Az új Európai Bizottság meghirdette a „zöld megegyezést”, és publikálta is annak főbb kereteit, illetve az EU-ban elért „eredményeket”. A New York Times december 25-én publikált tényfeltáró anyaga szerint viszont éppen Brüsszel legnagyobb újraelosztó mechanizmusa az, amely mostanra visszafordíthatatlan környezeti károkhoz és az élővilág nagy részének eltűnéséhez vezetett.

Hogy hogyan?

Az amerikai napilap francia és lengyel környezetvédők évek óta végzett méréseit felhasználva azt állítja, az ipari mennyiségű szintetikus műtrágya miatt, amelyet a támogatott kisebb és nagyobb gazdaságok elképesztő mennyiségben használnak fel, élhetetlenné váltak az élővizek Észak-Kelet Európában.

A gazdaságokból kikerülő hulladékkal együtt pedig a nitrit-alapú műtrágya vegyi hatóanyagainak nagyobb része is bekerül a nagyobb folyókba, onnan pedig a tengerekbe. Két helyen, a La Manche csatornán Bretagne partjainál és a Balti-tenger Észtországgal, Lettországgal és Lengyelországgal határos területén. Lengyelország a jelenség egyik fő helyszíne azért is, mert nekik van a legnagyobb balti-tengeri partszakasza, ugyanakkor az ország nagyállattartó gazdaságai rendkívül jelentős mértékű EU-s pénzt használnak fel a hagyományos, huszadik századi típusú, talajjavítós gazdálkodáshoz a takarmány megtermelése során. A mérgező anyagok nagy része közvetlenül a földekről, a talajvízen és patakokon, folyókon keresztül kerül a Visztulába és az Oderába, onnan pedig a tengerbe.

A vízbe került nitrátok és foszfor miatt a vízi élővilág az összes főbb, lengyel folyóban rendkívüli mértékben elalgásodott, mivel a zöld algáknak csupán egy-két fajtája az, amely ilyen körülmények között is túlél, és amely a vegyszert fel tudja venni.

Pontosan úgy, mint ahogyan egy gondozatlan akváriumban, az alga végül a tengerfenéken is oszlásnak indul, és a környezetéből felveszi a vízben található oxigén nagy részét, minden más tengeri és édesvízi életformát megfojtva ezzel.

A helyzet a bretagne-i parton különösen elkeserítő. A zöldalga képezte felszíni olajos massza által kibocsátott mérges gázok az utóbbi években egyre gyakrabban emberek és vízi állatok halálát is okozzák. A vészhelyzetre először egy bretagne-i ambuláns orvos, Pierre Philippe hívta fel a hatóságok figyelmét: mostanra az északnyugati tartományban, amely Franciaország sertéshús-termelésének mintegy feléért felelős, még azelőtt megpróbálják kihalászni az intenzív állattartás bűzös, algás melléktermékét minél nagyobb partszakaszon, hogy az a mélyre szállva rothadásnak indulna és ezzel megölné a La Manche teljes élővilágát is. A harc azonban egyre inkább sziszifuszi munkának tűnik, a nitrát és foszfor vízbeli koncentrációja ugyanis az egyre többet termelő gazdaságok miatt egyre csak növekszik.

Ezért, mint ahogyan az most lengyel környezettudósok és oceanológusok felméréseiből és mélyvízi felvételeiből kiderült, egy évtizednyi EU-s mezőgazdasági támogatás által fűtött folyamatos termelésnövekedés a Balti-tenger vízi élővilágának mintegy kétharmadát egyszerűen eltüntette: helyén halott tengerfenék maradt.

És ezzel az Odera-Visztula vidéke nincsen egyedül: Észak-Olaszország és a Pó, Közép-Európa és a Duna völgye, Észak-Franciaország, a Németalföld és a Rajna: mindegyiknél ugyanazok az algásodási folyamatok indultak el, amelyek a Baltikumban még a világűrből is megfigyelhető gyilkos szőnyeget képeznek a természetes víz felszínén.

A helyzet tavaly nyáron már Lengyelországban is krízist okozott: a veszélyes zöldalga miatt 2018 júliusában 50 balti-tengeri strandot záratott le ideiglenesen a kormány.

A fogolymadár utolsó kiáltása

Valamikor a fogoly és a vadgerle hangja elválaszthatatlan volt az észak-nyugat-európai legelőktől és gabonamezőktől. Tudósok szerint az előbbi madárfaj populációja például az egyik legjobb indikátora annak, hogy az emberi tevékenység mennyire él összhangban az állat- és növényvilággal: ha a fogolymadarak száma közel egyenletes vagy növekvő, az harmóniára utal, míg akár 20%-os csökkenés is az ökológiai egyensúly felborulását jelezheti.

Nagy-Britanniában és Hollandiában az elmúlt harminc évben a fogolypopuláció 90%-a tűnt el a mezőkről.

Az egyre nagyobb gazdaságok gazdálkodói ugyanis elkezdték eltüntetni a természetes élőhelyeiknek számító bozótokat. A hollandiai mezei ornitológiai központ adatai egyenesen a faj eltűnését prognosztizálják pár éven belül az országból.

Frans von Albeek, a holland BirdLife ökológusa is csupán elkeseredését tudta kifejezni a helyzet miatt:

„Összeomlásról beszélhetünk. […] Az ökológiában vannak visszafordíthatatlansági pontok, és ha egy ilyet elérsz, a teljes élővilág egyensúlyának felborulása egyre fenyegetőbbé válik. Fogalmam sincsen, hány évig tartható ez a helyzet még fenn.”

A madárfajokat fenyegető veszély mellett a növények beporzásában alapvető szerepet játszó számos pillangó- és rovarfaj eltűnése is azzal fenyeget, hogy a teljes környezeti körforgás is veszélybe kerülhet olyan hagyományos agrárvidékeken, mint a hollandiai Észak-Brabant, a franciaországi Bretagne és a vidéki Lombardia Olaszországban.

Ráadásul kimutatható, hogy a drasztikus csökkenés nemcsak időben, hanem térben is egybeesett a rengeteg műtrágyát használó mezőgazdaság számára 1962-ben bevezetett közös piaci támogatásokkal.

A vízszennyezés terén nemrég ugyancsak bebizonyították a tér- és időbeli egybeesést az EU-s támogatásokkal. Ha rávetítjük az Észak-Olaszországban a nitráttal legsúlyosabban szennyezett régiók térképét az EU által kidolgozott CAPRI rendszer szerint legtöbb agrártámogatást kapó régiók térképére, az egyezés szinte tökéletesnek bizonyul:

Vajon mit szól ehhez Brüsszel?

Ha valaki azt kérdezné, hogy ez a súlyos ökológiai katasztrófa hogy nem látszott előre, hogy mit tudtak erről az egymást követő bizottságok és mit tettek az ügyben, erre is részletes válasz áll a rendelkezésünkre: nagyjából mindent tudtak, és semmit sem tettek.

Az első részletes jelentés, amely az intenzív és az EU költségvetésének mintegy negyven százalékával támogatott mezőgazdaság vadvilágot károsító, környezetromboló hatására figyelmeztetett, 2004-ben került a brüsszeli íróasztalokra. Ez arra figyelmeztetett, hogy az EU-bővítés a 2004-ben csatlakozó kelet-európai országok számára is a környezetszennyezés kritikus mértékűvé dagadását fogja jelenteni.

2006-ban egy EU-s szabályozásmódosítást is beadtak, ami felső korlátot szabott volna a műtrágyázásnak a földeken. Az állat- és növénytermesztő és nagy feldolgozó cégek gazdaságügyi lobbija azonban ismét erősebbnek bizonyult: az Európai Tanácsban a tervezet Nagy-Britannia, Franciaország és Németország kormányainak közös vétóján bukott el.

2011-ben újabb radikális terv került az asztalra, amely erdőtelepítésre és vadcsapások kialakítására kötelezte volna a támogatást kapó gazdákat a gabonaföldeken a vadon élő állatok részére. A lobbisták azonban ismét közbeléptek, így az eredetileg szigorú szabályozás végül felpuhult: a profit érdekében bizonyos gabonafélék ültetését ezért a vadfolyosókba is engedélyeztek.

De most jön az Európai Zöld Megegyezés és minden jó lesz, ugye?

Aligha. Elméletileg, tavaly az új, több zöld és baloldali képviselővel összeülő Európai Parlament elfogadta azt a szabályozást, amely szerint a mezőgazdasági támogatások összesen 25%-át a környezetvédelemre és a klímaváltozás megelőzésére kötelező fordítani. 

Csakhogy, ahogy arra a szakértők felhívták a figyelmet, az agrárlobbi jóvoltából ez az új, Ursula von der Leyen-féle terv csupán arra volt jó, hogy a gazdálkodók számára kapott pénznek ezt a részét ismét átnevezték környezetvédelemre fordítandónak, és újfent komoly papírmunkával elkerüljék,hogy tényleg arra is fordítsák.

Mindez nem csupán a természet rombolása miatt számít egyre gyorsabban ketyegő időzített bombának: jelenleg ugyanis az EU-ban a nagy, intenzív művelésű gazdaságok – az olyanok is, mint a magyar agrárvállalkozók – Mészáros Lőrinc és Csányi Sándor – óriási birtokai és sertéshízlaldái a kontinens üvegházhatású gáz-kibocsátásának közel 20%-áért felelnek, ráadásul az agrárlobbi áldásos tevékenysége folytán ez az ágazat az a nagy szennyező, amelynek kibocsátása még az elmúlt évtizedekben sem csökkent semennyivel.

A valódi kiút, mint ahogyan az USA-ban, Dél-Amerikában vagy Kanadában, úgy az EU-ban is csak egyetlen irányba vezet: a növekvő kereslet ellenére is csökkenteni kell az élelmiszeripar számára folytatott állattenyésztés és növénytermesztés mértékét. Erre azonban eddig az elmúlt 40 év folyamán az unió gazdálkodóit és döntéshozóit sem motiválta semmi.

Így, noha a von der Leyen-bizottság zöld próbálkozásáról úgy számolt be a magyar liberális sajtó, mint „a világ legbátrabb klímatervéről”, a legnagyobb, 65 milliárd eurós mezőgazdasági támogatási projekt az, aminek klímacéljai lényegében csak papíron léteznek, és ami akár éveken belül a legsúlyosabb ökológiai katasztrófával fenyegeti az öreg kontinens megmaradt élővilágát.