„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

Konsztantinosz Kavafisz: A barbárokra várva (Somlyó György fordítása)

„Mint mostanában olyan gyakran, ostobán érzem magam, mint aki rég tudja, hogy eltévedt, de csak tör előre, küszködve egy olyan úton, amely, meglehet, sehová sem vezet.”

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Miközben olvastam, sokszor vitt magával a Nobel-díjas dél-afrikai író, John Maxwell Coetzee regénye. Túlzás, és nem utolsósorban elcsépelt üresség lenne azt mondanom, hogy nem tudtam letenni, mégis egy Nagykároly–Kolozsvár oda-vissza vonatút kettéosztott idejében, mondhatni kétültömben, sikerült elolvasnom a háromszáz oldalas művet. (Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy ennek az olvasás-flownak a létrejöttében milyen mértékben játszott szerepet annak az állami vasúttársaságnak a működése, amely 8 órát és 42 percet biztosított e műveletre. Emellett vegyük úgy, hogy az én olvasási ritmusomat ismerve ez az idő igen jónak számít.)

Gyorsan olvastam, ám nem zökkenőmentesen: sokszor megakasztott valamilyen aha-élményszerű felismerés. Azt éreztem, felismerek helyzeteket, eseményeket, mechanizmusokat. Összeállt a kép. Borzasztóan örültem az ilyen pillanatoknak, elkalandozhattam, azt éreztem, gondolati utazásokra hív meg a szöveg, a beleérzés, a belehelyezkedés, vagy egyáltalán, a szabad és jó értelemben naiv – és ilyenként sokszor termékeny – filozofálás utazásaira.

De valóban a szöveg hívott-e meg ezekre? Utólag döbbentem rá, hogy azok a pászmák, amelyeket a regény olvasása során végigjártam, nem a szöveg sajátjai. Amit elgondoltam, az mind a körülöttem lévő valóság problematikusságának terméke volt. A szöveg nem tett mást, mint felhívta a figyelmet erre a problematikusságra. Ezt sokszor erényként szoktuk elkönyvelni művészi alkotások esetében: azon képességüket, hogy képesek felhívni a befogadó figyelmét egyik-másik társadalmi, kulturális, civilizációs, politikai vagy egyéb problémára. Kétségkívül elfogadott módja az irodalomolvasásnak is ez a paradigma, elég csak az orwelli hagyományra gondolnunk. Azonban kimerül-e ebben egy regény mivolta, egy irodalmi alkotás értéke? Ha Coetzee most olvasott regényére gondolok, szájhúzva kell azt mondanom, hogy nem, a társadalmi visszásságokra való rámutatás talán kevés. Ám ez vajon elmondható-e általánosságban is? Vajon Orwell 1984-e is kevés? Az Állatfarm is? Az időbeli és az időtlen fikció is? Wells disztópiája, Az időgép? Swift pikareszkje, a Gulliver utazásai?

Végül is mi a problémám a most olvasott regénnyel? Nehezen tudom megfogalmazni, vívódom: tetszett is, nem is, értékelem is, nem is. Valami olyasféle érzés motoszkál bennem, hogy amit olvastam, azt nem először olvasom. Hogy a regény nagyszerű szintézis, mégis, a pontos irodalmi locusok felidézése és megnevezése nélkül is ki tudom jelenteni: nem olvastam újat. De mi is ez, amit olvastam? Miről szól a regény?

A történet egyes szám első személyben szólal meg: egy gyarmati kisváros bírója beszéli el a kisváros nyugalmát felforgató eseményeket. Azt, ahogyan minden jel nélkül felbukkan a fővárosból érkező Joll ezredes, akinek feladata feltérképezni a határ menti barbárok mozgolódásait. A probléma mindösszesen annyi, hogy a kisváros lakói számára nem tűnik úgy, hogy bármiféle mozgolódás, szervezkedés történne vagy történt volna. A probléma import jellegű: Joll ezredes, a Polgári Őrség Harmadik Irodájának magas rangú tisztje hozza magával. Senki sem kérvényezi ennek az importproblémának a behozatalát, valójában senkinek sincs a helybéliek közül kapcsolata a birodalom fővárosával vagy annak intézményeivel. Maga a főszereplő – mint a város közigazgatásilag legmagasabb rangú embere – is régen járt ott, bevallottan nem látja már át az ottani hatalmi struktúrák mozgásmechanikáját. Az ezredes szükségállapotot hirdet, s első jelentős cselekedetéül kínvallatás alá vet egy bennszülött nagyapát és unokáját, akik saját bevallásuk szerint csupán az unoka egy sebének súlyossága miatt, elkeseredettségükben siettek be a gyarmati kisvárosba, orvoshoz – mégpedig a civilizációval való várható találkozás által okozott hosszas vívódás és gondolkodás után. Az elbeszélő hamar érzékennyé válik a probléma csinálmány-voltára:

„Az utóbbi években […] a fővárosból gyakran hallunk híreket arról, hogy a barbárok nyugtalankodnak. […] Jómagam semmit sem tapasztaltam a barbárok nyugtalankodásából. Véleményem szerint minden nemzedék életében egyszer elkerülhetetlen, hogy hisztéria támadjon a barbárok körül. […] Mutassanak nekem egy barbár hadsereget, akkor majd hiszek a szóbeszédnek.”

Ez a gondolatsor a huszadik oldalon hangzik el, és ami igazán problematikussá teszi a művet, az az, hogy ennél a konklúziónál tovább (látszólag) nemigen jutunk. A szükségállapot elhúzódik, a probléma nem, csak a Joll ezredes által erőltetett megoldás válik egyre valóságosabbá: őrjáratokat tart, embereket fogdos össze.

A valóság és az importprobléma több szinten konfrontálódik: a lakosság, amely eddig semmilyen szinten sem került összeütközésbe a barbárokkal – sőt, a közeli, halászatból élő bennszülöttekkel is jó viszonyt ápolt –, egyszerre az „idegenek” ellen fordul, kéjjel szemlélve az őket ért atrocitásokat (miközben látván látják, hogy a behurcolt és bántalmazott idegenek korántsem azok a vérszomjas barbárok, akikről a szóbeszédek terjengenek, csupán csak azon félcivilizált halásznépek, akikkel eddig is jó, legfeljebb semleges kereskedő és koegzisztáló viszonyt ápoltak). A bíró békítő útra indul, találkozni akarván a valódi nomád barbárokkal, de még ő – akiben a legtöbb jóhiszeműség, sőt jóindulat lakozik a bennszülöttek iránt – sem tud valódi kapcsolatot teremteni velük: csupán addig jut, hogy visszakísér hozzájuk egy barbár lányt, akit hónapokkal azelőtt – félig tudatosan, félig naivan, de az ártás minden szándéka nélkül – a szeretőjévé tett, ám aki a döntés pillanatában nem kívánt vele maradni. Az út viszontagságos, majdnem gyilkos az expedíció számára, ám nem hoz figyelemre méltó eredményt. A barbárok nem viselkednek ellenségesen, és az is nyilvánvalóvá válik a résztvevők számára, hogy szó sincs semmilyen szervezkedésről közöttük.

Ám visszatérve a városba a bíró és társai a kommunikáció lehetetlenségébe ütköznek: nem lévén más bizonyítékuk arra, hogy a veszély képzelt, mintsem saját észlelésük és emlékeik, nem tudják – pontosabban a fokozatosan magára maradó bíró nem tudja – megértetni a szükségállapot lázában égő várossal, hogy a hadi helyzet fenntartása értelmetlen. Fokozatosan csúszunk át egy olyan fázisába a regénynek, amelyben e probléma, a megértés és bizonyítékszerzés lehetőségének kérdése már minket, olvasókat is fenyeget. A bírót, személyes látcsövünket börtönbe zárják, a barbárok jelenléte csupán beszélgetésfoszlányokból következtethető ki. Az, aki szabadon van, sem látja őket, senki sem találkozik velük, minden nyom, ami a jelenlétükre utal, közvetett: megrongált csatornák, eltűnt gyerekek, pletyka.

A bizonyíték alkalmazkodik a problémához: importtá válik. Joll ezredes megvesszőzendő, megkínzandó bennszülötteket hoz a városba egyik portyája során, majd nagyszámú katonával expedíciót indít a bennszülöttek földje felé. Aztán eljön a tél, és véget ér az elbeszélés. Vég nélkül, mégis végesen. A történet lezáratlan, ugyanúgy, mint minden emberi történés. A kisváros elhagyottá válik, a barbárok nem jönnek, az ezredes sem expedíciója élén tér vissza: pár emberből álló csapata egy trauma nyomait hordozza magán, amikor a legkevesebb interakcióval igyekeznek továbbállni a városból.

A bíróval kialakult bensőséges kapcsolat révén sejtjük: nem a barbárok, sokkal inkább a meghódítandó természet, az idegen sivatag, a biztosnak hitt térképek árulása bánt el velük.

Egyetlen elem volt csupán a regényben, amely nem volt sem kiszámítható, sem könnyen megfejthető. Hiszen ha az ellenségkeresés toposzának míves kifejtettségére gondolunk, a tőlünk távoli hatalmi erőkre, a bántalmazás célzott céltalanságára, a sivatag felmérhetetlenségére, a határ oldalainak elmosódására, sőt, az idegen szerelem feloldhatatlanságára, azt kell mondanunk, sokat láttunk már belőle máshol is.

Mivel tud azonban a Nobel-díjas Coetzee felülemelkedni ezeken a toposzokon? Óvatosan kell bánnom a válasszal, de ki kell mondanom: az elbeszélő-főszereplő egyik álmát hozza be párhuzamként. Az álom alapvetően egyszerű, mégis fejlődik, folyamatosan kiegészül újabb és újabb részletekkel. Először a 22. oldalon találkozunk vele:

„Ameddig a szem ellát, hótól fehérlik a föld. […] Ahogy végigsuhanok a téren, sötét figurák válnak ki a fehérségből, játszadozó gyermekek hóvárat építenek, a tetejébe kis, vörös zászlót tűznek. […] közeledtemre a gyerekek mindkét oldalon szétszélednek. Egy lány ott marad. Idősebb, mint a többiek, talán már nem is gyerek […]. Igyekszem elképzelni az arcát, amelyet virágkehelyként keretez hegyes csuklyája, de nem tudom, milyen lehet.”

Látszólag az álombeli jelenetnek nincs köze a regényfolyam többi részéhez. De ahogyan alakul a történet, az álom egyre részletgazdagabbá válik, mígnem az álmodó bíró az embereket felborítani képes gyilkos hóvihartól siet megmenteni a hóvárat építő lányt. A bíró álma rejtélyes, a párhuzamok csak sejthetők. A hóvihar idegensége, a gyerekek és a csuklyás lány nyugalma, a kéz munkája és ügyessége nyomán gyermekien épülő fallal övezett város mind-mind homályos utalások. Esetleg még azok sem, hiszen az elbeszélés nyomán nem igazán lesznek többek annál, mint amik: egy vissza-visszatérő álom puszta elemei.

Talán ez a billegés, megmagyarázhatatlanság az, ami Coetzee poszt-gyarmatregényét igazán különlegessé teheti. A történet végén a szerző kissé rájátszik az álomra: elbeszélője a valóságban hóembert építő városbéli gyermekek mellett sétál el, s bár eszébe jut beavatkozni munkájukba – hogy felhívja a figyelmüket: egy igazi hóembernek karjai is kell legyenek, amiről a gyerekek láthatóan megfeledkeztek –, nem teszi, hanem hagyja őket gyermeki világukban kizökkenthetetlenül játszani, létezni. Bár egészen közel megy el hozzájuk, nem zavarja meg őket, nem létesítenek egymással kapcsolatot. A gyermeki figyelem elemi összpontosítását, a bíró naiv gesztusait, Joll ezredes vak háborúskodását, a bennszülött lánnyal való szerelem beteljesületlenségét talán mind ugyanaz a dolog köti össze, az, amit a regény végén az elbeszélő így fogalmaz meg: „Valaki már rég az arcomba bámul, de én még mindig nem látom őt.”

Ilyen értelemben a regény a megismerés lehetetlenségének tragédiájává is válik: a Birodalom nem képes megismerni a bennszülöttek világát, csak hadakozni tud ellenük.

A naiv vágy nem képes az idegen nő lelkéig hatolni, csak magáévá tenni tudja annak testét. A világ értelmetlennek látszó gesztusait fürkésző tekintet nem képes megérteni ezen gesztusok okait, csupán némán képes figyelni azon gyermekeket – legyenek azok valósak vagy álombeliek –, akik számára még nem adottak ezek a viszonyok. A Coetzee-regény így nem a megértés, csupán a látás, a néma és értetlen meglátás regényévé válik.

Ha arra gondolok, unalmas a regény, csak azt tudom magyarázatul felhozni, hogy mi magunk untunk bele a világ olyan állapotába, amilyenről a regény beszél. Talán mégsem arról van szó, amit eleinte fölvetettem: a „volt már”, a „hallottuk már” érzése helyett inkább a „van”, az „éppen történik” megfogalmazás a helyesebb. S olyan intenzitással történik, hogy tulajdonképpen fel sem tűnik. A regény végső soron arra hívja fel a figyelmet, hogy hiába próbálunk már jóhiszemű és naiv bírók lenni saját világunkban. Olyannyira hozzászoktunk a megannyi körülöttünk járó, ellenséget kereső Joll ezredeshez – és itt lehet, ám korántsem kötelező csupán az olyan emberekre gondolni, mint Donald Trump, Matteo Salvini, Orbán Viktor vagy Recep Tayyip Erdoğan –, hogy fel sem tűnik már az az ostobaság, amellyel az ezen emberek körül felgyülemlő tömeg saját halálának rohan elébe.