Ahogy egyre mélyebbre ásom bele magam a római katolikus egyházon belül elkövetett szexuális bántalmazási ügyek tanulmányozásába, illetve minél több áldozattal találkozom, egyre inkább kezdem megérteni, hogy amíg az egyház nem ismeri el, hogy ebben a súlyos kérdésben nem csupán egyéni elkövetőkről, hanem rendszerszintű problémáról, strukturális bűnről van szó, addig semmilyen valós változás nem fog történni.

Cikkemben azt vizsgálom, melyek azok a tényezők, amelyek fennállása szükséges az egyházon belüli szexuális bántalmazás létrejöttéhez. És felteszem azt a nagyon kellemetlen kérdést, hogy vajon a cölibátus lehet-e közvetlen oka a szexuális visszaéléseknek, vagy éppen a cölibátus az a rendszerszintű hiba, ami mindezt okozza. Írásom olyan részleteket is tartalmaz, amelyek a nyugalom megzavarására alkalmasak.

Háború a katolikus egyházon belül: feltárók és eltussolók

Írásom egyik inspirálója Geoffrey Robinson írása és munkássága, aki 1984 és 2004 között Sydney püspöki helynöke volt. Ekkor gyógyíthatatlan rákos megbetegedése miatt fel kellett hagynia a szolgálatával. Ő volt az a püspök, aki az Ausztráliában a 80-as években kirobbant súlyos abúzus botrányok idején nagyon keményen beleállt a küzdelembe, mégpedig az áldozatok oldalán.

Ebben a harcban azonban egy óriási politikai hatalommal bíró ellenféllel találta magát szemben, az ausztrál bíboros Georges Pell személyében, aki Robinson tevékenységét mindenáron el akarta lehetetleníteni. Pell neve bizonyára sokak számára ismerősen cseng, 2014 februárjában Ferenc pápa a Vatikán teljes pénzügyi működéséért felelős gazdasági titkársága prefektusának nevezte ki.

S így a Szentszéken belül a harmadik legmagasabb beosztású emberré vált. 2019-ben tört ki a botrány körülötte, majd a (világi) bíróság pedofília vétségében elítélte. Pell öt ízben követett el szexuális visszaélést a melbourne-i Szent Patrik-székesegyház templomi kórusának két kiskorú tagjával szemben a kilencvenes években. S így lett belőle a mai napig a legmagasabb beosztású katolikus egyházférfi, akit bíróság kért számon köztörvényes bűntetteiért. Tehát nem véletlen, hogy mindenáron fel akarta tartóztatni Robinsont és az igazság feltárását.

Nagyon egyetértek Robinsonnal abban, hogy a gyerekek elleni szexuális bántalmazás a római katolikus egyházon belüli erőszak jéghegyének csúcsa.

Vagyis minden egyes rendszeren belül az az erőszak, amelyet a leggyengébbek ellen követnek el, a mutatója, egyfajta lakmuszpapírja annak, hogy milyen erőszakpotenciál rejtőzik az adott rendszer egészében.

Robinson szerint: „minden egyes szexuális visszaélés elsősorban hatalmi visszaélés”, és a hatalmi visszaélésnek a katolikus egyházban nagyon sokféle arca van. Nem csupán az, hogy mindez a borzalom megtörténhet, hanem az is, ha az áldozatokat elhallgattatják, elnémítják, láthatatlanná teszik. Vagyis sokszorosan elárulják.

Ahogy Ferenc pápának mondta egy túlélő, amikor személyesen felkereste őt: „Jézus mellett ott volt az édesanyja, amikor szenvedett és meghalt. Az én anyám, az egyház, azonban fájdalmamban és magányomban cserben hagyott engem.” Ez következik abból, amikor sok egyházi vezető számára az egyház hírnevének megóvása sokkal fontosabb, mint az áldozatok ártatlan szenvedése.

Robinson nagyon keményen bírálta a 90-es években II. János Pál pápa viszonyulását a szexuális bántalmazási ügyekhez, és megfogalmazta azt is, hogy addig nem lesz valós változás, amíg az egyházi vezetők meg nem szabadulnak azoktól a régi viselkedési normáktól, amelyek évezredekig domináltak a katolikus egyházban: mint pl. az eltitkolás és az eltussolás, illetve az egyház jóhírének minden áron való védelme.

Ennek tipikus példája volt II. János Pál pápa levele, amit 1993-ban az USA püspökeinek írt a szexuális bántalmazási botrányok kapcsán. A levél kizárólag a püspököknek szólt, és a pápa egyáltalán nem említette az áldozatokat. Ferenc pápa az első, aki beszél az áldozatokhoz is, sőt, személyesen találkozik a túlélőkkel, amikor csak teheti. A korábbi pápa levelének mintegy egyharmada a sajtó „szenzációéhségéről” beszélt, és mindenért a sajtót tette felelőssé, amely szerinte egyház-lejárató kampányba kezdett.

Ezt a mintát átveszik a posztkommunista országokban a római katolikus egyház egyes jelenlegi vezetői is, akik szerint az abúzus ügyek csupán a balliberális média kitalációi. Nagyon problémásnak tartom azt, hogy a magyarországi esetekről is elsősorban ők tudósítanak, és az egyházi sajtó többnyire még mindig mélyen hallgat. Vajon miért?

II. János Pál problémaérzékenységének teljes hiányát mutatja az is, hogy ebben a levelében egyedüli megoldásként erre a súlyos, az egyházat alapjában megrázó problémára az imádságot ajánlotta. Ezt a hatékony problémamegoldást utódja, XVI. Benedek pápa is szorgalmazta, amikor azt ajánlotta az ír katolikusoknak a kitört abúzus-botrányok kapcsán, hogy „kínáljanak fel böjtölést, imádságot, az Írás olvasását és irgalmas munkákat annak érdekében, hogy az ír egyház elnyerje a gyógyulás és megújulás kegyelmét”.

Hozzájuk képest óriási változást jelent Ferenc pápa hozzáállása, aki számos gyakorlati lépéssel húzta alá a meghirdetett zéró toleranciát az egyházi szexuális bántalmazás kapcsán. Majd még tavaly decemberben feloldotta a visszaélési ügyekre vonatkozó pápai titoktartást, amit két elődje vezetett be. Kicsit korábban, 2019 májusában írt egy apostoli levelet „Ti vagytok a világ világossága” címmel, amelyben kötelezett minden papot, nő és férfi szerzetest, hogy jelentse egyházi elöljárója felé a tudomására jutott szexuális visszaélést.

És arra kötelezett minden egyházmegyét, hogy egy éven belül hozzon létre egy mindenki számára hozzáférhető bejelentő rendszert, ahol jelezhetik a szexuális bántalmazást, illetve annak rejtegetését. Kérdés persze, hogy idehaza, ahol még ma is leginkább az a fajta attitűd dominál a papok és püspökök körében, amit II. János Pál pápa sugalmazott a 90-es években, mikor hoznak a Ferenc pápa által bevezetett újítások valódi változást.

Hiszen ehhez előbb a probléma valós súlyát kellene a magyar egyházi vezetőknek is megértenie, valamint azt, hogy ha nem kezdik el saját maguk feltárni az ügyeket, ha nem hagynak fel a régi mintákkal (eltussolás, elhallgatás), akkor majd idővel egy hatalmas botrány fogja ezt kikényszeríteni, ahogy ez már számos országban megtörtént. Nemcsak nyugaton, hanem pl. Lengyelországban is. És egy ilyen botrány révén persze sokkal jobban fog sérülni az egyház hírneve, mintha maga sürgetné végre a gyógyító változást.

Aktuális információk a magyarországi esetekről

Jóllehet nem rendelkezünk olyan adatokkal, mint sok egyház, illetve a magyar katolikus egyház semmilyen vizsgálatot nem rendelt el még az esetek feltárására, mégis vannak számaink. Ezeket a számokat Urfi Péter újságíró kutatásából, az ő engedélyével vettem át.

A médiában külön megjelent egyes esetek, valamint az egyházmegyék és szerzetesrendek 444-nek küldött válaszai összesítéséről van szó. Fontos megjegyezni, hogy az egyházi vezetőknek eltérő megfogalmazásaik voltak arról, milyen időtávra vonatkozik az adatközlésük (ez leginkább az elmúlt „pár évtized”, vagy a hivatalba lépésük óta eltelt periódus), továbbá az egyházmegyék nagy része nem adott egyértelmű választ.

• Magyarországi vizsgálat eredményeként szankcionált papok: 10 (akiket elítéltek, kizártak, felfüggesztettek vagy maguk léptek ki);
• Folyamatban lévő, illetve ismeretlen eredményű vizsgálatok: 11;
• Felmentéssel végződő vizsgálatok: 3;
• Külföldi eljárások magyar papok ellen: 2 (őket szankcionálták tulajdonképpen);
• Nem felszentelt egyházi alkalmazottak elleni eljárások: 6.

Persze azt, hogy mi rejtőzik e számok mögött, és mi lehet a szexuális bántalmazási ügyek valós mértéke hazánkban, azt megsaccolni sem lehet.

Csak példaként említeném a Német Püspöki Konferencia megbízásából 2014-2018 között végzett interdiszciplináris, úgynevezett MHG vizsgálatot, melynek eredményeit 2018 augusztusában tették nyilvánossá. Ezek szerint 1946-2014 között Németországban összesen 3677 gyermek esett áldozatul 1670 egyházi személy által elkövetett szexuális zaklatási bűncselekménynek. A vétkes klerikusok aránya 4,4%-át teszi ki az egyház összes papjának.

De ennek a kutatásnak az eredményeit sajnálatos módon messze felülmúlta az a független kutatás, amelyet Jörg Fegert, az Ulmi Egyetem Gyermek- és Ifjúságpszichiátriájának igazgatója vezetett. E kutatás szerint az MHG vizsgálat, ami kizárólag a meglevő egyházi aktákat vette alapul, csupán a „jéghegy csúcsát” mutatta.

Hiszen feltehetően rengeteg eset soha nem lett dokumentálva, sokszor az áldozatok nem is tettek bejelentést. Az ulmi kutatás szerint az ún. „sötétmezőben”, amiről semmit nem tudunk, amiről egyetlen egyházi akta sem tudósít, összesen mintegy 114 000 áldozat lehet. De ezeket az eredményeket újabb vizsgálattal még pontosítani akarják.

A katolikus egyházon belüli szexuális bántalmazás okai és a tévhitek tisztázása

Legelőször oszlassunk el három alapvető tévhitet!

1. Nem a cölibátus az egyetlen oka a szexuális bántalmazásnak, ennyire nem egyszerű a probléma. De sajnos a cölibátus is szerepet játszik benne. Később megmutatom azt a három tipikus esetet, amikor biztosan állítható, hogy a szexuális visszaélés oka közvetlenül maga a cölibátus.

2. A homoszexualitás sem meghatározó probléma! Gyakori érv (ultra)konzervatív körökben, hogy a homoszexuális papok molesztálják a gyermekeket. Csakhogy ez nem így van. Hiszen tudjuk, hogy a homoszexuális felnőttek más homoszexuális felnőttekhez vonzódnak. Ezzel szemben a kiskorúakhoz való vonzódás – akár kisfiúk, akár kislányok iránt – egészen más jelenség. Erről is írok még a későbbiekben.

3. A tettesek nem szörnyek! Éppen ellenkezőleg, gyakran kifejezetten sármosak, vonzóak, hatásuk van az áldozatokra, amivel megnyerik a bizalmukat. Olyannak látszanak, mint a nagyon kedves barátok vagy rokonok. A papi vagy a szerzetesi élet más területein példaszerű életet élhetnek. Éppen ezért olyan nehéz megtalálni őket.

A szexuális bántalmazás három tényező együttes fennállásakor lép fel. Ez a három tényező pedig a következő:

1. egészségtelen pszichés alkat

2. egészségtelen elképzelések a hatalomról és a szexualitásról

3. egészségtelen környezet vagy közösség

Egészségtelen pszichés alkat: pedofília és efebofília

Két fogalmat kell elkülönítenünk egymástól: a pedofilok a 12 év alatti gyermekek, az efebofilok pedig a 12 év feletti kiskorúak iránt éreznek vonzalmat.

Torz elképzelések a hatalomról és a szexualitásról

Minden egyes szexuális túlkapás elsősorban visszaélés a hatalommal, mégpedig szexuális formában. A spirituális hatalom minden hatalom közül a legveszélyesebb, magában foglalja még a másik ember örök sorsáról való döntés jogát is. Ezért csak a legnagyobb óvatossággal szabad bánni vele. A spirituális vagy szakrális hatalommal azért olyan könnyű visszaélni, mert az áldozat a papot Isten közvetlen képviselőjének tekinti, ezért bízik meg benne, ezért teljesíti minden kérését, mégpedig feltétlen odaadással.

A legrosszabb eset az ún. messiás-komplexus, amikor valaki úgy érzi, hogy Isten meghívta, kiválasztotta őt egy különleges feladatra, és ezért felette áll minden szabálynak, ami a szokványos halandókra vonatkozik, még az erkölcsi szabályok sem vonatkoznak rá. Nekik egyáltalán semmilyen bűntudatuk sincsen, bármit is kövessenek el.

A másik nagyon veszélyes dolog a tökéletesség kísértése, a perfekcionizmus rögeszméje. A papok, szerzetesek felé van az az elvárás, hogy tökéletesnek kell lenniük. Ezt erősíti az elöljáró, a közösség, a média, a nyilvánosság nyomása. Ha rájönnek arra, hogy erre nem képesek, legalább ennek a látszatát akarják kelteni. Ez is okozza a hibák eltussolásának kényszerét. S a hibák közül nyilvánvalóan a legsúlyosabb éppen a szexuális bántalmazás..

De a papoknak, szerzeteseknek nincsen könnyű dolguk azzal sem, hogy miként integrálják a saját szexualitásukat egy olyan életformába, ahol nem lehet szexuális életük. Tudjuk jól, hogy az érosz és a vágy a szenvedély, a fantázia és az álmok forrása. Ez a forrás össze van kapcsolva az érzékenységgel, a megérinthetőséggel és a sebezhetőséggel, és ez az alapja az együttérzésnek is. A vágy elnémításával eltűnik a szeretet természetes melegsége és spontaneitása. Ami megmarad, az a személytelen jóakarat. Ahol az érosz nem kap elég figyelmet, ott a szüzesség puszta kontrollá és szeretetlenséggé változik.

„Egy fiatal ember jó okból kész lehet arra, hogy leéljen egy életet genitális szexualitás nélkül. De egyetlen fiatal ember sem, akinek tiszta az elméje, lehet képes arra, hogy akárcsak egyetlen pillanatra is olyan életet képzeljen el magának, amiben nincsen érosz, amiben nem csordul túl a szeretet” írta Robinson.

Ha a papok, szerzetesférfiak megtagadják magukban az éroszt, akkor ezzel együtt megtagadják a saját női részüket is. Ezért válnak képtelenné a belső reflexióra, a közelség megélésére. A gyengédség elvesztése révén éppen azt veszítik el, ami az embert, emberré teszi. És akkor még nem is beszéltünk azokról a klasszikus mintákról, amelyek ma is sok pap és szerzetes életét megmérgezik: önmegtagadás, önmegalázás, a világtól való teljes eltávolodás, elidegenedés.

Lélekromboló környezet és közösség

Szemináriumok, a noviciátus nagyon sok szempontból lehet egészségtelen és romboló: az egynemű környezet, a szülők és más gondoskodó felnőttek hiánya, a másik nem „fenyegetettségként” való megélése a saját hivatásra nézve, a szexuális önmegtartóztatásban való életre való felkészítés hiánya, a személytelen környezet érzelmi izolációhoz vezet, a szellemi, spirituális fejlődés túlhangsúlyozása az emberi fejlődés rovására, a közelség normális megélése csak titokban történhet meg.

Nem a progresszív, hanem a tekintélyelvű gondolkodás az abúzus melegágya

Gyakran az abúzus kiváltó okának tekintik a konzervatívok a „liberális szellemiséget”, a nyugati dekadenciát vagy a szexuális szabadságot hozó ’68-at. Miért hamis ez az érvelés?

Hans Zollner, a vatikáni Gyermekvédelmi Központ vezetője írta: „Megállapítható, hogy a kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélés a világon mindenhol előfordul. Akkor is, ha sok helyen nincsenek erről számadatok. A Hittani Kongregáció – az egyházvezetés azon hatósága, amely büntetőjogi eljárásokat folytat a megvádolt papokkal szemben – állásfoglalásából egyértelműen kiderül, hogy a bántalmazás e formája minden helyi egyházban megjelenik. Így az a mind a mai napig gyakran használatos érv, miszerint a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális erőszak a dekadens, nyugati egyházak problémája, hamis és megtévesztő. Eltereli a figyelmet arról, hogy az egyház életében vannak olyan nyilvánvaló tényezők, amelyek kedveznek a visszaéléseknek, vagy ezek leleplezését és megbüntetését gátolják, illetve akadályozzák.”

Tehát nem a progresszív, nyitott teológiai gondolkodás és attitűd kedvez az abúzusügyek elszaporodásának, hanem éppen a zárt gondolkodás, a szigorú, rigid tekintélyelvűség. Ahogy Zollner fogalmaz: „ott, ahol az (egyházi) miliő elzár, és ahol a nyílt konfliktust, valamint a tanulási- és fejlődési folyamatokat démonizálják, exponenciálisan megnő a szexuális visszaélések veszélye.”

Ahogy Foucault fogalmazta, az egyházon belüli engedelmességre való nevelés a totalitarizmus melegágya. Nem véletlen, hogy az abszolút engedelmességet legfőbb erénynek tekintő nevelés eredményei olyan gyermekek, nők, kispapok, szerzetesjelöltek, akik nem képesek nemet mondani bántalmazóiknak, hiszen alapvetően nem képesek nemet mondani, mert az nem erénynek, hanem ellenkezőleg, bűnnek számít ebben a rendszerben.

Egy ilyen totalitárius hatalmi struktúrára épített rendszerben nem véletlen, hogy kényük-kedvükre garázdálkodhatnak a prédájukra leselkedő szexuális ragadozók.

A cölibátus szerepe és felelőssége az egyházon belüli szexuális bántalmazásban

Három olyan forgatókönyv létezik, amikor a cölibátus közvetlen oka a szexuális bántalmazásnak. Nézzük meg azt a három típus esetet!

1. Szexuális jellegű túlkapások nemcsak gyerekekkel, de felnőttekkel szemben is előfordulnak az egyházban. Különösen a nőkkel szemben. Ez ráadásul nem kelti fel a figyelmet, mert a rendőrség a beleegyezésből indul ki, és így nem állapít meg bűncselekményt. Ennek tipikus esete az, amikor egy gyóntatói, lelkivezetői kapcsolatban a tettes előbb megszerzi az áldozat maradéktalan bizalmát, kiszedi a legmélyebb titkait, még a házassági problémáira, szexuális életére vonatkozókat is.

Aztán a megszerezett információt használva érzelmi manipulációba kezd, felépíti a teljes kontrollt a nő érzelmei felett, majd ezen keresztül irányítja a cselekedeteit is. Ilyenkor már nem kell fizikailag megerőszakolnia a nőt, mert az úgyis minden kérését engedelmesen teljesíti. Aminek lényege persze csupán annyi, hogy a nőt tárgyiasítva saját szexuális vágyai kielégítésére használja fel.

A dologban a legerkölcstelenebb a spirituális hatalommal való visszaélés. Hiszen a tettesnek a normál életben soha nem lenne ekkora hatalma senki felett, mint a gyóntatószékben Isten földi képviselőjeként. Ez az áldozatok bizalmának alapja, amit ő maximálisan megbecstelenít.Ebben az esetben a cölibátus közvetlen módon vezethet a nőkkel szembeni visszaéléshez.

2. Vannak esetek, amikor a fiúk túl fiatalon lépnek be a papi szemináriumba vagy a szerzetesi rendbe, ilyenkor a pszichoszexuális érettségük kb. egy 15 éves tinédzser szintjén maradhat. Vannak sokan, akik 14 évesen belépnek egy egyházi fiúgimnáziumba, majd érettségi után rögtön a rendbe vagy szemináriumba.

Voltak olyan kispap tanítványaim is, akik az édesanyjukon kívül nem is ismertek más nőt. A nőkkel való kapcsolat hiánya, azaz a tőlük való teljes elszigetelődés is fixálja a pszicho-szexuális éretlenséget, így végül nem lesz véletlen, ha kiskorúakhoz kezdenek el vonzódni, akikkel tulajdonképpen egy érettségi szinten maradtak akár harminc vagy negyven évesen is.

3. Ismert tény, hogy monoszexuálisan izolált közegben pl. börtönben, a heteroszexuális orientációjú férfiak is képesek homoszexuális aktusra. Persze ettől a szexuális orientációjuk még nem változik meg. Ne keverjük össze a szexuális irányultság és a szexuális viselkedés fogalmait! Ilyenkor ezt nem vágytól vezérelve teszik, hanem azért, mert csupán ez a lehetőség áll a rendelkezésükre.

Így lesznek olyan papok, szerzetesek is, akik elsősorban azért lépnek szexuális viszonyra kiskorú fiúkkal, mert csak erre van lehetőségük. Ez áll rendelkezésükre. Ilyen szempontból veszélyes gócpontok az iskolák, nevelőotthonok, árvaházak stb. Ezek a papok vagy szerzetesek sokszor úgy értelmezik, hogy a cölibátus fogadalma csak felnőtt nőkre vonatkozik, így tulajdonképpen, ha gyerekkel létesítenek szexuális viszonyt, azzal nem szegik meg az esküjüket. Nyilván érezzük a dolog perverz abszurditását.

Tehát összességében elmondható, hogy mindhárom esetben a cölibátus közvetlen és nem csupán közvetett oka az egyházon belüli szexuális bántalmazásnak! Persze legtöbbször nem a cölibátus maga a probléma, hanem a cölibátusra való kényszerítettség. Az, hogy ezt az illető nem szabadon választja.

Sok olyan fiatal van, aki vonzódik a papi vagy szerzetesi pályához, de a cölibátus jelentőségére nem figyelnek eléggé oda. Csak később ismerik fel ennek valódi nehézségét. Ha viszont valaki nem tudja jól megélni a cölibátust, annak rengeteg lelki következménye lehet, ilyenek pl. a depresszió, nőgyűlölet vagy éppen a homofóbia. Ez utóbbi elsősorban azoknál, akik amúgy homoszexuális irányultsággal rendelkeznek, de ezt el kell fojtaniuk. Az elfojtásból születhet az úgynevezett internalizált homofóbia, amikor a másik emberben, konkrétan a melegekben saját maguk „sötét oldalát”, azaz személyiségük nem integrált részét gyűlölik.

Végkövetkeztetések

A bemutatott okok, a lehetséges forgatókönyvek és a szexuális erőszak létrejöttét a római-katolikus egyházon belül előidéző tényezők egyáltalán nem országspecifikusak, hanem minden régióra, minden kontinensre és minden országra jellemzőek.

Így az az idehaza is oly gyakran hangoztatott érv, miszerint a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális erőszak a dekadens, nyugati egyházak problémája, hamis és megtévesztő.

Ahogy Zollner fogalmazta: ez az érvelés csupán eltereli a figyelmet arról, hogy az egyház életében vannak olyan nyilvánvaló tényezők, amelyek kedveznek a visszaéléseknek, vagy ezek leleplezését és megbüntetését gátolják, illetve akadályozzák. Így sajnos nem tudom megnyugtató sorokkal zárni a cikkemet.

Hiszen önmagában az a tény, hogy Magyarországon nem indított még a katolikus egyház vizsgálatot a szexuális visszaélési ügyekkel kapcsolatban, és a közvélemény, a hívek maguk is csupán azokat az adatokat ismerik, amiket a sajtó feltárt, egyáltalán nem ad okot semmilyen bizakodásra.

Az engem személyesen megkereső áldozatokkal folytatott beszélgetések alapján úgy gondolom, hogy bizony itt lenne már az ideje ezzel a témával a maga súlya szerint foglalkozni. Hiszen, ha az egyház maga nem indul el a változás útján, nem akarja a tisztulást, akkor az majd súlyos botrányok és veszteségek által fog végbemenni.

Ami személyesen engem illet, továbbra is vállalom, hogy meghallgatom az áldozatokat, akik engem megkeresnek^[1]. Ahogy Robinson püspök fogalmazta: „Mert aki azoknak az embereknek a szenvedéstörténeteit hallgatja meg, akiket gyermekként szexuálisan bántalmaztak, az Jézusnak a bennük tovább folytatódó szenvedéstörténetét hallgatja meg.”