Ha csak a címét olvasnám el a Végh Márton cikkének (lásd itt), akkor akár egyet is értenék vele. Történelmi tapasztalatok igazolják, hogy csodafegyverek vagy nincsenek, vagy általában visszafele sülnek el, – tehát ezzel rendben is volnánk. Komolyabb ügy viszont, hogy az alapjövedelem bevezetését a baloldal nem tekinti, – és nem is tekintheti! – saját, kizárólagos elképzelésének vagy programjának.
A republikánus Nixon amerikai elnöktől kezdve Zuckerberg Facebook-milliárdoson át Ferenc pápáig rendkívül sok olyan mérvadó személyiség szimpatizált az emberi létezés jogán járó alapjövedelemmel, akik a legjobb akarattal sem nevezhetőek baloldalinak. Az viszont tagadhatatlan, – és mi, szociáldemokraták, büszkék is vagyunk rá! –, hogy a jelenlegi szélsőjobboldali rezsim viszonyai közepette a rendszerkritikus baloldal képviseli legkövetkezetesebben a szabadság és egyenlőség szellemét a létbiztonság minimális pénzügyi követelményeire is kiterjesztő alapjövedelmet. Ám a lehetőség más demokratikus irányzatok számára is nyitva áll, mivel
az alapjövedelem nem tartalmaz semmiféle osztályalapú megközelítést, és nem kívánja felforgatni a magántulajdon dominanciáján alapuló szociális piacgazdaság rendszerét sem.
Mint fentebb is jeleztem, a címmel akkor rendben vagyunk, ám a dolgozat többi részével vannak problémáim.
Könyvek, konferenciák, cikkek, nyilatkozatok és helyi kísérletek sora bizonyítja, hogy már az elmúlt egy-másfél évtizedben is rendkívül megnövekedett az alapjövedelem iránti érdeklődés. A tudományos közgazdasági/szociális elemzéseken és publikációkon túl, – legutóbb a koronaválsággal összefüggésben –, a mindenkinek járó alapjövedelem a közbeszéd egyik központi témájává vált. Ez a vélemény-cunami kétségtelenül felbátorítja egyrészről azokat is, akik csak felszínes elképzelések alapján lelkesednek az alapjövedelemért, de azokat is, akik, – szintén csak felszínes ismeretek alapján –, naiv ötlenek, eleve irreális kezdeményezésnek minősítik azt. Összességében ez a vita rámutat arra, hogy az alapjövedelem ügyét részkérdések kiemelésével nem lehet reálisan megítélni.
A Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA) ugyanis nem kezelhető mindössze úgy, mint egy új, kiegészítő módszer a szociális egyenlőtlenségek csökkentésére. Tévednek egyrészt az FNA azon apologétái is, akik csak azt hangsúlyozzák, hogy a „szegények”, vagy pláne „mindenki” több pénzt fog kapni. És tévednek azok is, akik, – ez előbbi tévedés antitéziseként –, előveszik az „ennyi pénz nincs is”, meg a „munkavégzés nélküli juttatás erkölcstelen” sémáit, és képtelenek kilépni a szociális rendszerek jelenlegi modelljéből.
Azt az egész jövedelemelosztási és szociális rendszert érintő változtatást, amit a Feltétel Nélküli Alapjövedelem jelent, csakis mint alapvető paradigma-váltást lehet értelmezni. Az FNA nem rendszerváltó kezdeményezés; paradigmaváltást jelent, de csak a kapitalizmus piacgazdasági keretei között. A Feltétel Nélküli Alapjövedelmet társadalmi kényszerek és humanista szándékok közösen alapozzák meg, s megvalósítását egy jól működő piacgazdaság teszi lehetővé.
Sajnos, Végh Márton is mindössze egyszerű korrekcióként tekint az alapjövedelemre. Elővesz egy olyan definíciót, amelyet használt ugyan néhány elméleti szerző, ám átfogó gazdasági-szociális program keretében soha nem jelent meg. Az FNA-t „a létminimum összegét elérő pénzjuttatásként szokás definiálni”, fogalmazza meg egyik kiinduló állítását. Nem meglepő, hogy a többi paraméter változatlansága mellett ez aztán rögtön felrobbantaná a költségvetést; – ezen a féloldalas megközelítésen bukott meg pár éve a svájci alapjövedelem-népszavazás is. Amikor az FNA-nak a létminimum összegét elérő ideálját bírálják, meg szoktam kérdezni a hallgatóságot, hogy vajon ugyanilyen kritikusak-e akkor is, amikor a minimálbér nettóját, vagy a minimálnyugdíjat vetik össze a létminimummal, – nem is beszélve a munkanélküli ellátás és a közmunkának nevezett rabszolgaság jövedelmi adataival. Hát igen … – hallatszik ilyenkor a sóhaj. Az aránytalanság az egyébként is „perverz újraelosztás” (Ferge Zsuzsa) súlyos hiányosságainak egyik alapvetőbb bizonyítéka.
Végh, kétségtelenül szakirodalmi frazeológiákra hivatkozva, „készpénz paradigmának” nevezi azt, hogy a szegénység ellen legjobban a készpénz juttatásával lehet harcolni. (Emlékezetes történet, hogy másfél évvel ezelőtt a davosi Világgazdasági Fórumon, amely alapvetően a kapitalista világrendszer prominenseinek rendezvénye, az egyik panelt az egyenlőtlenségnek szentelték. Itt szólalt fel a holland történész Rutger Bregman is, aki kifogásolta, hogy a jelenlévők úgy beszélnek az egyenlőtlenségről, hogy megkerülik az „adózás”, az „adóelkerülés” és a „pénz” kifejezéseket. Mintha egy tűzoltó-konferencián mindenről beszélnének, csak a vízről nem! – mondta az Utópia realistáknak című, Magyarországon is sikert aratott könyv szerzője.) Végh Márton, esetenként szerencsétlen példákat említve, de összességében plasztikusan ábrázolja a készpénzjuttatás kérdését, ám a téma ügyét mégis azzal zárja le, hogy a „többségi társadalom” (sic!) tagjainak körében ez népszerűtlen, meg hogy az emberek meg is vetik a segélyen élőket, akiket „lustának, munkakerülőnek” tartanak. Ráadásul a stigma miatt sok rászoruló nem is veszi igénybe a törvényesen járó támogatásokat. A szerző ehelyütt aggályokat keltő módon elmulasztja, hogy elhatárolódjon ettől a sémától. Fogadjuk el, hogy a szegénység és az egyre növekvő egyenlőtlenségek felszámolását készpénz juttatása nélkül nem lehet megoldani.
Alapvetően egyet lehet érteni azzal, ahogyan Végh Márton a skandináv jóléti államok sikeres szociális rendszerét bemutatja. Ám az olvasónak mégis olyan érzése támad, hogy azt a rendszert az alapjövedelem alternatívájaként idézi meg. Ám a „vagy – vagy” típusú, egymást kizáró alternatívák a legtöbbször tévútra vezetnek. Meggyőződésem, hogy az Alapjövedelmet a szociális állam más elemeivel is összehangolva, egységes rendszerben kell megtervezni, bevezetni és működtetni.
Bár előfordulhat, hogy a mindenkinek járó alapjövedelem okafogyottá teszi más pénzjuttatások változatlan fenntartását, de a példaként említett közszolgáltatások, és különösen az egészségügyi ellátás semmiképpen nem tartozhat ebbe a körbe.
Szociáldemokrata meggyőződésű állampolgárként csak üdvözölni tudom azt, hogy Végh Márton felvetette a szakszervezeti érdekvédelem és az FNA összefüggésének kérdését. A szakszervezetek ugyanis mindezideig eléggé tartózkodóan viszonyultak az alapjövedelemhez. Nyilvánvalóan igaztalan az a feltételezés, hogy a munkavállalók érdekvédelmi szervezetei saját pozícióik megőrzése érdekében próbálnának semlegesek maradni ebben a közéleti diskurzusban. Már csak azért is alaptalan ez, mert a munkavállalók, – különösen a legalacsonyabban fizetett dolgozók -, egyértelműen az alapjövedelem modelljének kedvezményezettjei közé fognak tartozni, – mint ezt a „dolgozói szegénységet” elemző tudományos publikációk hosszú sora is alátámasztja. Emellett meg kell említeni, hogy az Európai Szakszervezeti Konföderáció Kiáltványa az egyenlőtlenségek növekedését ugyanúgy az emberi és szociális jogok érvényesülését veszélyeztető tényezőnek nevezi, mint ahogyan azt az egyetemes alapjövedelem támogatói is hangsúlyozzák. A szakszervezeti mozgalmak és az alapjövedelem megvalósításáért fellépő civil mozgalmak azonos álláspontot képviselnek a fenntartható fejlődés és a szociális piacgazdaság kérdésében is, és egyaránt hivatkoznak az Európai Unió un. „szociális pillérében” rögzített 20 alapelvre is. Kétségtelen azonban, hogy a szakszervezetek sokhelyütt tradicionalista módón próbálják helyreállítani a dolgozói érdekvédelem megtépázott rendszerét, és így sikerre vinni céljait.
Eközben a 21. század elejére a munka világa alapvető átalakuláson ment keresztül; ma már nem tekinthetjük csak azt munkának, ami a piacgazdaságban jövedelmet eredményez. A „munkahely” és a „társadalmilag hasznos tevékenység” a korábbinál is jobban elvált egymástól, s ezt a tendenciát a digitalizáció meg a robotizáció csak gyorsítani fogja. Mindezek ismeretében nem magától értetődő, hogy az alapjövedelemről mint segélyről beszélünk, amely mindenkinek jár ugyan, de mégis a „stigma” terhével jár. Szerintem nevezhetjük akár „köztársasági osztaléknak” is, hogy semmiféle félreértésnek/félremagyarázásnak ne hagyjunk teret! A lényeg az, hogy egyrészről a hazai és az európai szakszervezetek, másrészt pedig az alapjövedelem koncepciójának értő képviselői a nem távoli jövőben felismerjék céljaik közös elemeit, és megtalálják együttműködésük lehetőségeit is.
Legyen Végh Márton cikkének érdeme, hogy inspirációt adott és lehetőséget teremtett a fenti gondolatok megfogalmazására.
A szerző az MSZP parlamenti képviselője, az Országgyűlés Népjóléti Bizottságának elnöke.
