Május elseje alkalmából szétnéztünk a Fortepanon, és kiválasztottuk kedvenc majálisos képeinket az 1950-es évektől a rendszerváltásig. Ráadásként pedig szerkesztőségünk tagjai a nagyszüleiket kérdezték arról, milyen emlékeik vannak a május elsejei felvonulásokról.  

„Budapestre költözésünk után talán azok a május elsejék voltak a legizgalmasabbak, amikor a fiatalságot képviselve sportgyakorlatokat bemutatva vonultunk végig a Dózsa György úton teljes szélességben, sortávolságot tartva, egyenruhában, kezünkben karikával vagy színes krepp-papírral feldíszített csörgődobbal a zene határozott és kellően hangos ütemére.

Több iskola már hetekkel korábban elkezdte a gyakorlást, ami bizony kemény munka volt, de mindannyian szerettünk volna megfelelni az elvárásoknak. Nagy-nagy csáberő volt, hogy szigoráról híres leánygimnázium lévén már a Népstadioni gyülekezőn is találkozunk igazi Fiúkkal – természetesen tanáraink szigorú tekintetének felvigyázásával. Május eleje számunkra sok szép kapcsolat megalapozója volt, és természetesen az örök motivátor, a tavasz igazi első napja….” – (Eszter, 72)

„Kétgyermekes anyukaként természetesen a gyerekeimnek is meg szerettem volna mutatni az élményt, amit a felvonulás jelentett. A kisebbik még csak 2 és fél éves lehetett, a nagylányom 6. Minthogy férjem dolgozott, egyedül indultam a kollégákkal felvonulni. Találkozó a Dembinszky utca magasságában volt a Dózsa György úton. Mikor meghallottuk a dolgozókat üdvözlő, üvöltő hangszórókból az intézetünket bejelentő és köszöntő mondatokat, nekilódultunk a zászlókkal, jelszavakat tartalmazó táblák özönével és színes léggömbökkel tarkított tömeggel. Természetesen az indulók ritmusára! … No, de ez nem a mi ritmusunk volt.

A kicsik tempójában indultam volna én is (körömcipő, csinos szűk szoknya, ridikül, kis szatyor vizecskével, ropival) szinte reménytelenül, hogy végigsétáljam az akkor gigantikusnak tűnő felvonulási utat… És ekkor szerencsére megjelent mentőangyalként egy nagyon kedves évfolyamtársam és családunk barátja (a Karesz), aki a kicsit nyakába véve végigkísért bennünket, sőt a csúcsok csúcsaként szerzett egy kék színű léggömböt is kislányom örömére… innen is köszönöm neki!!!” – (Eszter, 72)

„Mikor gyerekek voltunk, nagyon szerettük, mentünk felvonulni a templomhoz a piactérre. Azért szerettük, mert így fel lehetett menni a templomhoz, meg hát kötelező is volt. Iskolásként kellett menni mindig, térdzokniba, szoknyába. Felsősként rosszabb jegyet kaptunk, ha nem mentünk.

A téren meghallgattuk a beszédeket. Csak azok voltak itt, meg kis zene. Itt falun nem olyan volt, mint a városban. Szegény volt itt mindenki, úgyhogy csak beszéltek.

Asszonyként már a városban nem kellett mennünk felvonulni, mert az erkélyünk pont a párházra nézett, ahol a tribün volt. Onnan jól lehetett látni mindent, és ott már jó volt a zene is, és nagy volt a felvonulás. Mikor visszamentem dolgozni, akkor a munkatársakkal együtt vonultam, a gyerek meg ment az iskolai csoportjával külön.” – (Irén, 83)

„Minden május elsején a konzervgyárban gyülekeztünk reggel, ott dolgoztam. Ünnepség volt, de munkanap is: aki nem jött, nem kapott fizetést arra a napra. A gyártól a város főtere felé mentünk, ott volt a tribün meg a munkaadók. Elvonultunk előttük zászlókkal és kommunista, lenines képekkel. Ezután adták a kiváló dolgozó elismeréseket, és kitüntetettek nevét a tribünnél is bemondták – a hetvenes évek közepén egyszer az én nevemet is bemondták!

Utána kezdődött a majális, ott minden cégnek volt sátra, megvendégeltek minket virslivel, sörrel, kávéval, és kulturális műsorok voltak. Minden cégnél sör- és virslijegyeket osztottak, attól függően, hogy a dolgozóknak hány családtagja jött el velük. Olyan volt, mint a búcsú, csak sokkal nagyobb. Jó volt még, hogy akik a mezőgazdaságól jöttek, azokat traktorral hozták be, az utánfutón álltak, ahogy beértek a városba.” – (Anna, 67)

„Pécsen voltam bányász, egy részünknek be kellett öltöznie bányászruhába, és fel is vonultunk. Zászlókat osztottak, illetve volt egy nagy csillag, azt négyen vitték. Az út végén volt a tribün, ott prédikált valaki, és ott volt a sör meg a virsli. Pécsen mindez a Séta téren volt, meg a Rózsakertben.” – (László, 65)

„A Rákóczi katonaiskolában voltam tanár, és május 1-i felvonulásra készültünk. Én egy rádióskocsi tetején álltam, és fotóztam a készülődőket, mire a tiszt, aki a gyakorlatot vezette – egy régi katonatiszt, aki a Tildynek volt a szárnysegédje –, egyszer csak rámordított, hogy >>Holub alhadnagy, mit keres maga ott fenn?!<<

Gondoltam, biztos attól aggódik, hogy leesek, ezeknek a rádióskocsiknak domború volt a tetejük, de mikor lejöttem, mondta, hogy álljak be azonnal a zászlóvivők mögé, hogy segítsek nekik egyenesen menni, mert össze-vissza mentek, nem tudtak irányt tartani. A dísszemléken is a menetoszlopokban mindenki a tribün felé nézve tiszteleg, de a két szélső sor mindig előre néz, különben folyamatosan húznának jobbra, és nem tudnák tartani az irányt, ha a szélsők nem segítenének egyenesen menni.” –  (János, 90)

Jánostól 2 további saját fotót is kaptunk, az 1950-es évek közepén készültek: