A szociális ágazatról ma már túlzás nélkül kijelenthető: súlyos válságba került, ami nemcsak a benne dolgozók munkájára, de társadalmunk legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő tagjainak életére nézve is komoly hatással van. Az alacsony bérek, a rossz munkakörülmények mellett sokan csupán elhivatottságból végzik a gyakran lelkileg, mentálisan és fizikailag rendkívül megterhelő gondoskodó munkát.

Ők dolgoznak a hajléktalanellátásban, a család- és gyermekvédelemben, ők ápolnak beteg, idős, sérült embereket, ők próbálják a felszínen tartani társadalmunk legelesettebb tagjait – sikerélményből és elismerésből pedig nem sok jut nekik. Mivel a kormány üres ígéretei nem hoznak érdemi változást, egyesek úgy vélik, a szakma szereplőinek kell elkezdeni egymás közt gondolkodni, együttműködni és cselekedni azért, hogy a segítő munka felértékelődjön.

Miközben a szakma jó ideje kongatja a vészharangot, a kormány semmilyen szándékot nem mutat az érdekképviseletek követeléseinek teljesítésére, egyre több a pályaelhagyó, a megmaradó szakemberekre pedig a változatlan körülmények és az egyre több munka miatt gyors kiégés vár.

A kormány a szakma hígításával, és véletlenül sem a megbecsülésével próbálja enyhíteni az óriási munkaerőhiányt: a jogszabályok lazításával egyre könnyebb szakképesítés nélkül szociális munkát végezni.

Ma már gyakorlatilag bármilyen diplomával lehet szociális munkatársként dolgozni, a hajléktalanellátásban pedig 8 általánossal is bárki dolgozhat szociális segítőként.

Mindez azonban hosszú távon csak még több problémát fog okozni, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy milyen képzettséggel és tapasztalattal látják el az arra rászorulókat. Emellett az sem segít, hogy a szociális munka a köztudatban sokkal inkább valamiféle karitatív tevékenységként él, mintsem az elméleti és gyakorlati tudás fontosságát szem előtt tartó, az etika és az emberi jogok érvényesüléséért kiálló szakmaként.

Az ágazatban dolgozók majdnem 80 százaléka a garantált bérminimumot (2019-ben bruttó 195 ezer forint) kapja. Ehhez jön az úgynevezett ágazati pótlék (ez a közszolgálati munkában töltött időtől és a végzettségtől függ), amivel a diplomások már átlépik a garantált bérminimumot, a szakma 70-80 százalékát adó nem diplomás szakemberek bére viszont a pótlékkal együtt sem éri el ezt a szintet.

Ha csak az ágazati pótlék nélküli bérüket vesszük, egy középfokú végzettségű szociális szakember nem él addig, hogy átlépje a bére a garantált bérminimumot – hívta fel a figyelmet a szomorú tényre Köves Ferenc, a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének elnöke egy korábbi riportunkban.

A rendszer nemcsak a rászorulók, hanem a rajtuk segíteni próbáló szociális szakemberek ellen is dolgozik. A lakhatási válság Magyarország egyik legégetőbb társadalmi problémája lett napjainkra, a kormány intézkedései pedig azt jelzik, ezen nem is kíván segíteni. A társadalmi egyenlőtlenségek egyre mélyülnek, miközben a létfenntartáshoz szükséges támogatásokat nem rászorultsági, hanem demográfiai kritériumok alapján osztogatják.

A Habitat for Humanity idei lakhatási jelentéséből kiderül:

alapvető probléma, hogy a lakáspolitika egyre inkább a gazdaságpolitikai és családpolitikai céloknak van alárendelve, és bár egyre több pénzt fordít a kormányzat lakhatási jellegű kiadásokra, azok egyre inkább a tehetősebbek lakhatását segítik, miközben a legszegényebb rétegeket szisztematikusan kiszorítják a lehetséges kedvezményezettek köréből.

A csökkenő számú önkormányzati bérlakásokra óriási a várólista, ahogy az átmeneti menedéket nyújtó családok átmeneti otthonaiban is, a hajléktalanságból, illetve a bizonytalan lakáshelyzetből pedig – megfelelő segítség híján – szinte lehetetlen kitörni.

Török Zsófia és Mihályi Bulcsú szociális munkás nemrég megjelent tanulmányában a lakhatási válság szemszögéből mutatja be a szociális munka válságát. A szerzők tapasztalatból állítják: a lakhatás olyan tényező, amelynek bizonytalansága, illetve hiánya alapjában teszi lehetetlenné az aktív segítőmunkát, hiszen az ebből adódó mindennapi problémákon nem lehet túljutni ezek kezelése nélkül.

„A nagyszámú bizonytalan lakhatási helyzet stabilizálására jelenleg nem áll rendelkezésre működő rendszer, nincs hova nyúlni. A segítés szélmalomharccá válik. A lakhatási válság áldozataival dolgozó segítő az esetek túlnyomó többségében nem talál kapaszkodót”

– írják.

A két szakember a dzsentrifikáció és a városrehabilitáció fogalma mentén magyarázza tapasztalatait, amelyeket gyakorlati példákkal és esetekkel illusztrál. A dzsentrifikácó egy adott településrész társadalmi és gazdasági folyamatok által generált piaci megújulását jelenti, mely során az itt élőket magasabb státuszú lakosság váltja fel. E folyamatok jelenleg a távozni kényszerülők életében lakhatási bizonytalanságot, a velük dolgozó segítők munkájában pedig eszköztelenséget szülnek, holott ez elkerülhető volna.

Ennek a folyamatnak az eredménye például a Hős utcai lakótömbök lebontása is: az elhíresült lakótömbök kiürítésére, a lakók elhelyezésére és a bontásra Kőbánya önkormányzata 2,1 milliárd forint vissza nem térítendő támogatást kapott, és miközben megkezdődött a lakók bérleti szerződéseinek felmondása, illetve a magántulajdonban lévő lakások áron aluli kisajátítása, a mai napig nincs hír az önkormányzat részéről olyan átfogó program és szociális terv megvalósításáról (de még csak létezéséről sem), amely a bizonytalan helyzetű családokat segítené.

Arra viszont annál több energia jutott, hogy az önkormányzat akadályozza a helyiek jogaiért aktívan kiálló Kontúr Közhasznú Egyesület munkáját.

Bár a városrehabilitácót célzó programok (pl. a most több kerületben futó Versenyképes Közép-Magyarország Operatív Program 6.2.1-15) kifejezett célja a lakhatási válság mérséklése, illetve a mélyszegénységben élőkről való jobb gondoskodás megszervezése – akár civil szervezetek, szakemberek bevonásával is -, a tanulmány szerzői úgy látják, mégsem történik meg az érintettek szükségleteinek, igényeinek figyelembe vétele, azokat ugyanis felülírják az adminisztráció és a helyi politikai érdekek, szándékok.

Egy újpesti eset kapcsán például arról számolnak be, hogy a programba bevont hivatásos segítők döntéseit különböző politikai szereplők többször is felülbírálták, a terepen dolgozó szociális munkásokhoz fontos információk nem jutottak el ügyfelükkel kapcsolatban.

„Amikor egy adott fejlesztés, közösségi érdek kapcsán intenzív segítő tevékenységre, szociális munkára hivatkoznak, annak inkább adminisztratív, mintsem gyakorlati jelentősége van” – írják.

A tanulmány szerzői úgy vélik, az ilyen esetek jól példázzák, hogy a civilek jelzései, együttműködést kezdeményező lépései az állami intézményekkel nem tudnak relevánsak lenni a jelenlegi átpolitizált légkörben. A szociális szakemberek eszköztelenné válnak – és bár vannak EU-s, illetve állami forrásokból támogatott programok, a szerzők tapasztalatai szerint, még akkor sem tudnak feltétlen a szociális munka normái, etikai elvei és a politikai szereplőkkel való partnerség érvényre jutni, amikor rendkívül nagy mennyiségű pénz érkezik egy adott lokális, stigmatizált területre, mely intenzív segítő tevékenységet igényelne.

„A szociális munkás szembesül az eszköztelenséggel, a helyi politikai érdekekkel. A napi rutin, a megfelelés, a bürokrácia nehézségei felülírják a folyamatot” – fogalmaz a tanulmány.

A Hős utcai lakótömbök lebontása számos szociális krízishelyzet kialakulását fogja maga után vonni, ami bizonyos esetekben kényszerű vidékre költözést, bizonyos esetekben pedig hajléktalanságot jelent majd az ott élőknek. A másik példaként felhozott újpesti városrehabilitációs program pedig az érintett területen lakó családok valódi bevonása nélkül a már most is jobb helyzetben élő lakóknak fog kedvezni.

A szerzők felvetéseiket vitaindítónak szánják, a helyzet ugyanis, úgy tűnik, a közeljövőben nem fog változni, ha a kormányon múlik, így hát a szociális szakembereknek kell a sarkukra állniuk.  A változáshoz elsősorban arra van szükség, hogy a szakma szereplői és szervezetei újradefiniálják a szociális munkát, és mind elméletben, mind pedig a gyakorlatban próbáljanak elhatárolódni attól, ami nem az – fogalmaznak.

A szerzők felvetéseiket vitaindítónak szánják, a helyzet ugyanis, úgy tűnik, a közeljövőben nem fog változni, ha a kormányon múlik. Idén másodszor is szabotálták a szociális ágazat sztrájkját, a kormány és a szakszervezetek között zajló tárgyalások ugyanakkor nem jutnak egyről a kettőre.

Sajnos az óriási elégedetlenség ellenére is nehéz erős érdekképviseletet biztosítani a munkavállalóknak, a szakma ugyanis széttöredezett a végzettségeket, a munkaköröket és a szakterületeket tekintve, emiatt a szakszervezetek taglétszáma pedig nagyon alacsony, ráadásul a sztrájktörvény sem nekik, hanem a kormánynak kedvez leginkább.