A kerek 160 centiméteres magasságommal egész életemben alacsonynak számítottam, éppen ezért sokáig nem is akadtam fenn azon, hogy az üzletek felső polcait már nem érem el, vagy hogy a villamos álló kapaszkodóját csak nyújtózkodva tudom megfogni. Kicsi vagyok, ez van, igazodok – gondoltam.

Holott valójában egyáltalán nem lenne muszáj belenyugodnom ebbe, ugyanis mint sok évvel később rájöttem, alig maradok el pár centivel a női átlagmagasságtól. Mégis egy olyan világban élek, ahol napi szinten szembesülök azzal, hogy ez a világ nem rám, nem ránk van szabva.

Éppen ezért töltött el nagy lelkesedéssel, amikor tavaly szembejött velem Caroline Criado-Perez Láthatatlan nők című könyve, ami rengeteg döbbenetes adattal, statisztikával és kutatással bizonyítja: nem velünk van a baj. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a társadalmat férfiak rendezték be, akiknek eszébe sem jutott, hogy a nőknek talán eltérő igényeik, szempontjaik lennének. Így van ez a törvényhozásban, a várostervezésben, az orvostudományi kutatásoknál, a technológiai fejlesztéseknél és a munkahelyi körülmények megteremtésekor is.

Valószínűleg nem én voltam a világon az egyetlen nő, aki úgy érezte, mindennapos frusztrációjával megértésre talál a nőkről szóló adatok hiányát vagy semmibe vételét feltáró könyvben, ugyanis a Láthatatlan nők külföldön díjnyertes sikermű lett, nemrég pedig végre megérkezett magyarul is, a Gabo kiadó gondozásában.

Férfiaknak áll a világ

Számos, a könyvet méltató cikkben azokat a történeteket emelték ki az újságírók, mint például Michelle esete, aki hiába érzett a bélrendszerében kínzó fájdalmat, a férfi orvosok évtizedekig nőgyógyászati vagy éppen „pszichés” problémának ítélték ezt meg, és végül egy női orvos kellett ahhoz, hogy kiderüljön, valójában a vastagbelével vannak gondok. Kétségtelen, hogy ezekről a helyzetekről mindig meghökkentő hallani, de arról, hogy az egészségügyben milyen gyakran szenvednek a nők a tüneteik elbagatellizálásától vagy a félrediagnosztizálás miatt, talán mind tudnánk mesélni.

A könyv erőssége azonban sokkal inkább azokban a fejezetekben rejlik, ahol Criado-Perez azokat a területeket boncolgatja, amelyekről valószínűleg nemtől függetlenül aligha feltételeznénk, hogy lehetne másképp; lehetne úgy is, hogy a női szempontok is érvényesüljenek.

Az egyik ilyen a közlekedés. Amint azt a szerző leírja, az adathiányból kiviláglik, hogy a döntéshozó közlekedéstervezők nagyrésze férfi, akik magukból kiindulva általában csak a „munkavégzéssel kapcsolatos mozgásokra” figyelnek, ami az ő értelmezésükben kizárólag a  bérmunkát jelenti. Éppen ezért tervezéskor az autós közlekedésre és a csúcsidős forgalom optimalizálására törekedtek. Arra viszont nem gondoltak, hogy a közlekedésben a nők is ugyanúgy részt vesznek, csak ők sokkal bonolyultabb mintákat írnak le a fizetetlen, háztartási és gondoskodási munka elvégzésével, nem csak annyit, hogy reggel és este megtesznek 1-1 autóutat a munkahely és az otthon között: elhozzák a gyereket az iskolából, elmennek bevásárolni vagy ügyeket intézni, és mint kiderült, ehhez gyakran tömegközlekedést vesznek igénybe vagy gyalogolnak. Csakhogy, ahogy sokszor a férfiak számára maga a női fizetetlen munka is láthatatlan, úgy tervezéskor sem foglalkoztak ezzel sokáig.

„Londonban háromszor nagyobb a valószínűsége, hogy a nők viszik iskolába a gyerekeket, és 25 százalékkal nagyobb az esély rá, hogy egy nőnek közlekedési füzérekben kell utaznia. Ha a háztartásban egy kilenc évnél idősebb gyermek is él, ez az arány 39 százalékra emelkedik” – olvasható a könyvben.

Criado-Perez sok országban megfigyelhető, évtizedes tendenciákat támaszt alá adataival, és mindegyikből nagyjából ugyanaz derült ki: a nőket figyelmen kívül hagyták. Mint írja, részben ezért is történhetett például az, hogy az angliai konzervatív kormány megszorítása Európa egyik legdrágább és legrosszabb tömegközlekedési hálózatát hozta magával, miközben az útépítésre a kiadások csökkentése ellenére is több millió fontot szántak. Viszont pozitív példa, hogy Svédországban, amikor  először az utakról kezdték el a havat takarítani, miután észlelték a női közlekedési mintázatokat rájöttek, hogy érdemesebb megcserélni a takarítási sorrendet. Így a hótakarítást onnantól a járdákkal kezdték, mert egyrészt könnyebb autóval hóban közlekedni, mint gyalog, másrészt a betegfelvételi adatokkal összevetve is kimutatható volt, hogy kevesebb lett azoknak a nőknek a száma, akiket a hó okozta balesetek (pl. csúszás) kellett ellátni, és ezzel az egészségügy kiadásai is csökkentek. De megdöbbentő az is, hogy kimutathatóan csökken a szexuális zaklatások bejelentésének száma, amikor egy városban a buszmegállókat akár csak pár méterrel közelebb rakják egy frekventáltabb, jobban kivilágított területhez.

A könyv másik kiemelkedő része a munkáról szóló fejezet, ahol már sokkal súlyosabb következményekre mutat rá az, hogy a női igényeket egész egyszerűen kihagyják az adatgyűjtésből és a tervezési folyamatokból. Habár a Criado-Perez által említett statisztikákból kiderül, hogy sokkal biztonságosabbak lettek a munkahelyek az elmúlt 100 évben (az Egyesült Királyságban az 1900-as évek elején évente 4400 ember halt meg a munkahelyén, 2016-ra ez a szám 137-re csökkent), kiderült az is, hogy csak a férfiak körében csökkent a munkahelyi balesetek száma ez idő alatt – a nők körében történteké még nőtt is. Egyszerűen azért, mert a fejlesztéseket rendre egy 70 kilós, 40 éves „mintaférfihez” igazítják.

„Rengeteget tudunk az építkezések során használt nehéz munkaelemek emelésének módjáról: milyen nehéz lehet a súly, hogyan kell a legbiztonságosabban megemelni, és így tovább. De ha az kerül szóba, hogy a különböző ápolási feladatok során néha meg kell emelni egy másik embert… nos, ez csak női munka, ahhoz meg kinek van szüksége képzésre?” – írja a szerző a könyv egyik fontos szakaszában.

Ám Criado-Perez fontos megállapítással folytatja, mégpedig azzal, hogy nem csak helyszíni baleset következtében ölhet, vagy sebesíthet meg minket a munkánk, hanem a foglalkozás miatti megbetegedéseken keresztül is. Évente 8000 ember hal meg rákban a munkájához köthetően, és bár hiába látszik, hogy az iparosodott országokban a mellrák szignifikánsan gyakoribbá vált a nők körében, valamiért még mindig a férfiak betegségeinek megfigyelésén alapulnak az ezzel kapcsolatos adatok.

Ahogy azt egy, a könyvben megszólaló kutató mondja, a bányászokat érintő porártalmakról mára mindent tudni, de a tipikusan női munkakörökben előforduló fizikai vagy kémiai ártalmakról máig alig vannak statisztikák. Itt a szerző példaként többek között a gyári munkaruházatot hozza fel, amelyek egyrészről azért problémásak, mert bár állítólag „uniszexek”, valójában a védőhevederek és a szabásvonalak mind a „mintaférfira” vannak tervezve, a nőknek pedig így a munkaruházatok sokkal kevésbé kényelmesek, sőt bizonyos esetekben magát a munkavégzést is nehezítik és veszélyeztetik. Másrészt a vegyszerek összetételénél is a férfiak bőrének a vastagságát és tűrőképességét veszik alapul, csakhogy valójában ezekkel a szerekkel inkább nők dolgoznak. Arról pedig nagyon is van adat, hogy több ilyen kemikália esetében összefüggést mutattak ki a vegyületek és a vetélés, illetve a rákbetegség vagy tüdőbetegség kialakulásának kockázata között. Ezen a területen mégis elmaradnak a fejlesztések.

Egyszóval nem túlzás azt állítani: az iparosodott társadalomban a jellemzően férfiakról szóló adatokra való támaszkodás a nők életébe is kerülhet.

A szembesítés megvan, az elszámoltatás elmarad

A Láthatatlan nők rengeteg adatával és szemléletes történetével kétségtelenül meggyőző, azonban van némi gyengesége is. Az egyik, hogy bár tényleg jó ez a 428 oldalnyi tömör bizonyíték, de azért kár, hogy Criado-Perez inkább a mennyiséget választotta a minőség helyett. A rengeteg feldobott példa ugyanis megmarad a felszínen, a szerző leírja az összegyűjtött adatokat és az ebből levont következtetéseket, viszont a „miért?” kérdésre sok esetben nem próbált meg puszta hipotéziseknél megalapozottabb válaszokat találni. Amint elkezdenénk megérteni egy felvetett esetek tágabb kontextusát, és szeretnénk többet megtudni az adathiány okairól vagy az említett történet körülményeiről, máris ugrunk a következő példára. Ugyanakkor azt is érdemes hozzátenni, hogy miután nem kell különösebben elmerülni és komplex társadalmi vagy gazdasági jelenségeket megérteni az adatok mögött, a könyv viszonylag könnyen fogyasztható, de mégsem érezni, hogy elveszünk a számok között.

A másik probléma már komolyabb, ugyanakkor rá lehet fogni arra, hogy ez is csak azt igazolja, mennyire szükség van a nőközpontú ismeretterjesztő könyvekre a szemléletformáláshoz és a internalizált elnyomás feloldásához: olvasás közben ugyanis nem tud nem feltűnni, hogy Criado-Perez írásában végig ott van valami rejtett feszültség. A szerző ugyanis hiába sugallja azt számos helyen, hogy az adatok megváltoztatására azért van szükség, hogy megszűnjenek a nemi egyenlőtlenségek és a mindennapos diszkrimináció, rengetegszer azért érvel a női adatok involválása mellett, hogy annak gazdasági haszna lenne: növelné a GDP-t és segítené a termelés hatékonyságát. Pedig az Utószóban az írónő maga is megjegyzi, meglepte, hogy milyen sok kifogással találkozott, amikor azután kutatott, miért is mellőzik a nőket adatfelvételkor és tervezéskor olyan gyakran.

Ezek után jogosan teheti fel magának a kérdést egy rendszerkritikus feminista: ha Criado-Perez kifogások helyett igazságosabb adatokat kér, akkor ő maga miért keres kifogásokat arra, hogy a társadalmi egyenlőség mellett a neoliberális logikába beilleszthető indok is legyen arra, miért jó az mindenkinek, ha a nőkre is reflektálnak a társadalmi berendezkedést alátámasztó statisztikák?

Aligha kell ennél jobb példa arra, hogy lássuk, a patriarchátus logikája nem haladható meg a kapitalizmus logikájának meghaladása nélkül.

A rendszerkritikus feminizmus pedig hiányzik a forráskritikánál is. Criado-Perez reflexió nélkül, a „bajtársiasságba” bevonva írja le a Facebook operatív igazgatójának történetét, aki korábbi vezető pozíciójában a Google-nél kismamaként kiharcolta az irodához közeli parkolóhelyeket a terhes alkalmazottaknak. Csakhogy egy feminista, nők egyenlőségét célul kitűző könyvben talán nem ártott volna megemlíteni, hogy a Facebook óriásának vezetésével azért a kapitalista kizsákmányolás számos, nőket is érintő formája az ő lelkén is szárad. De ugyanígy, Criado-Perez Melinda Gates és Hillary Clinton női adatokat gyűjtő  szervezetét is bármilyen személyi reflexiók nélkül kezeli, pedig ha valamire, arra bizony van tetemes adat és bizonyíték a sajtóból, hogy a világ legbefolyásosabb női előszeretettel állnak oda a reprezentatív ügyek mellé, de a tényleges emancipációt elősegítő, strukturális és egyenlőségre törekvő változásokkal kapcsolatban – mint például az államilag finanszírozott univerzális egészségügyi ellátás – már kevésbé lelkesek.

Éppen ezért, miután az efféle összefüggések és körültekintő reflexiók hiányoznak a Láthatlan nőkből, csalódni fog, aki egy tényekkel és számokkal körbebástyázott feminista manifesztóra számít. A rendszerkritikusságot felesleges keresni benne, ugyanakkor azt nem lehet elvitatni, hogy Criado-Perez hatalmas és megannyi területet átfogó gyűjtése az adatok torzításáról és nemi diszkriminiációjáról kiváló lehet arra, hogy meggyőzzük vele a nemi egyenlőséggel szkeptikus társainkat, ugyanis itt tényleg azt lehet mondani, hogy a tények magukért beszélnek. Továbbá szemet felnyitó olvasmány lehet azon nők számára is, akik azt hiszik, hogy ők maguk nem érintettek szexizmusban vagy bármilyen hátrányban pusztán a nemük miatt.

A könyv ugyanis abban nagyon erős, hogy bemutassa, a nemi diszkrimináció alól tényleg senki nem kivétel, függetlenül az osztályhelyzetétől, a foglalkozásától, a bőrszínétől vagy a földrajzi elhelyezkedésétől. Ez pedig a nők adatokban való láthatlanságával csak napról napra csak normalizálódik.