Keir Starmer hagyományos munkáspárti környezetből jön, még a keresztnevét is a párt skót ^[1] alapítója, Keir Hardie után kapta, első generációs értelmiségiként járta végig a kifejezetten nehéz brit jogi szamárlétrát, és a múltban számtalan alkalommal volt a „nép ügyvédje” nagy cégek ellen.

Azonban széles körben hangoztatott mérsékeltsége, piacpártibb gazdaságpolitikai elképzelési és az imperialista külpolitikával való elnéző hozzáállása is kérdésessé teszik, vajon alkalmas-e Starmer a brit baloldal győzelemre vezetésére, és ami még ennél is fontosabb, Corbyn szocialista tömegmozgalmának összetartására. Utóbbi ügyben már az első héten eljátszani látszik számos aktivista bizalmát.

A 2019. december 12-i megalázó vereség után az nyilvánvaló volt, hogy a számos politikai és szociális törésvonal mellett darabokra szakadt brit Munkáspárt nem maradhat Jeremy Corbyn vezetése alatt. Arról már szép számmal születtek itthon is értékelések, mi az, amit a veterán, szocialista ellenzéki vezér véglegesen elrontott, és mi az, amit képtelen volt a politikában megváltoztatni. (A Mércén megjelentek közül például ezt az írást ajánljuk, vagy a tágabb kontextust érintve ezt és ezt.) Így a legnagyobb kérdés, ami öt éves vezetősége után maradt, az, hogy ki tudja majd ezt a figyelemre méltó, a brit politika alapkérdéseit is meghatározó mozgalmat átvezetni az egyre sűrűsödő válságok sorozatán.

A legfontosabb fordulat a gazdasági programban várható:

Corbyn és leköszönő árnyék-pénzügyminisztere, John McDonnell radikális gazdasági átalakítást ígért a párt megválasztása esetén. Starmer ugyan ezt a programot a megszorítás-ellenesség és a blairista „New Labour” neoliberalizmusa ellenében is támogatta, a párton belül újra pozícióba kerülő mérsékeltek azonban Corbyn gazdasági terveit, nagymértékű államosítási programjait és a munkahelyi demokráciát is szkepszissel nézik, elképzeléseinek nagyobb részét tehát minden bizonnyal nem viszik tovább.

Starmer új árnyék-kabinetje ezek helyett jóval klasszikusabb, szociáldemokrata, újraelosztó politikát hirdethet.

Egy dolog azonban biztos: az április 4-én, a pártvezető-választás végül egyetlen fordulóján 490.000 párttag szavazata közül Starmer nagy fölénnyel nyert, miután 275.480 szavazatot és 56%-ot szerzett, míg a corbynisták új jelöltje, a fiatal manchesteri Rebecca Long-Bailey csupán 27%-ot és 135.215 tag bizalmát szerezte meg. Az eredmény tehát egyértelmű: még a Jeremy Corbyn által a pártba bevonzott tagok nagy része is Starmerre voksolt végül, annak ellenére, hogy az őket főleg szervező szocialista Momentum Long-Bailey-t támogatta.

Starmer ugyan fontos szolgálatokat tett Corbynnak, de alapvetően a Munkáspárt brexit-stratégiájáért, és annak EU-párti, és a brexitet helytelenítő irányvonaláért volt felelős. Éppen ezért, miközben az ugyancsak a maradást támogató, nagyvárosi szavazótábor körében a legmagasabb ügyvédi és ügyészi pozíciókat is betöltő Starmer igazi sztár volt, aki ellenpontozta Corbyn nyilvános határozatlanságát a kérdésben, a vidéki, hagyományosabb munkáspárti bázisok kulcsszavazói mindvégig bizalmatlansággal kezelték.

Az „észszerű radikális”

A Long-Bailey-t támogató szocialista, balszárnyon elhelyezkedő Momentum és egyes nagyobb szakszervezeti szövetségek éppen ezt a kritikát, és Starmer óvatos, szociáldemokrata piacpártiságát hozták fel ellene. A brit baloldal utóbbi években jelentősen felduzzadt aktivista-bázisának leginkább radikális része pedig Keir Starmert „elitista liberális” vezetőnek tartja, és már a kampány első napjaiban támadni kezdte.

Igazuk van? A kérdésre a válasz sokkal kevésbé egyértelmű, mint hinnénk.

Starmer régi szereplő ugyan a hosszú ideig Tony Blair által meghatározott pártban, de származását tekintve mégis közelebb áll a londoni munkásosztályhoz mint akár ő, akár Corbyn. Starmer London akkor még hagyományosan dolgozók által lakott részében, – a mára üzleti negyeddé vált – Southwarkban született 1962-ben, és a Surrey grófság-beli Oxtedben, London egyik elővárosában nőtt fel. Édesanyja kórházi nővér, míg édesapja géplakatos volt. Mint ilyenek, párttagkönyves, többgenerációs munkáspárti tagok voltak, aktivitásukra jellemző, hogy még fiukat is a pártalapító Keir Hardie-ról nevezték el. Nem túlzás tehát, hogy Starmert a bölcső óta munkáspárti kitűzők vették körül, így a párthoz való lojalitást is szinte az anyatejjel szívta magába.

Mindemellett a Blair-generáció tagja is, ami azt is jelenti, hogy a hosszú, és az átlagos britek számára gyötrelmekkel teli Thatcher-kormányzás, és a John Major idején az országot sújtó gazdasági recesszió, valamint az ellenzék választási sikertelensége a baloldali hagyomány átértékelésére késztették őt is.

Starmer karrierje tehát az „új Labour” alapembereinek pályaképe: általános és középiskolái még jó minőségű állami iskolák voltak, amelyeket éppen az ő diáksága idején, tehát a nyolcvanas évek elején adtak át magánkézbe, úgy, hogy neki még nem kellett tandíjat fizetnie. Az érettségi után ezért nem is tudott azonnal Oxfordba vagy Cambridge-be járni (ehhez családi háttere nem volt elég gazdag), Leeds-ben szerezte meg ügyvédi képzését, 1985-ös diplomázása után innen került be végül St. Edmunds Hallba, Oxfordba, ahol 1986-ban szerzett polgárjogi diplomát. Starmer az alap ügyvédi praxis (solicitor) után nagyon hamar továbblép, és az angol jogban kiemelt szerepet vivő pozícióba (barrister) került 1987-ben.

A szerény családi háttér ellenére Starmer tehát megtestesíti az egyszerű, de ambiciózus angol álomkarrierjét, aki a rendszer lehetőségeit kihasználva szorgalommal és kitartással jut fokról-fokra előre, egy olyan politikai környezetben, ahol még a nyolcvanas évek végén is többet számítanak a származással járó előjogok, mint a képességek, vagy az elvégzett munka.

De a korszak mégis Starmernek kedvez, aki azt is pontosan tudja, mire akarja használni gyorsan szerzett hatalmát és befolyását: a gyengébbek védelmére. A barristerré válás az angol jogban azt is jelenti, hogy az ország vezető bírái és jogászai „rácshoz hívnak” egy exkluzív ügyvédi klubba (kicsit olyanok ezek, mint a Harry Potter-beli Roxfort évszázadokon át létező varázsló-házai), amelynek azután élete végéig tagjává válik az ügyvéd, függetlenül attól, mely cégnél dolgozik vagy melyik szervezetnél praktizál. Starmer 1987-ben a Middle Temple-be, aelőkelő, jó hírű, liberális szellemű jogi házába kerül be, mégis felváltja azt a Doughty Streetre, az emberi jogokat radikálisan kiterjesztve értelmező, és gyökeres alkotmányos reformért dolgozó klubba.

Mindjárt a váltás után pedig Starmer megkapja az évszázad ügyét is: az amerikai McDonalds ugyanis éppen 1986-ban perelt be két londoni, radikális zöld aktivistát hitelrontásért.

Ez az angol „common law” szerint két dolgot jelentett: az alpereseknek kellett bizonyítaniuk, hogy nem követtek el azzal hitelrontást, hogy a McDonalds állatokkal szembeni kegyetlenségéről és a dolgozók kizsákmányolásáról terjesztettek pár száz röplapot a londoni Stranden, és ehhez kirendelt ügyvédet sem kaptak.

Az ügyről, ami Nagy-Britannia leghosszabb hitelrontásos pere lett, és közel húsz évig tartott, Ken Loach és Franny Armstrong 1997-be egyórás dokumentumfilmet (McLibel) készítettek. Starmer – a kor divatos kék ingjében és piros nyakkendőjében, fiatal ügyvédként ekkor jelenik meg először a nyilvánosság előtt: a teljes ügymenet alatt ő látta el ingyen és bérmentve jogi tanácsokkal a beperelt zöld aktivistákat (Greenpeace London). Loach kamerája előtt is magabiztos, de határozott, a Doughty Street Chamber összes hagyományát megtestesítette: az elitellenes, de a rendszer igazságosságában, és reformjában hívő liberális radikálisét.

Már akkor megtanulhatta volna, hogy mindez a fáradságos és őszinte munka ellenére vajmi kevés: a londoni legfelsőbb bíróság előtt a gyorsétteremlánc az ügyet megnyerte. Starmer azonban 2004-ben a strasbourgi bíróság előtt folytatta, itt már a brit királyi kormányt perelték, és végül 2005 februárjában nyertek is: az Európai Emberi Jogi Bíróság 57.000 font kártérítést ítélt meg a két aktivistának, közel 20 év pereskedés után. Mindez azonban alig változtatott a nagy cégeket előnyben részesítő brit jogi gyakorlaton.

Részssikerként azonban a védők elérték, hogy 2013-ban – részben ennek az ügynek a nyomán – a hitelrontási, és jó hírnév megsértéséről szóló jogszabályt a parlament végül enyhítette. Igaz, eddigre az is kiderült, hogy az eredeti, McDonalds által kifogásolt röplapok írásában, 1986-ban több, álruhás, és a zöld szervezetbe beépült rendőr is részt vett, mint agent provocateur.

Szakítás Corbyn irányvonalával

Starmer terepe tehát a jogi úton, mindenféle tömegmozgalom nélküli, küzdelem a lassú reformokért. Nem is véletlen az, hogy a Corbynt és a hozzá kötődő mozgalmár-kultúrát megvető munkáspárti elit és parlamenti képviselők fehér lovon érkező megmentőként tekintenek a 2008-tól már wales-i főügyészként, 2015-től a London belvárosában található, főleg tehetős és liberális szavazók által lakott Holborn és St Pancras parlamenti képviselőjeként is közéjük tartozó Starmerre, újságaik dicsérik „megfontoltságát”, „északi gyakorlatiasságát” és a brit emberi jogi törvénykezés terén elért valóban számos eredményét.

A történetbe azért belerondít néhány epizód. A sikeres ügyvédet a Blair-kormányzat 2008-ban az állami ügyészség főigazgatójává nevezi ki. Még a vezetőválasztási kampány során pedig baloldali ellenfelei felidézték: Keir Starmer hivatala volt az, amely annak idején, 2009-ben a gyermekmolesztálási ügyei napvilágra kerülése után mégsem emelt vádat Jimmy Savile BBC-s műsorvezető ellen. Starmer ugyan az ügyben azzal védekezett, arra semmilyen befolyása nem volt, és nem ő kezelte, igazgatói pozíciójánál fogva azonban ez több mint kétséges, a háttérben pedig a politikai botrány elkerülésének szándéka állhatott egy amúgy is egyre nehezebb helyzetben lévő, kisebbségi baloldali kormány idején.

Magára Keir Starmerre jellemző, hogy egyelőre képes mind a pártelitet, mind a párttagok nagyobb részét is meggyőzni, maga mellé állítani. Csupán azokat a corbynistákat fordította maga ellen, akiknek éppen az volt a célja, hogy gyökeresen változtassák meg a pártot, és valóban radikális erőt hozzanak belőle létre. Starmer ugyanis nemcsak a brexit kérdésében vitatkozott a volt pártvezetővel, de elutasította NATO-kritikus, és palesztin-párti, internacionalista külpolitikáját is. Míg a párt baloldala egyértelműen képtelen lejáratókampányként gondolt arra, hogy a nagy hatalmú jobboldali sajtó, a hivatalos zsidó közösség vezetői antiszemitizmussal vádolták Corbyn köreit, sőt, olykor ő magát is, Starmer a kritikák lényegével egyetértett.

Főleg azért, mert ő meggyőződése szerint inkább Izrael pártján áll a közel-keleti konfliktusban, és noha a zsidó államot érő emberi jogi kritikákkal egyetért, nem tudja elfogadni, hogy a baloldal sokszor erőszakos eszközökkel is élő palesztin, és más felszabadítási mozgalmakkal szimpatizál, miközben az új pártvezető az izraeli hadsereggel sokkal elnézőbb.

Starmert ezenkívül családi szálak is kötik az országhoz, felesége Victoria Alexander-Starmer hagyományosan cionista, londoni zsidó családból származik: ő és Starmer is elkötelezettek Izrael támogatása iránt, az izraeli, jobboldali Times of Israel például lelkesen számolt be arról, Victoriának „tel-avivi rokonsága is van”. Keir Starmer maga megválasztása után azt nyilatkozta, „az antiszemitizimus gyökerestől való kiirtását „személyes ügynek tekinti”, és sikernek csak a hagyományosan kiterjedt zsidó származású tagság visszatérését fogadja el.

Politikájának ezt a fontos elemét azzal is hangsúlyozta, hogy míg a vezetőválasztásban második Long-Bailey pozíciója Starmer árnyékkormányában még bizonytalan, addig másik ellenfele, a palesztinok jogi harcával kifejezetten ellenséges Lisa Nandy már árnyék-külügyminiszteri pozíciót is kapott.

Noha Keir Starmer tehát nem tekinthető a párt jobbszárnya által teljesen elfogadhatónak, az bizonyos, hogy benne a Corbyn alatt elfogadott irányvonal – amely határozottan ellenzi a nyugati, imperialista politikát a Közel-Keleten, és ellenez mindenféle katonai beavatkozást – ugyancsak nem találhat benne támogatóra.

A megválasztott, új vezető a stíluskülönbségeket nem kívánja túlhangsúlyozni, ugyanakkor a koronavírus-járvány utáni súlyos kitörésben azonnal felajánlotta Boris Johnson miniszterelnöknek „konstruktív segítségét”. És noha rengeteg független, kritikus hang hívja fel arra a figyelmet, hogy a súlyos, sok halottal járó járvány a brit közegészségügy toryk általi szisztematikus leépítésének eredménye, Starmer egyelőre,  vezetésének első hetében semmiféle kritikát, vagy konfliktust nem vállalt az ügyben.

Starmert tehát ugyan túlzás „árulónak”, vagy ellenségnek tekinteni a Munkáspárt szempontjából, de egyértelmű kilábalást a baloldal válságából egyelőre nem látszik kínálni. A brexitet ellenzők végülis nagy többséggel a saját jelöltjüket választották meg, és a hagyományos, „mérsékelt baloldali” pártelit önmagát látja hagyományos életútjában. Az igazi feladat „Sir Keir” számára viszont ugyanolyan nehéz, mint Corbyn számára volt: az északi, idősödő, volt munkáspárti bázis visszahódítása Johnson új „nemzeti egységéből”. Akármekkora gazdasági válsággal is néz szembe a következő években az Nagy-Britannia, ez a középtől, vagy a blairista szárnytól lényegi átgondoltság nélkül ugyanúgy nem várható, mint a corbynistáktól.