Február 9-én elhunyt Erős Ferenc szociálpszichológus, egyetemi professzor, az MTA doktora, a hazai pszichológiai közélet egyik motorja, központi szervező egyénisége, több generáció számára meghatározó pedagógus, szellemi, szakmai mester, partner, barát. Kollégái, munkatársai és tanítványai visszaemlékezéseinek második részét adjuk közre.

Csepeli György: Mindent tudott a pszichoanalízis történetéről

Nem vagyok képes Feriről úgy beszélni, hogy nem él. Együtt jártam vele egyetemre, végzés óta folyamatosan követtük egymás pályáját, ahol én voltam, legyen az Moszkva, New York, utána ő is felbukkant, amit én írtam, azt elolvasta, amit ő irt, azt én olvastam. Minden tudott a pszichoanalízis történetéről, ő volt az első, aki a frankfurti iskola pszichoanalízis felfogását a magyar szakirodalomba behozta. Elmúlhatatlan érdeme a „Homo Budapestiensis” felszínre hozása, úttörő volt Ferenczi Sándor csodálatos életművének feltárásában, megmutatásában.

Empirikus munkái nagyon hasonló nyomvonalakat követtek, mint az enyémek. Érdeklődésünk az identitás, az előítéletek, a diszkrimináció vizsgálata felé fordult. A rendszerváltást követő évtizedekben Erős nagyszerűen konceptualizált, alapvető kutatásokat végzett, melyek aktualitása nem tűnt el, inkább nőtt. Az intolerancia, a másság elviselésére való képtelenség ma az egekbe tör.

A komor és vigasztalan kutatási témák ismeretében azt hihetnénk, hogy a kutató is komor és megkeseredett volt. A fajsúlyos művek velünk maradnak, de szerzőjük, aki vidám, életszerető, páratlan humorérzékkel megáldott ember volt, itt hagyott bennünket. Szerencsére megmaradt önéletrajza, mely Szágundeli csodái címmel jelent meg pár évvel ezelőtt. A kitalált és a valós elemeket vegyítve ebben a könyvben önmagát adta, de úgy, hogy közben mindenki magára ismerhetett, akit sorsa nemzedéki társává tett.

Huszár Ágnes: Az igaz szavak nem azonnal hatnak, de fennmaradnak és kicsíráznak az emberek gondolkodásában

Kedves Feri,

Nem jártunk együtt egyetemre és tanár-diák viszony sem volt köztünk, kutatási területeink – nyelvészet, pszichológia – határterületein találkoztunk egymással. A hatvanadik születésnapodra rendezett pécsi meglepetés-konferencián a freudi elszólásokról beszéltem, arról, hogyan tudja magyarázni a neurolingvisztika létrejöttük mechanizmusát.

Az utóbbi évtizedben két közös vállalkozásunk is volt az emlékezetkultúra tárgykörében. A holokauszttal való szembenézés német klasszikusa a Mitscherlich házaspár könyve, 1967-ben jelent meg, magyar kiadására 2014-ig kellett várni. Ekkor jelentette meg a Múlt és Jövő Kiadó A gyászolásra képtelenül magyar címmel az én fordításomban, te írtál hozzá tanulmányértékű előszót.

2016-ban adta ki a Múlt és Jövő Kiadó Aleida Assmann művét Rossz közérzet az emlékezetkultúrában címmel. A fordító megint én voltam, a kitűnő előszó a te munkád. Jó egy évvel előtte a Goethe Intézetben beszélgettünk a szerzővel, a konstanzi professzor asszonnyal.

Kisétáltunk vele a Duna-partra, megmutattuk a Cipőket, majd a Szabadság téren a gábrieles emlékművet. Aleida Assmann felháborodott a koncepció hazug és giccses voltán. Indulatos cikke a Neue Zürcher Zeitungban jelent meg, magyarul az én fordításomban. Naiv módon abban reménykedtem, hatása lesz az írásnak a döntéshozókra is.

Nem így történt. Azzal vigasztaltál, az igaz szavak nem azonnal hatnak, de fennmaradnak és kicsíráznak az emberek gondolkodásában.

A világ, amelyet elhagytál, jobbá vált a te szavaidtól és gondolataidtól. És, remélem, jobbá váltunk mi is.

Bárdos Katalin: Akit a halál csókolt meg

2018 szeptemberében, miután együttműködés jött létre a KÚT Alapítvány és az OR-ZSE (Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem) Szociális munka és Társadalomtudományi Tanszéke között, Erős Ferenc irányításával megalakítottuk az édesanyámról elnevezett, Virág Teréz Traumakutató Csoportot, amelynek tagjai rajtam kívül: Félix Anikó, Háberman Zoltán, Menyhért Anna és Vörös Kata.

Feri lelkesen fogta össze csapatunkat. Megbeszéléseket tartottunk, az arculatunkat és a Virág Teréz kutatószoba kialakítását terveztük. Mindeközben Feri felkérést kapott arra, hogy legyen a Mazsihisz, az OR-ZSE, valamint a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár közösen létrehozott IMUT Kutatóintézetének elnöke, amit el is vállalt. A Kutatócsoport munkáját már kezdtük összehangolni az alakuló Intézettel is.

2019. december 12-én tartottuk bemutatkozó konferenciánkat az OR-ZSE-n. Nagyszámú hallgatóság előtt Feri beszélt Virág Teréz munkásságának jelentőségéről, a holokauszt traumájának több generáción túli hatásáról. Megfogalmaztuk az új feladatainkat az oktatás, a személyes segítségnyújtás és a kutatás területén. Itt  jelentettük be a tavaszi konferenciánkat, amit az alakuló Intézettel társszervezésben tartunk. A címe: A holokauszt nemzedékei. Traumatizált generációk az interperszonális, szociális és kulturális térben.

2020. január 20-án, megszokottá vált találkozási helyünkön, a Madal kávézóban már a meghívandó előadók listáját állítottuk össze. Megbeszéltük következő találkozásunk időpontját, február 20-át is. Feri utolsó közös találkozásunk után két héttel, február 9-én délelőtt A holokauszt egyéni és kollektív traumájáról tartott előadást a Wesley-ben. Másnap reggel tudtuk meg a szörnyű hírt, Feri szíve este leállt.

Erős Ferenc, a hazai szociálpszichológia kiemelkedő alakja, kutatócsoportunk vezetője, tisztelt tanárunk és mesterünk, szeretett barátunk hagyott itt minket. Tudományos és oktatói tevékenységének köszönhetően nemzedékek gondolkodásmódját határozta meg, több társadalomtudós generáció nevelkedett munkáin.

Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején Stark András, pszichiáter barátjával kezdte el keresni a válaszokat arra, hogy mit jelent Magyarországon zsidónak, mit jelent második generációs holokauszttúlélőnek lenni.

Anyám munkásságát nagyra becsülte, többször tartott előadást a KÚT Alapítvány konferenciáján is. Nagyon ritka, amikor nagyon nagy tudású, elismert emberek személyiségében megőrződik az alázat, az ösztönös kíváncsiság és a demokratikus elvek mindennapi gyakorlatba való ültetésének képessége. Feri ilyen – milyen nehéz leírni, hogy – volt.

Fontos volt számára az ismereteinek átadása. Tanítványai felé szelíd megértéssel fordult, az új megközelítéseket, egyéni felvetéseket, új irányokat és aspektusokat érdeklődően és izgatottan fogadta. A fiatalokat partnernek tekintette, segítő tanácsaival több doktori hallgatót mentorált, és egy élet tapasztalatával követte pályájukat. Előadásaiban gyakran idézte tanítványai munkáit.

Elengedhetetlen módszernek tekintette az interdiszciplinaritást, egy probléma komplexitásának sokoldalú körüljárását, ezért szervezői munkásságában is több tudományterület diskurzusának kívánt helyet biztosítani.

Inspiráló társasága és kiapadhatatlan tudása a csoportunk működésének és munkájának az alapját képezte. Munkánkat a tőle tanult alapossággal, az ő szellemében igyekszünk folytatni. Májusi konferenciánkon rá is fogunk emlékezni. Halála óriási és pótolhatatlan veszteség.

(A Virág Teréz Traumakutató Csoport nevében írta Bárdos Katalin.) 

Járó Katalin: „A semmi ágán…”

Kedves Feri! Mi veled meglehetősen régi ismerősök vagyunk, hisz azok, akik e fórumon most Rád emlékeznek – gondolom – zömmel a tanítványaid közül kerülnek ki. Én még egész ifjan az oktatód voltam, mikor te az ELTE padjait koptattad, ún. KISZ segítő tanár, amikor te KISZ-titkár. Pár évvel később kollégák lettünk az MTA Pszichológiai Intézetében, a Garai László által vezetett Személyiség-lélektani osztályon.

Kezdetben az ő szellemi irányításával egy új, ún. pszichoökonómiai személyiség-elmélet kimunkálásába vágtunk bele, olyan kulcsfogalmakkal, mint a „szabadságszükséglet”, az emberi társulások értelmezésében „a tulajdonviszonyok paradigmája” és a személyiség, az identitás leírására alkalmazott „szociális kategorizáció”.

Sajnos nincs feldolgozva ennek a műhelynek a története. Én szeretnék rá úgy emlékezni, mint egy rövid életű, ugyanakkor érvényes kísérletre, amely a marxi filozófiára és közgazdaságtanra alapozva kereste a hazánkban akkoriban kibontakozó szociálpszichológia lehetőségeit arra, hogy megértsük a történelem útvesztőiben bolyongó ember társadalmi determináltságának és felelősen meghozott egyéni döntéseinek komplex viszonyát. A módot, ahogy az egyén a maga módján történelemformáló tényezővé alakul.

A kezdeményezés nem tudott iskolává izmosodni (kedvezőtlen idők? alkalmatlan személyek?). De az mindenképpen elmondható, hogy az ott folyó viták inspiráló légkörében cseperedő fiatal ambiciózus kutatók kiérlelhették – nem egyszer éppen az indító programmal való konfrontációban – a maguk későbbi autentikus tudományos profilját.

Te is, én is ebből a fészekből repültünk ki, némileg eltérő irányokba. Különös élménye – gondolom – minden oktatónak, mikor egykori tanítványai elszárnyalnak mellette. Miközben én kis tempóban lépegettem a magam választotta úton a kiscsoportok világában, te főnixmadárként szárnyaltál. Távolodva a fészektől te tudatosan vállaltad, hogy az érdeklődésed forrása az előző, a szüleid nemzedékének a háború és a holokauszt okozta szenvedése, valamint az erre válaszként adott baloldalisága.

Roppant munkával vetted birtokba a freudo-marxizmus, a frankfurti iskola mélyreható tanulmányozásával kezdve az olyan tudományterületeket – eszmetörténet, szociológia, szociálpszichológia, pszichoanalízis – amelyek akkoriban nagy lendülettel próbálták igen sok oldalról közelítve megérteni a fasizmus, a totalitárius rendszerek működését, a működtetők és a fenntartók karakterét, annak kialakulását, valamint az üldözött áldozatok traumáit és azok feldolgozásának lehetséges módozatait.

Időközben önálló iskolateremtő lettél a pszichoanalízis hazai történetének, benne Ferenczi Sándor életművének feldolgozása terén. Jeleskedtél egyúttal empirikus kutatóként is, amikor a korszerű szociálpszichológia eszközeivel a tekintélyelvű személyiség és társadalom működésmódját, benne az előítéletes gondolkodás szerepét kutattad.

Azokkal az ún. másodgenerációs zsidó értelmiségiekkel együtt indult a pályád, akik küldetésként vállalták, hogy a társadalomtudományok eszközeivel tárják fel, hogyan történhetett meg az emberiségnek az a mélyrepülése, és milyen nyomokat hagyott maga után a trauma az utódok életében. Azt a pszichológiát művelted, amely talán meg tudja magyarázni, hogy az emberek miért engedelmeskednek a történelem gonosz erőinek, a totalitárius rendszerek hatalmainak.

A messianizmus minden formáját a civil életben is távol tartottad magadtól. Érzelmileg mintha ilyen benyomások távolítottak volna el a Garai-csoporttól is, melynek én kivételesen elkötelezett tagja voltam, aki ezt, valamint a zsidó tematika akkor túlzottnak tartott előretörését kezdetben nehezen, némi gyanakvással emésztette meg.

Te viszont kortársaiddal együtt szenvedélyesen meg akartad érteni a saját nemzedéketek, a holokausztot elszenvedettek ún. második generációjának küzdelmét a bűnös kor örökségével, a szülők jó szándékú manővereivel, valamint kerestétek az utakat, amelyek gyökereitek megtalálásához vezetnek.

Tudományos karriered, egyetemi professzori pályafutásod szinte akadálymentesen, mondhatjuk könnyed eleganciával szárnyalt a legmagasabb fokozatokig. Műveid száma egyre gyarapodott több műfajban is, mindvégig megőrizve a kritikai társadalomtudomány krédóját. Ekkoriban pályád alakulásának távoli megfigyelője voltam, egy-egy baráti összejövetel, vagy kulturális rendezvény kivételével meglehetősen ritkán találkoztunk személyesen.

Az amúgy békés képet tarkította egy számomra máig érthetetlen kínos incidens: a 2006-ban kiadott, Mérei Ferencnek szentelt „Mérei ÉLET-MŰ” emlékkötetben nem adtál lehetőséget, hogy szerzőként bemutassam elméleti-módszertani és gyakorlati eredményeimet, melyeket a Mérei-féle többszempontú szociometria továbbfejlesztéseképpen munkáltam ki kollégáimmal összefogásban. Ez máig iszonyúan fáj, egy volt tanítvány és aktív barát által váltam „kiradírozottá” a pályán kivívott helyen. Nem gondolom, hogy ezt el kellene felejtenem.

Halálhíred fejbe kólintott, szabályosan beleszédültem. Sok fontos halottunk volt tavaly, közöttük Garai Laci is. Meglehetősen gyakran jártunk temetésen az utóbbi időben. De a te hirtelen halálod valahogy egészen másként, jóval élesebben és kétségbeejtőbben csapott le rám. Én – úgynevezett első generációs túlélőként – most, közel a 80-hoz jutottam el oda, hogy az identitásomat a szakmai munkám részévé avassam: kitaláltam és elindítottam a HAZA MINT OTTHON névvel egy csoportos identitás-beszélgetés sorozatot.

Valójában engem első helyen már nem annyira a holokauszt trauma sok-szempontú megértésének igénye vezérel, mint korábban benneteket. Az izgat, hogy különböző gyökerű és kultúrájú magyar állampolgárok békés együttélésének, a zivataros múlttal való közös szembenézésnek melyek a társadalmi és pszichológiai feltételei.

E vállalkozásom megvalósításába – erőimet és felkészültségemet fogyatékosnak érezve – téged is meghívtalak. A személyes szereplést egy ideig kilátásba helyezted, végül elhárítottad, azonban szakértői közreműködésre kapható voltál.

Megbeszéltük a tennivalókat, s néhány nappal a program első találkozója, 2020. február 12. előtt még megírtad, hogy ott leszel. De azon a napon – a február 9-én bekövetkezett tragédia után – már csak a szellemedet tudtuk megidézni. Őszintén kétségbe ejt az, hogy elveszítve legfőbb biztonsági támaszomat, árva maradtam merész vállalkozásom kockázatos frontvidékén.

Teljességgel betemethetetlen ez a nyomodban váratlanul keletkezett üresség. Veszteségérzetemben a legfájdalmasabb sebet mégis az – a tudatalattiból egyszer csak felbukkanó – felismerés jelenti, mely szerint szívem legmélyén és agyam sejtjeiben midig is „halálosan” biztos voltam benne, hogy te fogsz engem eltemetni.

Egyedül te – aki párhuzamosan futó pályánk során tanítványból referenciává nőttél – lettél volna képes megfejteni, milyen történelmi körülmények és személyes hiányosságok vagy identitástényezők produkálják az ilyen toporgó, csak ritka alkalmakkor felívelő pályafutásokat, mint az enyém.

Megfejthettük volna a projektben együtt munkálkodva akár közösen is. Talán kiderülhetett volna sok év után, mi indokolta részedről a negligáló döntést 2006-ban. A sors úgy rendezte, hogy az engesztelés elmaradt. Elmentél, így az iménti felvetésre immár nem kaphatunk magyarázatot. „A semmi ágán ül szívem. Kis teste hangtalan vacog.”

Azt azonban egészen bizonyosan állíthatom, hogy ismeretségünk több mint 50 éve alatt részedről mindig, minden egyes személyes találkozásunk alkalmával érezhettem a közelálló jóbarátot megillető, ölelést és puszit adó szeretetedet.

Jöjjön hát a lecke, amit megtanultam tőled, aki minden kapcsolatodban, mindig érzékenyen és korrekten megkülönböztetted a mély emberi összetartozást az akár fontosabb, vagy jelentéktelenebb napi ütközésekben fellángoló alkalmi érzésektől:

Nincs az az elszenvedett bántás, fájdalmas megsemmisítő élmény, amibe belemerevedve, érdemes lenne örök haragot fogadva felszámolni a számunkra igazán fontos társainkhoz fűződő köteléket. Szeretettel fogok Rád emlékezni, amíg leszek. S talán azután is?

Máriási Dóra: Megejtő volt számomra, hogy Feri mennyire emberi tud maradni

Ferivel egyetem után találkoztam először, a doktori témámmal hozzá irányítottak konzultációra. A MTA Pszichológiai Intézetének Victor Hugo utcai fülkeszerű irodájába hívott, én szorongtam, hogy mennyire vagyok felkészült, de Feri a legnagyobb természetességgel fogadott, mintha tudnám mindazt, amit ő tud, mintha ismerném a közeget. Kifelé menet mutatta, hogy ott a „méricskélősök”, a szigorú kvantitatív módszert alkalmazó pszichológusok dolgoznak, amin jót mulatott.

Akkor én nagyon kerestem a helyem, és lenyűgözött Feri elképesztő, a pszichológia tudományterületét messze meghaladó műveltsége és a képessége, hogy tág kulturális-társadalmi kontextusban lássa a szakmánkat. Pont erre volt szükségem.

Sorolhatnám, hogy a kritikai pszichológiai körökön mi mindent tanultam tőle az elmélyült és értelmező szövegolvasáson túl, a pszichológia szövevényes politikai kapcsolódásáig. Alkatilag távol állt tőle a hierarchikus hatalmi viszony, partnerként kezelt, kíváncsi volt rám.

Azt hiszem, magatartásával híven képviselte a kritikaiság eszméjét. Legmarkánsabban mégis a vele készített interjú hatott rám. Megejtő volt számomra, hogy Feri mennyire emberi tud maradni: kendőzetlenül feltárta előttem a pályaválasztásával kapcsolatos kétségeit, a gyávaságait és szégyeneit is. Mindezt azzal a bölcsességgel, hogy „ezt a felfelé törekvő nem tudom micsodát, azt nem kell annyira forszírozni”. Az élet máshol van.