Február 9-én elhunyt Erős Ferenc szociálpszichológus, egyetemi professzor, az MTA doktora, a hazai pszichológiai közélet egyik motorja, központi szervező egyénisége, több generáció számára meghatározó pedagógus, szellemi, szakmai mester, partner, barát. A következő napokban kollégái és tanítványai visszaemlékezéseit adjuk közre, több részben.

Gyimesi Júlia: Folytatni, amit Feri olyan szelíden, mégis bátran és nagy erővel megalapozott és felépített

Erős Ferenc professzorral, Ferivel, 2004-ben ismerkedtem meg, amikor felvételt nyertem az általa vezetett Elméleti Pszichoanalízis Doktori Programra. Feri az első pillanattól kezdve támogató volt. Nyitott, figyelmes, barátságos, könnyed, szelíd.

Rögtön bizalmat ébresztett, ám nemcsak a személyisége miatt. Hanem azért is, mert Feri óriási, lehengerlő tudását arra használta, hogy a pszichológiai diskurzust egy pillanatra kivonja a számok időnként fenyegetőnek látszó hálójából, és felkínáljon valamit, amire akkor nagyon vágytam: egy olyan típusú analitikus pszichológiai keretet, amely inkább bölcsészettudomány, mint természettudomány, és amelynek mindig alapeleme a kritikai gondolkodás. Kritika önmagunkkal, a kutatás tárgyát képező elmélettel vagy akár a nagy elméletalkotóval szemben.

Ez akkor nagyon felszabadító volt, és egyben kiválóan alkalmas arra, hogy előtérbe állítsa a – számomra ma is elsőrendű – pszichológiai objektivitás kérdését.

Talán mondhatom, hogy olyasmit kaptam Feritől, ami nélkül ma biztosan nem lennék a tudományos pályán. Az elmúlt évek alatt nemcsak tanárom volt, témavezetőm, szerzőtársam, kollégám, barátom, hanem egy biztos pont is, egy szakmai támasz, akire mindig számíthattam. Azt hiszem, nemcsak én, hanem minden tanítványa.

Amikor négy évvel ezelőtt megkért, hogy vállaljam az Elméleti Pszichoanalízis Doktori Program vezetését, világos volt, hogy ezt csakis vele együtt, az ő szellemében és az általa megalapozott irányelvek mentén tudom és akarom vállalni. Most nélküle kell tovább folytatni. De valamiképpen mégis vele együtt, megőrizve és ápolva mindazt, amit Feri olyan szelíden, de mégis bátran és nagy erővel megalapozott és felépített.

Székely Zsófia: Feri jelen volt (jelen van!) szövegben, tettben, szívben-lélekben

Az Erős Ferit a „papámtól” örököltem, ahogy Feri mondaná. Így kérdezte mindig, amíg még lehetett: Hogy van a papád? Feri túlélte a szociológus papámat, én meg belenőttem a tanítványi, baráti viszonyba.

Annyi mindent megköszönhetnék neki…  például a mi „legnagyobb magyar pszichoanalitikusunkkal”, Ferenczi Sándorral való kapcsolódás lehetőségét.

Ferinél lehetett szociálpszichológiát, pszichoanalízist olvasni, értelmezni, fordítani, publikálni, tanulni, kérdezni, kritizálni. Feri jelen volt (jelen van!) szövegben, tettben, szívben-lélekben; szervezett, kérdezett, gondolkodott velünk. Minden további nélkül összekötött minket, kutatókat, szakmákat, tudományterületeket.

Köszönöm a valahová tartozás élményét: Szia Feri!

Kőváry Zoltán: Kialakult bennem is valami megrendíthetetlen érzés, hogy Feri sohasem fog távozni közülünk

Erős Ferenccel 1995-ben találkoztam először személyesen, amikor magyar szakos hallgató voltam Szegeden, az akkori József Attila Tudományegyetemen. A modern irodalom és a Nyugat folyóirat tanulmányozása nyomán akkoriban kerültem a pszichoanalízis bűvkörébe, ezért a legjobbkor jött, hogy Feri és Csabai Márta tartottak egy két féléves szemináriumot „Mélylélektan és kultúra” címmel.

Ez a kurzus, amely felölelte a pszichoanalízis humán tudományos alkalmazásának szinte egész területét a feminizmustól a filmkritikáig, Lacantól Derridáig és Kristeváig, komoly bevezetést jelentett az „elméleti pszichoanalízisbe”, nem csak nekem, de csoporttársaimnak, például Takács Mónikának (aki jelenleg a Művészet és pszichoanalízis előadássorozatot szervezi a PIM-ben) vagy Berta Ádám írónak, az Európa Könyvkiadó egykori főszerkesztőjének is.

Ezt követően elvégeztem a pszichológia szakot, majd a klinikai pszichológia szakképzést, ezért átmenetileg eltávolodtam az elméleti és kutatási kérdésektől. A szakképzésen évfolyamtársam, Indries Krisztián ajánlotta, hogy jelentkezzek a Feri és Bókay Antal által vezetett elméleti pszichoanalízis doktori programra a Pécsi Tudományegyetemre, amit 2006-ban el is kezdtem. Innentől kezdve Feri tanárként, doktori témavezetőként, a Thalassa majd az Imágó Budapest szellemi atyjaként tizenöt éven át – változó intenzitással – életem állandó szereplőjévé vált.

Mindig lenyűgözött bámulatosan gazdag, szerteágazó tudása, legyen szó akár pszichológiáról, filozófiáról, irodalomról, filmről, politikáról, valamint sajátos, összetéveszthetetlen humora, stílusa és személyiségének megnyugtató kisugárzása.

Valahogy annyira a része volt mindennek, amit csináltam, hiszen lektorálta könyveimet, beszélgetőtársként ott volt szinte minden bemutatón, mindig tudott mondani valami hasznos javaslatot vagy irányvonalat, hogy – szerintem sokakhoz hasonlóan – kialakult bennem is valami titkos és megrendíthetetlen érzés, hogy Feri sohasem fog távozni közülünk.

Mindig ott lesz fáradhatatlan szellemi apánkként a lapbemutatókon, a konferenciákon, jellegzetes öltözékeiben, testtartásával és gesztusaival megtartja a szekció felvezető szövegét, vagy megbeszéljük az Imágó Budapest jövő évi számainak a tematikáját a Café Zsivágóban.

Miután felesége elhunyt, Feri szemmel láthatóan vesztett vitalitásából, némileg fáradtabbá, megtörtebbé vált, de persze ilyenkor az ember elhessegeti magától a rossz gondolatokat, nem, nem lesz itt semmi baj, még van idő. Az egyik utolsó közös programunk a Bálint Házban volt 2019 novemberének végén, ahol Yalom Terápiás hazugságok című könyvéről beszélgettünk, és nagy-nagy örömömre szolgált, hogy Feri külön kérte a szervezőket, hogy engem is hívjanak meg.

Ezután már csak egyszer találkoztunk a Kelet Kult Caféban… Sosem gondoltam volna, hogy az lesz az utolsó. Épp a pszichoanalitikus nyári egyetem szervezésének közepén jártunk Indries kollégámmal (ahova Feri is hivatalos volt előadóként), amikor jött a váratlan hír, hogy Feri nincs többé…

Bevallom, én még most, a temetést követően sem tudom igazán elhinni, hogy ez történik velünk… Hatalmas szellemi örökséget hagyott maga után, amit nekünk, tanítványainak és barátainknak kell tovább építeni és gondozni – személyes emlékével együtt.

„Nem halt meg ő s nem szendereg – csak az élet álmából ocsudott.” (Shelley)

Szummer Csaba: Egy szelíd enfant terrible emlékére

Erős Ferenc a rendszerváltás utáni magyar pszichológia egyik meghatározó alakja. Iskolateremtő hatással bír a pszichoanalízis-történeti, szociálpszichológiai és identitáskutatások (zsidó identitás, gender-elméletek) területén, valamint jelentős szerepet játszott a könyv- és folyóirat kiadásban, illetve az oktatásszervezésben is. Halálával fájdalmas seb keletkezett a magyar pszichológia testén.

Személyes sorsomat ugyancsak jelentős mértékben befolyásolta a Ferivel való találkozás. 1982-ben mutattak be neki. Elkezdtem bejárogatni hozzá a Pszichológiai Intézetbe, a Nádor utcába, és ez eldöntötte életem további folyását. Először megerősített abban, hogy közgazdász helyett pszichológusnak kell lennem, majd pedig abban, hogy a pszichoanalízis és a filozófia közös felülete lehet a kutatási témám. Ferinek szerepe volt abban is, hogy a 2010-es évek elején, majd másfél évtizedes szünet után visszataláltam a pszichológiához.

Első doktoranduszaként kitüntetett figyelmét élvezhettem a 80-as évek végétől. Bátorított abban a megérzésemben, hogy az empirikus módszer nem fedheti le teljes egészében a pszichológiát, az ismeretelméleti problémák pedig távolról sem tekinthetők egyszer és mindenkorra megoldottnak a lélek tudományában.

Stiláris és tartalmi igényességet követelt tőlem, ahogyan később más tanítványaitól is – egy hivatásos íróéhoz fogható stílusérzékkel rendelkezett. A szöveget illető kifogásai humorosak, sokszor pikírtek voltak, de mindig tűpontosságúak. Legyek visszafogottabb, mondta, ne legyek bombasztikus, majd az olvasó eldönti, hogy valaki tényleg „zseniális”, illetve „korszakalkotó jelentőségű-e”, ahogyan én vélem; csak akkor írjam valamiről, hogy „alapvető fontosságú”, ha tényleg az.

A tartalmi megjegyzései ugyanilyen pontosak voltak. Rámutatott a gondolatmenet gyenge pontjaira, a non sequitur-okra, a gyengén alátámasztott kijelentésekre, a rossz szerkezeti megoldásokra; újra és újra forszírozta, hogy dokumentáljam, amit állítok, olvassam el még ezt meg ezt is. Egy idő után rájöttem, ha egy szöveg nem érdekli igazán, akkor viszont többnyire agyba-főbe dicséri a szerzőt, mintha nem szeretné megbántani, de nem is akarna azzal bajlódni, hogy szétcincálja a mondatait.

A politika a rendszerváltásig közelített hozzá, utána inkább távolított. 1988 decemberében egyik este ketten maradtunk bent a Pszichológiai Intézetben. A Grósz-beszédre terelődött a szó, azon morfondíroztunk, nem szabad hagyni, hogy visszafordítsák a dolgokat, én pedig koromból és alkatomból fakadó radikalizmussal kijelentettem: „Ha megpróbálják, akkor lőni fogunk.”

Feri ekkor jellegzetes mozdulatával megbökte halántékán a szemüvegét, és valami olyasmit mondott, ha ezt ő előre tudná, kimenne Bécsbe. Másfél évvel később jött a rendszerváltás, én Antallt favorizáltam, ő Gönczöt; Göncz „elnök=demokrácia” plakátját például kiszögezte az íróasztala felé.

Alapvetően szkeptikus volt a patriotizmussal szemben, mert hajlamos volt a nacionalizmussal azonosítani. Mint annyi liberális értelmiségi, ő is a Soá traumáját hordozta magában. Ez meghatározta kutatásai egyik fókuszát, a Soá utáni magyar zsidó identitás, ezen belül a másodgenerációs holokauszt-túlélők bonyolult problematikáját. A másik fókusz a pszichoanalízis-történet volt. Mindkét területen úttörőként jelent meg a 80-as évek közepén.

Személyisége legérdekesebb vonása az volt, hogy átmentett magában a felnőttkorra elsősorban gyerekekre jellemző tulajdonságokat. Kedves volt, vicces, spontán és rendkívül játékos. Részben ezek a tulajdonságai tették hatékony tudományszervezővé.

Rendkívül kiterjedt külföldi kapcsolathálóval rendelkezett, elsősorban a Magyarországot 3 hullámban (‘30-as évek, ‘40-es évek, 1956) elhagyni kényszerülő nagyszerű pszichoanalitikus generációk körében.

Nagy kedvvel utazgatott a világ különböző pontjaira, szerette a társaságot, tanítványaival és munkatársaival legalább olyan szívesen találkozott kocsmákban, sörözőkben, mint az egyetemen vagy a Pszichológiai Intézetben. Tanítványaihoz személyes szálakkal kapcsolódott, egyenrangú szellemi partnereinek tekintette őket, és támogatta mind szellemi, mind pedig gyakorlati útkeresésüket.

A műhelyek, amelyeket létrehozott, minden bizonnyal túl fogják élni, különösen az „Elméleti pszichoanalízis” doktori program, amelyet Bókay Antallal indított el a pécsi egyetemen, valamint a Thalassa/Imágó Budapest pszichoanalitikus folyóirat, amely a magyar kulturális élet értékes fóruma immáron 30 éve.

Nem érdekelték a hatalmi játszmák, bár mindig pontosan tájékozott volt a hatalmi játékokban is. Irtózott a szerepektől, és különösen távol állt tőle, hogy valamilyen tekintély szerepét öltse magára. Nem volt hatásvadász, nem izgatta például, hogyan öltözik, vagy hogyan tud lenyűgözi valakit a fellépésével, nem akart dominanciához jutni az egyes helyzetekben. Bármilyen erőszak vagy erőszakosság taszította, ugyanakkor higgadtan sorakoztatta fel érveit vitákban.

2005-ben Ferenczi Sándorról írtam egy cikket, pontosabban Ferenczi büszkén vállalt enfant terrible státuszáról a 20-30-as évek pszichoanalitikus közegében. A cikket később dedikáltam Ferinek, a magyar pszichológia enfant terrible-jének aposztrofálva őt, mire megjegyezte, soha nem akart enfant terrible lenni. Nem sokkal később azonban egyik könyvét E. F. (T.) aláírással ajánlotta számomra, mosolyogva megjegyezve, hogy E.T., a kedves kis földönkívüli közelebb áll hozzá, mint az enfant terrible-státusz.

Tavaly nyáron találkoztunk utoljára Midori asszonynál, a nagyszerű házigazdánál, ahol egy japán pszichoanalitikus professzor Bartókot játszott, majd szürreális módon Mozartra kezdett el dzsesszt improvizálni a társaságnak. Az estet volt doktoranduszom és szerzőtársam, Indries Krisztián szervezte.

Shingu professzornak rámutattam, hogy szellemi értelemben Feri az apám, így Krisztián Feri szellemi unokájának tekinthető. Feri derűsen támogatta az okfejtést, én pedig hívtam a Károlira tanítani; kedvesen jelezte, hogy szívesen, azonban csupán óraadóként tudna már hozzánk bekapcsolódni. Ez most már csak az égi egyetemeken fog megvalósulni.

Negyed évszázada jelent meg a Filozófusok Freudról, amit Ferivel közösen szerkesztettünk. Hamarosan napvilágot lát a Filozófusok Freudról II. A kötetet Erős Ferenc emlékének ajánljuk.

Borgos Anna: Határtalan érdeklődés, megelőlegezett bizalom, támogatás és szabadon hagyás

Erős Feri indított el a pályán, konkrét és általánosabb értelemben is, talán akkor, amikor még nem is tudott róla. A „first encounter” az ELTE történeti antropológia programján tartott órája, az „Identitásproblémák a pszichoanalízisben” volt 1996-ban. Határozottan éreztem, hogy ez az a közeg, amiben otthon tudom érezni magam intellektuális és emberi értelemben egyaránt.

Az is megnyugtathatott, hogy a pszichoanalízisben is vannak identitásproblémák – sőt, talán öntudatlanul abban is reménykedtem, hogy ezeket megismerve a magaméira is megoldást találok.

Aztán néhány évvel később a pécsi doktori iskola szellemi és szociális közege, nyitottsága hasonlóan felszabadító élmény volt, és megerősített abban, hogy a határterületek között mozgó témáimnak lehet létjogosultsága.

Feri iskola- és közösségteremtői képességének ez a program az egyik legfontosabb gyümölcse. Itt meg lehetett tapasztalni, hogy az elméleti pszichoanalízis nem fából vaskarika. És azt is, hogy az elmélet nem önmagáért érdekes, hogy a tudományban mindig ott a társadalom, és vice versa, hogy a tudósnak (a társadalomtudósnak feltétlenül) magában a kutatásban is van szociális felelőssége, sőt lehet az akadémián túli megszólalási tere, adott esetben kötelessége is.

Miközben Feri filosz hajlamú történeti kutató és remek szerkesztő volt, a legkevésbé sem volt szobatudós; egyrészt szívesen nyilatkozott szélesebb közönségnek különféle pszichológiai problémákról, másrészt szociálpszichológusként és értelmiségiként gyakran szólalt meg aktuális közéleti kérdésekben is.

Ugyanakkor a legaprólékosabb filológiai munkának is tétje volt a számára, és mindig talált újabb felfedezendő rétegeket a pszichoanalízis visszafelé is lezárhatatlan és befejezetlen történetében.

Amikor „fiatal kutató”, aztán ilyen-olyan munkatárs lettem a „Hugóban” (vagyis az MTA Pszichológiai Intézete Victor Hugo utcai épületében), mindig el lehetett beszélgetni vele munkáról és a világról, a tudás, humor, tolerancia, szót értés légkörében, az egyre nehezedő körülmények között is.

Ami számomra a legmeghatározóbb viszonyulása volt: a határtalan érdeklődés és megelőlegezett bizalom, támogatás és szabadon hagyás. És az a minden autoriter hajlamtól mentes, partneri viszony, amelyben képes voltam a saját utamat megtalálni.

Ferinél a szakma és a tágabb kultúra ismerete és igénye sorosan összetartozott. Ezt jelzi az 1990-ben általa alapított Thalassa folyóirat alcíme is: pszichoanalízis – társadalom – kultúra. A lap hiánypótló témáknak adott teret a holokauszttól az irodalomtudományi és filozófiai kapcsolódásokon át a társadalmi nemekig és a kritikai pszichológiáig, nem beszélve a budapesti pszichoanalitikus iskola alakjainak szentelt tematikus számokról.

Néhány éve tudatosan elkezdte átadni munkája egy részét és a hozzá kapcsolódó pozíciókat – a doktori iskola vezetését 2017-ben Gyimesi Julinak, az Imágó Budapest főszerkesztését 2013-tól Kőváry Zolinak, majd 2016-tól nekem. Ebben sem ragaszkodott örökös címekhez vagy kontrollhoz.

A szerkesztésben továbbra is teljes tudásával részt vett, minden témához volt javaslata, minden szöveget elolvasott, minden tartalmi problémát vagy stiláris pongyolaságot kiszúrt. Szörnyű, hogy a lap harmincadik évfordulójára tervezett szám összeállításában már nem tudunk együtt dolgozni vele.

Egyik legjellemzőbb vonása az (ön)irónia volt, de a cinizmus egyáltalán nem jellemezte. Fáradtnak sokszor láttam, de kiégettnek, érdektelennek, közömbösnek soha. Nagyon fájó a hiánya, de nagyon jó, hogy ennyi ideig a közelében lehettünk.