Akár a segítségre szorulók, akár a segítséget nyújtó szakemberek szempontjából vizsgáljuk a helyzetet, mindenhonnan ugyanazt látni: évek óta borzalmas állapotban van a szociális ágazat Magyarországon, valahogy mégsem történik érdemi változás. Az alacsony bérek és a rossz munkakörülmények ellenére sokan leginkább csak elhivatottságból maradnak a pályán, miközben az a mentálisan és gyakran fizikálisan is megterhelő gondoskodó munka, amit ezek a szakemberek végeznek, nélkülözhetetlen. Ők dolgoznak a hajléktalanellátásban, a család- és gyermekvédelemben, ők ápolnak beteg, idős, sérült embereket és ők próbálják a felszínen tartani társadalmunk legelesettebb tagjait.
Az ágazatot érezhetően sújtja a munkaerőhiány, erről azonban teljesen pontos képet nem kaphatunk, mivel a KSH által (nem tudni, mi alapján) mért adatok szerint 10 százalék alatti a szociális szakemberek hiánya, a szakszervezetek szerint viszont ennél biztosan nagyobb mértékű. A Mércének erről a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének (SZÁD) elnöke beszélt, akit a dolgozók bérhelyzetéről, kilátásairól és a sztrájk lehetőségéről kérdeztünk.
„Ez kizárt dolog.” – mondta Köves Ferenc a hivatalos hiányszámot illetően. „Bármelyik intézménybe elmegyünk, mindenhol munkaerőhiány van. Lehet, hogy nem 20 százalékos, de mindenhol 10 vagy afölötti.” Szerinte átlagosan 20-25 százalékos munkaerőhiányról beszélhetünk az ágazatban. „Nem jók a munkakörülmények, alacsony a bér, nincs presztízse a szakmának… miért maradjanak? Az elhivatottabbak, vagy a bátortalanabbak maradnak, aki pedig azt gondolja, hogy máshol is tud keresni, és ugyan szereti ezt a szakmát, de nem minden áron, az meg megy tovább” – magyarázza a szakszervezeti vezető.
Ezt támasztja alá, hogy a fluktuáció óriási, a meghirdetett állásokat betöltők jelentős része 1 évnél tovább nem marad egy munkahelyen, ami már most is a szakszerű ellátás biztosításának határait feszegeti. „A kimerült, kiégett, két munkahelyen dolgozó, másfél-két ember munkáját elvégző szakember hibázni fog” – mondja Köves. A kormány ezt a szakma hígításával próbálja enyhíteni, ami hosszú távon inkább csak még több problémát fog okozni. A jogszabályok lazításával ugyanis egyre könnyebb szakképesítés nélkül szociális munkát végezni.
Ma már ott tartunk, hogy bármilyen diplomával lehet szociális munkatársként dolgozni, a hajléktalanellátásban pedig 8 általánossal is bárki dolgozhat szociális segítőként.
Pedig nagyon nem mindegy például, hogy az ápoló-gondozó munkakörökben milyen képzettséggel és tapasztalattal látják el az arra rászorulókat.
A szakma hígításával sokat spórol az állam: az ágazatban dolgozók majdnem 80 százaléka a garantált bérminimumot kapja (ami 2019-ben bruttó 195 ezer forint). Ehhez jön az úgynevezett ágazati pótlék (ez a közszolgálati munkában töltött időtől és a végzettségtől függ), amivel a diplomások már átlépik a garantált bérminimumot, a szakma 70-80 százalékát adó nem diplomás szakemberek bére viszont a pótlékkal együtt sem lépi át. Ha csak az ágazati pótlék nélküli bérüket vesszük, egy középfokú végzettségű szociális szakember nem él addig, hogy átlépje a bére a garantált bérminimumot.
A Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezete azt tűzte ki célul, hogy az ágazat bére a mindenkori nemzetgazdasági átlagbért közelítse meg, ami diplomások esetében bruttó 300 ezer forint körül lenne, a nem diplomások esetében pedig bruttó a 250-280 ezer forint. Ettől most körülbelül 100 ezer forint választja el őket.
„Bárki bármit mond, ez nem egy egyszerű munka. Nagyon embertpróbáló, és a sikerélmény se túl gyakori” – mondja Köves, aki szerint maga a szociális rendszer és a jogszabályi környezet sem túl motiváló az ágazat dolgozóinak. Az ellátórendszerbe bekerülő hajléktalanok számára például nagyon beszűkültek a kivezető utak – egy nagyvárosban gyakorlatilag lehetetlen, hogy egy hajléktalan önálló lakhatáshoz jusson. Ennek tudatában pedig nem könnyű minden nap szociális szakemberként dolgozni. „Most már évről évre jön egy újabb jogszabály, amire sokmindent lehet mondani, csak azt nem, hogy az elesettek támogatását elősegítené – és akkor nagyon diplomatikusan fogalmaztam” – mondja a szakszervezet elnöke. És bár vannak EU-s, illetve állami forrásokból támogatott programok, a tág jogszabályi környezet mégis egyértelműen szegényellenes – teszi hozzá.
Bár márciusban egy hajszál választotta el a szociális ágazat dolgozóit a sztrájktól, a kormány az utolsó pillanatban tárgyalási ajánlatot tett a szakszervezeteknek, amit a törvény értelmében kötelesek voltak elfogadni – a munkabeszüntetés tehát elmaradt. A SZÁD a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetével (MKKSZ) közösen 12 pontban fogalmazta meg követeléseit a kormány felé, melyeknek csupán egy része a béremelés.
A méltatlan munkakörülményekre tökéletesen rámutat, hogy a szakszervezetek többek közt plusz 5 nap szabadságért és rendszeres szupervízióért harcolnak a munkavállalók kiégése ellen, biztonságnövelő stratégia kidolgozását sürgetik, mert a dolgozók munkájuk során sokszor erőszak veszélyének vannak kitéve, de a munkaruha biztosítása, vagy a korkedvezményes nyugdíj sem utolsó szempont a szociális ágazatban uralkodó általános elégedetlenség csökkentése érdekében (és persze ez még nem minden).
A kormánnyal március óta folynak a tárgyalások, többek közt a közigazgatási államtitkár részvételével is – Köves szerint ez egyébként előrelépés, ugyanis viszonylag ritka, hogy olyan embert küldenek el tárgyalni a szakszervezetekkel, akinek van felhatalmazása a kormány nevében bármit is mondani.
A minisztérium a tárgyalások során két ajánlatot fogalmazott meg: az ágazati kollektív szerződés jogi hátterének megteremtését, illetve azt, hogy a szakszervezetek által javasolt új bértáblát beterjesztik a kormány elé, hogy a jövő évi költségvetésben már ez szerepeljen. Ebből az egyiket hellyel-közzel teljesítették.
„Az ágazati kollektív szerződés jogi előkészítése részben megtörtént. Az, hogy ezt ettől még valóban meg lehet-e kötni, az egy másik kérdés, de erre mondhatjuk azt, hogy teljesítették.” – mondja Köves.
Ami nagyobb baj, hogy a béremelési igények nem jutottak túl még a minisztériumon sem – mindezt egyébként annak ellenére, hogy a minisztérium még a szakszervezetek által javasolt béremelésnél is sokkal ambíciózusabb emelést ígért.
Minden biztató jel ellenére egy nyár eleji tárgyaláson kimondták: ne is keressék a jövő évi költségvetésben a béremeléssel kapcsolatos ígéreteket.
Ezzel párhuzamosan az Országos Közszolgálati Sztrájkbizottság (OKSZ) elindított egy általános közszolgálati bérkövetelést is, amelyhez szintén csatlakozott a szociális szféra, ezzel kapcsolatban azonban folyamatos lepattintást tapasztalnak a szakszervezetek. Ahogy arról a Mérce is beszámolt, annak ellenére, hogy az OKSZ egységes, a közszféra több területét érintő sztrájkköveteléseket fogalmazott meg, a kormány külön-külön szándékozott tárgyalni a sztrájkbizottság tagjaival.
Az egység meggyengítése a szakszervezetek éberségének hála viszont nem sikerült: úgy döntöttek, együtt jelennek meg minden tárgyaláson, még ha azokat a kormány kifejezetten csak egy ágazatnak szervezte is. Azt pedig minden alkalommal jegyzőkönyvbe vetetik, hogy a kormány által delegált tárgyalófél mire van felhatalmazva.
„Ha kiderül, hogy semmire, akkor tudunk továbblépni. De amíg erről nincs jegyzőkönyvünk, addig sztrájkot sem kezdeményezhetünk jogszerűen. Ha van egy jegyzőkönyv, hogy azoknak a személyeknek, akiket tárgyalófélnek jelöltek, semmiféle jogosultságuk nincs a bérkövetelés tekintetében, akkor tudunk továbblépni.” – mondja Köves. Jegyzőkönyv hiányában ugyanis a bíróság arra hivatkozva utasítaná el a sztrájkot, hogy látszólag tárgyalások folynak, a jegyzőkönyv viszont bizonyíthatja, hogy látszategyeztetésekről van szó.
Itt tartanak tehát a szociális ágazat és a közszféra általános bérkövetelési tárgyalásai. A folyamat lassú, mivel ha a kormány ki akarja tölteni a tárgyalásokra megengedett maximális határidőt, akkor ki is fogja. Köves szerint egyértelműen a sztrájk a következő lépés, a kormány ugyanis gyakorlatilag semmit sem teljesített a szociális ágazat 12 pontos követeléséből.
Ez azonban már csak azért sem egyszerű, mert az ágazatban dolgozók hozzáállása igencsak megosztott:
„Vannak azok a kollégák, akik azt mondják, hogy bármi áron, de sztrájkoljunk, és van a másik fele a kollégáknak, aki ezt nem meri megtenni.”
– mondja Köves, aki szerint azt kellene megérteniük az embereknek, hogy tagság nélkül nincs szakszervezet és sikeres érdekképviselet. A szociális ágazat nagyon fragmentált mind végzettségeket, mind munkaköröket és szakterületeket tekintve, és mivel egy fiatal ágazatról van szó, a szociális szakszervezetek tagságai összesen nem érik el a 10 százalékot.
Márpedig ha egy 90 ezer fős ágazatból nincs 9-10 ezer szakszervezeti tag, ott csak nagyon gyenge nyomásgyakorlásra van lehetőség.
Az alacsony taglétszám Köves szerint egy ördögi körbe zárja a szférát, tagok toborzásához ugyanis először is tagokra lenne szükség, illetve olyan vezetőkre, akik helyben nagyon erősek, talpraesettek.
„Ha van egy viszonylag mérhető hólabdád, abból lehet lavina. Viszont ha az a labda még csak hógolyónak se tekinthető, abból lavina vagy soha nem lesz, vagy nagyon-nagyon sokára. És mi most ott tartunk, hogy nem érjük el a hógolyó méretet a tagszervezésben.” – vázolja a helyzetet Köves.
A kis szakszervezetekben ráadásul nincs fizetett alkalmazott, vagyis a fő tisztségviselők önkéntes alapon, a saját szabadidejükben foglalkoznak a szervezetek igazgatásával, legfeljebb havi 1-2 nap munkaidőkedvezményt kaphatnak. Ahhoz, hogy egy szakszervezetnek legyen 1-2 főállású tisztségviselője, legalább kétezer fős tagságra van szüksége.
„Úgy várnak csodát a kollégák, hogy ők nem akarnak érte tenni. Nem fog működni semmiféle érdekképviselet, hogy ha mindenki mutogat, hogy a szakszervezetek nem csinálták meg. Vegyék azt tudomásul a szociális ágazatban dolgozók, hogy az összes szakszervezetben, ami a szociális ágazatban érintett, nincs tíz darab főállású munkatárs. És lehet, hogy sokat mondtam.
Hogy ha nem értik meg a kollégák, hogy nélkülük nincs se érdekképviselet, se előrelépés – és szakma sincs egyébként -, akkor addig nekünk, akik ezt felvállaltuk arccal, hogy szakszervezeti munkát végzünk, ez egy kicsit don quijote-i harc. Mindig lesz miért harcolnunk egyébként, de hogy mennyire lesz eredményes, az nem rajtunk fog múlni.” – mondja Köves.
Miközben tehát az ágazat dolgozói emberfeletti munkát végeznek, azt is meg kell érteniük, hogy a szakszervezetek ugyanilyen keményen küzdenek azért, hogy egy emberségesebb rendszerben, jobb körülmények között, megbecsülve dolgozhassanak. Még ha ez a küzdelem a tárgyalóasztaloknál nem is olyan látványos épp, attól még folyik, és hamarosan elérkezik az a pont, amikor a munkahelyeken, sztrájk formájában kell folytatódnia. Ehhez viszont a dolgozók bátorságára lesz szükség.
