyanezen mondatuk második felében már hozzá is teszik, hogy az elcsatolt területek és települések hány százaléka nem volt már akkor magyar. Értjük a dolgot, de hogy az első bekezdésekben ez a matematizálás legyen a „múltfeldolgozás” retorikája, az sem kisebb akarnokság, mint az „Önnek fáj Trianon” kérdésével bombázni politikusokat.

Esélyes tehát, hogy a Trianon 100 sem fog másképp elmúlni, mint ’56 hatvanadik évfordulója. Felállt politikai diskurzusok – az ellenzék egy része szemérmesebb lesz –, viszont a nyilvánosság vonatkozó témáit, reméljük, legalább annyira fogják majd a történészi munkákra érkezett reflexiók is meghatározni. Nem kell ahhoz hyperlinkelni senkit – mert az csak önkényes tudna lenni –, hogy az olvasó is tudja, van már kikhez nyúlni a témában.

Ezt pedig értékelni lehet és kell is.

A 80-as években születettek politikai gyerekkorát ugyanis eléggé megkeserítette az, hogy jobb- és baloldalon az 1990-es és 2000-es években olyan történészeket kértek fel az adott politikai napilap szombati lapszámában Trianonra vonatkozó emlékezeti írásra, akik valójában csak a szerkesztők szerint voltak Trianon-szakértők. Viszont napjainkra már a Trianon-kutatásnak is megvannak a régi-új fiatal és/vagy tapasztalt történészei. Régebbi könyveket is másképp olvas(hat)unk.

Végre.

Öt évvel ezelőtt a Szombat felkérésére gondoltam el a Trianon emlékezetét, nem gondolom azóta se másként, mint ahogyan ott tettem. Nem is tudom másként, ugyanakkor most nem annak van tere, hogy a hozzám hasonlók beszéljenek. Tegyék ezt a költők, legyen az a Győrött született Szluvokényi Katalin és Mondóka c. versének egyes sorai. Üzenet az jobbra és balra a magyar tragédiák elfojtásának gyakorlatát űzőknek:

„Az elfojtás veszélyes játék, // okoslány-féle ajándék: // van is, meg nincs is, adod is, nem is, // meg se volt, és máris fáj még. // Az elfojtás veszélyes lakótárs, // látszatra kényelmes megoldás, // szívedhez törleszked, hiányát törleszted, // életfogytig tartó adósság.”

Azaz: az elfojtás süketté tesz bennünket a gondozatlan temetők csendjének meghallására, és képtelenné a kisebbségi lét egzisztenciális tétjének megértésére.

A szerző az IDEA Intézet kutatási igazgatója, főpolgármester-helyettesi tanácsadó. Írása kizárólag a szerző magánvéleményét tükrözi.