Tegnap volt hazánkban a szociális munka napja, ami 2017 óta munkaszüneti nap az ágazatban dolgozók számára. Ma pedig egyszerre két kezdeményezés is foglalkozik a szociális szakmával.

A szociális szakmai önbecsülési nap az ágazat alapjait meghatározó szociális törvényből (egészen pontosan a „szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi törvény) vett idézettel hirdeti magát.

A másik kezdeményezés egy gyakorlatiasabb javaslat, melynek elkövetői a régóta magukról nem hallató Új Szemlélet néven ismert szociális szakmai akciócsoport. (Ők azok, akik jó pár évvel ezelőtt a józsefvárosi kukázást tiltó rendelet elleni radikális állásfoglalásukkal kerültek a nagyobb nyilvánosság elé.) A csoport tagjai most Szociális Munka Hete elnevezéssel a „sick-out strike” hazai megvalósítását vetik fel mint lehetséges és járható út a szakmában dolgozók előtt. Ez a beteg sztrájk egy formája, melynek során az ágazat dolgozói a fizikai és pszichikai megterhelésre hivatkozva beteget jelentenek.

Anélkül, hogy ezen sorok írója megítélné a kezdeményezéseket, ezen kezdeményezések hatására alább megosztaná saját gondolatait és tudását erről a méltatlanul elhallgatott ágazatról.

A szociális ágazatban alapvetően négy típusú munkáltató van jelen (zárójelben, hogy az ágazatban dolgozók hány százalékát foglalkoztatják): önkormányzati (45%), állami (22%), egyházi (18%) és civil szervezetek  (mintegy 15%). Ennek ellenére a szociális ágazat munkáltató oldala 30 év alatt nem látta annak értelmét, hogy érdekszövetséget hozzon létre. Ellenben a dolgozói oldal több érdekvédelmi szervezetet (szakszervezetet) is létrehozott.

A szociális ágazat több, mint hatvanféle szolgáltatást foglal magába, a 2016-os KSH adatok alapján a szolgáltatásokban ellátottak száma 686 936 fő volt. Jelentős a kereslet az idősgondozás és a bölcsődei ellátás területén, valamint a pszichiátriai problémákkal és demenciával érintettek és családjaik részéről.

Ha meghalljuk, hogy a szociális ágazat dolgozói egyszerre foglalkoznak gyermekeinkkel éppúgy (ma már az óvodák és iskolák szerves részei az óvodai és iskolai segítők), mint idősebb embertársainkkal (idősek otthonai, házi segítségnyújtás), sőt fedél nélküliekkel, mozgássérültekkel, fogyatékos személyekkel (támogató szolgálat) vagy bármilyen „megváltozott munkaképességű” állampolgárral, akkor nyilvánvaló, hogy jelentékeny mértékben áthatják a magyar háztartásokat, még ha lazán és szaggatottan is.

Ez a nem teljes felsorolás is jelzi: a nagyon alacsony státuszban tartott humán jellegű tevékenységet űzők (akik nincsenek is oly kevesen: mintegy 90 ezer ember) a szó legszorosabb értelmében a szociális háló hozzáadott emberi értékei (mely kiegészül rokon- és társszakmák képviselőivel, melyek közül mások jóval nagyobb presztízzsel bírnak, pl. pszichológusok, pedagógusok).

Annak a szociális hálónak, mely arra hivatott, hogy emberek ne zuhanjanak a társadalmi kirekesztettség és nélkülözés mélyebb bugyraiba, így veszélyeztetve saját emberi méltóságukat, ezért mintegy preventív tevékenységre szerződve megpróbálják csillapítani a jelenlegi társadalmi együttélés egyenlőtlenségeiből adódó következményeket. Sőt szociális hálóként az is feladatuk lenne ezen szakembereknek, hogy a jelenleg nélkülöző, már kirekesztett társadalmi osztályokat segítsék.

A szociális ágazat vélhetően az alacsony státusznak is köszönhetően egy elnőiesedett szakma, az ágazatban dolgozók mindössze 9%-a férfi.

A dolgozók átlagkeresete bruttó 256 246 forint (nettó: 170 406), de az ágazatban dolgozók felének a keresete nem éri el a nettó 150 ezer forintot, így nem meglepő, hogy ez a legalacsonyabb átlagbérrel rendelkező közszolgáltatást végző nemzetgazdasági ágazat.

Az ágazatban dolgozók 13%-a felsőfokú végzettségű, akik jellemzően szociális munkások, szociálpedagógusok vagy épp szociálpolitikusok, de egyre több a más területről érkező diplomások aránya is.

A szociális munka napja kapcsán elgondolkodhatunk azon, mennyire szolgálja az az állampolgárok érdekét, ha alacsony keresetű, pszicho-szociális ártalmaknak fokozottan kitett, és ezektől alig védett az alacsony státusz és keresetek miatti munkaerőhiány következtében túlterhelt, felesleges adminisztrációval sújtott szakemberek foglalkoznak gyermekeinkkel, hozzátartozóinkkal, olykor pedig velünk is. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy a szociális munkában alapvetően szükséges, hogy a szakemberek a türelem, a tolerancia és a támasznyújtás képességével rendelkezzenek.

Ezen képességeket a szociális ágazatban dolgozók el is sajátították, kiképezték őket és saját magukat, hogy a társadalom lelkiismereteiként beavatkozzanak azokon a pontokon, ahol veszélybe kerül a jóllét. Természetesen ezen beavatkozások hatékonyságát, legyen ez egy idős egyedülálló látogatása és háztartásvezetésének segítése szociális gondozó által, vagy a társadalmi egyenlőtlenségek növekedési folyamatát megakadályozó, figyelmet erre felhívó szociális munkás, szociálpedagógus, nem segíti az ágazat csökkenő mértékű finanszírozása.

A szakállamtitkárság súlytalansága az Emberi Erőforrások Minisztériumán belül rányomja az egész ágazatra a bélyegét, mely fokozatosan gyűri, darálja befelé sok ezer kiváló kolléga személyiségét, így téve tönkre személyes sorsokat és életutakat, vagy pályaelhagyásra kényszerítve elhivatott szakembereket. Akik pedig maradnak (mindig van kivétel), egyfajta csodavárásban bízva utolsó erőiket az ügyfelek szolgálatába állítva nem képesek saját sorsukat kezükbe venni, így ellentételezésként számukra mások (az ügyfelek) kis sikerei maradnak.

Az ágazat európai szintre való emelése/emelkedése még várat magára.