Horthy Miklóst 100 éve választották kormányzónak, ezért mindenképpen indokolt lenne, hogy az autoriter vezetőről, valamint a nevével fémjelzett korszakról átfogó kiállítás szülessen. A Magyar Nemzeti Múzeumban március 15-éig volt látható a Kásler Miklós által létrehozott Magyarságkutató Intézet és a Kodolányi János Egyetem által közösen rendezett Magyar Világ 1938-1940 című nosztalgia-kiállítás, amelyről azért is érdemes megemlékezni, mert korunk jellegzetes kulturális produktumaként néhol komikus, de többnyire tragikus módon vette védelmébe a Horthy-rendszert és azon keresztül a NER torz társadalomképét. 

A Kásler Miklós emberminiszter által létrehozott, évi 800 millió forint közpénzből működő Magyarságkutató Intézet egyre aktívabb: tavaly nyitották meg a Magyar Természettudományi Múzeumban az Attila örökösei – A hunoktól az Árpád-házig című kiállítást, idén pedig már két tárlatot is kínáltak a Nemzeti Múzeum látogatóinak.

A Magyar Világ 1938-1940 című kiállítás másik rendező intézménye a Kodolányi János Egyetem, melynek rektoraként Szabó Péter elég egyértelműen fogalmazott a kiállítás céljaival kapcsolatban: ,,a két világháború közötti időszakot a szocializmus idején egyértelműen rossz színben mutatták be, a kiállítás ezért ezt a képet szeretné ellensúlyozni.”^[1]

Nem árnyalni vagy kiegészíteni szeretnék tehát a rendezők a Horthy-rendszer megtépázott imázsát valamilyen történész-szakmai szempontból, hanem ellensúlyozni. Ennek fényében érthető, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum ez esetben csak befogadta a kiállítást, de erről majd később.

A kiállítás előtt egy hatalmas plakát állt, amely az 1938 és 1940 közötti időszakot Magyarország utolsó békeéveiként hirdeti. Szemben a plakáttal, ezen a kissé ízléstelen brandingelésen gondolkodva csapott meg először az erős parfüm illata, ami a jellemzően nyugdíjas, gyakran nemzeti vagy Árpád-sávos kitűzőket hordó urakból és asszonyokból áradt, és szinte elárasztotta a kiállítóteret (volt persze néhány fiatal is, ők a jövő).

Mindenki nagyon kedves volt, mosolygott rám, udvariasan elnézést kért, ha hozzámért. Bevallom, jól esett kicsit ebben a buborékban sétálni, mintha én is a „nemzeti tábor” tagja lettem volna. De ennek sajnos gyorsan vége lett, mert hamar kiderült, hogy ez az összetartozás érzés nem kölcsönös.

A rendezők nem voltak szégyenlősek a Teleki Pál és Horthy Miklós iránti szinte gyermeki rajongásukban. Valószínűleg ennyi festmény, szobor, plakát, relikvia és oltár a két politikusról nem volt ilyen szűkös helyen még kiállítva, és ez a fent említett urak és asszonyok számára feltehetően erős identitás-simogatást jelentett. Szintén dominálta a tárlatot a számtalan Nagy-Magyarország-térkép, korona, címer, miegymás. Végig a látogatótársaim reakcióját kutattam, remélve, hogy legalább nekik örömet okoz, hogy az évtizedekig egymásnak duruzsolt történetek és ,,igazságok” most a Magyar Nemzeti Múzeum tereiben nyernek visszaigazolást.

A Magyar Világ nagy részére az egyszeri látogató fel lehetett készülve, hiszen bármelyik vonaton, kocsmában vagy piacon találkozni egy ,,történelem tudóssal”, aki az olyan közhelyként ismert hazugságokat ismételgeti, minthogy a zsidók irányítják a sajtót. És ezzel el is jutottunk a tárlat azon aspektusaihoz, amelyek már kevésbé bájosak, mint az egymást nyaldosó Horthy-portrékra büszkén tekintő szépkorúak.

Ugyanis egészen más a szélsőjobboldali szubkultúrából ismert gondolatokat, ha esetlenül is megfogalmazva, de mégiscsak egy múzeum, különösen a Magyar Nemzeti Múzeum falain olvasni. Az egyik, éppen a sajtóról szóló rész például elismeri a zsidótörvényeknek hatását: ,,Az intézkedések hatására csökkent a zsidó vallásúak arányszáma, valamint visszaszorultak az ellenzéki lapok. Ez utóbbi azonban egyaránt jelentette a németekkel szimpatizáló magyar szélsőjobb visszaszorítását is, a Magyar Nemzet megjelenésével pedig egy hangsúlyosan németellenes lap kezdi meg működését.”

Egyrészt némi magyarázatra szorulna persze, hogy akkor a zsidók írták-e a németbarát nyilas lapokat is, nem igazán érthető, hogy ez a kettő hogyan függ össze. Vagy arra gondolt a szerző, hogy az, hogy a zsidók mellett nácikat is visszaszorították, egyfajta kiegyensúlyozottságot mutat? A Magyar Nemzet megemlítése persze indokolt, de igazán megjegyezhették volna, hogy azt akkoriban még nem közpénzből nyomták, és nem az uralkodó osztály propagandalapja volt, hanem a Chorin–Kornfeld–Weiss nagytőkés csoport finanszírozta az ellenzéki médiát.

Talán sokaknak kukacoskodásnak tűnik, hiszen ez a rendszerváltás utáni időszak általános múzeumi problémája, de az úri középosztállyal, az elittel és más társadalmi csoportokkal szemben az ipari munkásság vagy a zsellérség semmilyen szinten sem volt reprezentálva a kiállításon. A Vidéki Magyarország című szöveg, mely főként a parasztságról szólt volna, elismerte ugyan a birtokviszonyokban fennálló elképesztő egyenlőtlenségeket, de azt főleg egy megörökölt problémaként írta le, nem pedig a két háború közötti uralkodó elit hatalmának és vagyonának alapvető feltételeként.

A kiállított mintacsalád karácsonyi idillje éppen ezért hatott olyan bután. Pontosan hányan éltek így? És hányan tengődtek kisemmizett zsellérként, gyári munkásként vagy a stróman szomszéd jóindulatának kiszolgáltatva? Melyik volt a jellemzőbb 1940 Magyarországán?

A baloldali nyilvánosság 1919 utáni ellehetetlenítése, a ,,fehérterror” és általában a Horthy-rendszer nem náci ellenzéke szinte semmilyen szinten nem kapott teret a Magyar Világban. Jellemző módon a kiállítás úgy nyújtott lehetőséget az interaktivitásra, hogy a látogató nyugodtan belehelyezheti magát a Horthyék által meghatározott keretekbe. Például szavazhattunk a kiállítás legjobb részei mellett politikai pártokra is: így ha a Magyar Élet Pártjával elégedetlenek lennénk, ott vannak a nyilasok és a rendszerrel lepaktáló szocdemek. Mintha az ilyen választékhoz szükség lenne ,,időutazásra”.

Kéthly Anna szociáldemokrata politikus személye persze ezen a tárlaton is előkerült mint a jobboldal által a mai napig szinte egyedül engedélyezett baloldali politikus (persze Kéthly zseniális és bátor volt, ahogy sokan mások is a korban, csak róluk nem illik beszélni, mert Kövér László morogni kezd). Azt a kiállítás sehol nem jelezte ugyanakkor, hogy az 1922-ben elfogadott választási törvény csak Budapesten és agglomerációjában tette lehetővé a titkos szavazást, továbbá kor és nem szerinti, valamint vagyoni és műveltségi cenzust is bevezetett (a Tanácsköztársaságban elfogadott általános választójoggal ellentétben); továbbá rendszerszintűek voltak a választási csalások, különösen a vidéki választókerületekben.

A Horthy-rendszer alapvetően autoriter jellege egyszerűen el van hazudva a magyarságkutatók által, amiben tényleg semmi meglepő nincs, ezt szoktuk meg a kormánypropagandában is, a kiállítás igazán felháborító része azonban pár méterre arrébb volt található.

A Magyar Világban ugyanis egy külön falszöveg foglalkozott a zsidótörvényekkel, ami egyrészt több mint indokolt, másrészt már a grafikai megoldása is egy csúsztatás. A rendezők egy menórával jelezték ezt a szekciót, mintha ezek a jogfosztó törvények kizárólag egy vallási közösséget érintettek volna, nem pedig egy nagyon is heterogén, több százezres társadalmi csoportot.

A szövegben a szokásos jobboldali mítoszok és mentségek (fokozódó német nyomás, a Tanácsköztársaságban sok volt a zsidó, stb.) jelennek meg, így jellemző mondatnak tekinthető, hogy ,,Mindenekelőtt meg kell említeni, hogy a magyar társadalomban jelenlévő antiszemitizmus nem a zsidók kiirtására irányult.” Azt persze ,,elfelejti” a szerző, hogy ekkor még a német nácik sem ezen törték a fejüket (erről 1942-ben született döntés Wannsee-ban), de nyilván jár a köszönet a Kormányzó Úrnak, mert közéjük is lövethetett volna.

A rendezők ugyanakkor itt nem álltak meg, és egészen új szempontokat kínáltak a látogatók számára. Például sokakat meglephet, hogy a zsidótörvények egyik célja, ,,egy olyan társadalom létrehozása volt, amelynek minden tagja elsősorban magyarnak tartja magát és bármit kész megtenni a házájáért”(sic!). ,,Sokan vélték úgy, hogy a zsidók nem ilyen nemzetben gondolkoznak, ezért átnevelésre szorulnak vagy korlátozni kell őket.”

A szöveg sajnos nem tisztázza, hogy pontosan kik vélték így, pedig talán tanulságos lenne inkább róluk beszélni. De hamar el is felejtjük ezt a kérdést, mert újabb erős kijelentések következnek: ,,Ennek a vélekedésnek köszönhető, hogy bár a zsidók életét megbocsájthatatlan módon korlátozták, fizikai bántódásuk az 1944-es német megszállásig nem esett.”

Ennek a ,,logikának” persze semmi értelme nincsen, de ennél fontosabb, hogy aljas hazugság is. A munkaszolgálaton több tízezer honfitársunkat gyilkolták meg, és az 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás sem ,,idegenrendészeti eljárás” volt, ahogy Szakály Sándor néhány éve jellemezte.

A Magyar Világ egyszerűen nem tudott úgy beszélni a horthysta család idilljén túli valódi magyar világról, hogy az ne legyen ízléstelen és buta. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy a rendezők számára ők, pontosabban szólva ezek a nyamvadt uniformisok, a Horthy-címlapok tömegei és a ,,polgári élet” megannyi giccse és színpadi kelléke jelentik a nemzet beteljesülését, az ezen kívül esők pedig kizárólag zavaró tényezők. Ki akarják őket irtani? Dehogyis. Csak tudomást sem akarnak venni róluk, problémáikról, történeteikről és kultúrájukról.

A kiállítás persze ennél jóval többről szólt, például kiemelten foglalkozott az 1938-as Eucharisztikus Kongresszussal (ami hibátlanul sikerült), Budapest sötét oldaláról (volt zsidó bűnözés! – nem viccelek), a magyar film állítólagos aranykoráról, de el lehet olvasni Klebelsberg Kúnó mondatait is, amelyek szerint szeretni kell a gyerekeket. Ugyanakkor bevallom, hogy a tárlat ezen a részén már egészen máson gondolkodtam.

Mégis, miért vállal be egy ilyen kiállítást a Nemzeti Múzeum?

Először is tisztázzuk, a Magyar Nemzeti Múzeum nem tehető teljes mértékben felelőssé ezért a propaganda-tárlatért. Pontosan tudjuk, hogy ma minden olyan múzeum, aminek fenntartója valamelyik minisztérium (általában az EMMI) vagy egy fideszes önkormányzat, szinte naponta kerül olyan helyzetbe, hogy a szakmai alapú működését egy-egy fentről érkező direktívának megfelelően kell felülírnia. Ez a rendszer része, nem hibája.

Ma örülhet az egyszeri muzeológus, ha nem neveznek ki felé egy olyan megkérdőjelezhető szakmaiságú személyt, mint a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatójaként saját intézménye ellen éppen történelmi bűnöket elkövető Bernert Zsoltot vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőjeként (is) önbizalmát (elég sok) közpénzből építő Demeter Szilárdot.

Az egyszeri múzeumi dolgozó 2020-ban értékeli, ha olyan, a Kádár-rendszer szabályait szigorúan betartó főigazgatót tudhat magáénak, mint az egyre szomorúbban vergődő Baán László (Szépművészeti Múzeum és Magyar Nemzeti Galéria) vagy éppen a Magyar Nemzeti Múzeum élén álló Varga Benedek. Utóbbi pedig, amellett, hogy a múzeumi pletykák szerint kifejezetten jó kapcsolatot ápol a Kormánnyal, szakmailag is elismert muzeológus. 2016-os kinevezését megelőzően a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár sikeres vezetője volt, 2015 óta pedig a világ múzeumait összefogó szervezetének, az ICOM Magyar Nemzeti Bizottságának az elnöke.

Kár lenne azt is számon kérni rajta, hogy miért fogad be szakmailag nehezen védhető politikai kiállításokat. Megtette ő ezt már korábban, gondoljunk a Kereszt-tűzben – Keresztényüldözés a Közel-Keleten című vándorkiállításra, akárcsak Baán László, aki nyilván helyet adott a mára méltatlanul elfeledett Hősök, királyok, szentek című Kerényi-projektnek a Magyar Nemzeti Galériában.

Pitiáner, idétlen vagy éppen megalázó alkukba belemenni persze kellemetlen, de 2020 Magyarországán érthető, sőt, gyakran ez a felelős magatartás egy közintézmény vezetője részéről. Hiszen miért is lenne morális beszólni a miniszternek, vagy nemet mondani egy szakmaiatlan döntésre, ha utána évek vagy évtizedek munkáját, beosztottaid megélhetését teszed tönkre? Nyilván nem az, de ez esetben nem erről van szó.

A Magyar Világ ugyanis lényegesen eltér a korábbi butaságoktól, mert ez a fajta kritikátlan Horthy-nosztalgia, ezer és ezer hazugságával, csúsztatásával és szinte mellbevágó antiszemitizmusával kiemelkedik minden korábbi kormányzati megrendelés közül. Ahogy Kerpel Fronius Gábor főpolgármester-helyettesnek, úgy a látogatók többségének sem esett le, hogy itt egy befogadott kiállításról van szó, és egyértelműen a Nemzeti Múzeum kiállításaként aposztrofálta a Magyar Világot.

Fontos azért megjegyezni, hogy a múzeum saját kiállításai sem mentesek a politikailag buta és gyáva megoldásoktól. A Magyar Világtól csupán néhány méterre volt látható ugyanis a Közös Időnk ’89-90 című ,,közösségi kiállítás” (ami nem az, de ez egy másik téma), ahol újra kiderült, hogy Orbán Viktor szinte egyedül űzte ki az oroszokat.

Felmerül tehát a kérdés, hogy pontosan miért éri meg a Nemzeti Múzeumnak, hogy nem csak teret, de hitelt is adjon a legbutább történelemhamisításnak. Ugyanis a múzeumokat nem a legizgalmasabb, de talán a leghitelesebb közintézményeink között tartjuk számon, konkrétan ezért is tartjuk fenn őket.

Közös történelmünk, emlékeink és fájdalmaink gyűjtésére, megőrzésére és bemutatására, ahol mindenki megtalálja magát. Erre jelenleg a Nemzeti Múzeum nem alkalmas, és ez így lesz egészen addig, amíg a kormány képviselői napi szinten szólnak bele a kulturális intézmények programalakításába. Ugyanakkor, ha a Magyar Nemzeti Múzeum még arra is képtelen, hogy mint nemzeti intézmény az útszéli antiszemita propagandát visszautasítsa, nem mindegy, hogy ki vezeti?